"Kitörölhetetlen nyomot hagyott" - Eszenyi Enikő emlékezik Ljubimovra

Eszenyi Enikő személyes hangú vallomása Jurij Ljubimovról, a közelmúltban elhunyt színházrendezőről.

„Milyen színészről álmodom? Olyanról, aki a mi színházunkban nevelkedett. Vagy még inkább egy olyan színházról, ahol képesek komolyan színészt nevelni.”
Ljubimov

 

„Harmadikosak voltunk a Színművészetin, amikor mesterünk, Horvai István meghívta Ljubimovot vendégtanárnak az osztályunkba. Huszonegy évesen találkoztunk egy világhírű színházi alkotóval, aki ahelyett, hogy a világ bármelyik neves színházában dolgozott volna, velünk foglalkozott az iskolában. A Macbethből, a II. Richárdból és aHamletből állította össze a Shakespeare-vizsgánk jeleneteit. 

 

Izgalmas színházi világ nyílt meg a számunkra, amit nagy lelkesedéssel fedeztünk fel. Ljubimov szenvedélyes színházszerete és különleges látásmódja olyan hatással volt ránk, hogy mindannyian - Töreky Zsuzsa, Rónaszegi Judit, Bardóczy Attila, Kaszás Attila, Méhes László, Rátóti Zoltán és én – talán a kútba is beleugrunk, ha azt kérte volna tőlünk. Rengeteget tanultunk a közös munkából, és egész pályánkat végigkíséri a „ljubimovi élmény”.

A próbáink nyitottak voltak, bárki bejöhetett a főiskoláról. Két „növendék” mindig bent ült: Tőröcsik Mari és Garas Dezső. Számukra is fontos volt, hogy lássák Ljubimov munkamódszerét, szintén úgy érezhették, most valami újat tanulhatnak. Később Peacock és Peacockné szerepében sikeresen „vizsgáztak” is a Nemzetiben színre került Háromgarasos operában, amit Ljubimov rendezett.

 

jurij

 

A mester próbáiban az volt a lenyűgöző, hogy mindent megtanulhattunk a színházról. Először is remekül elemzett, új megvilágításba helyezte a darabot, azután hatalmas fantáziával bejátszható teret is épített köré, és különleges kellékeket talált ki számunkra, amelyekkel izgalmas volt dolgozni. Arra is megtanított, hogyan lehet igazán fontos pillanatokat létrehozni színészként, hogyan kell egy szerepet felépíteni, hogyan kell sírni és nevetni, hiszen Jurij Petrovics maga is színész volt. Csak széttárta a karját és máris potyogtak a könnyei. Szenvedélyes és játékos tanítómesterünk volt, akit csodálattal figyeltünk.

 

Amikor a Vígszínházban Marton László megrendezte a Macbethet Kaszás Attila címszereplésével, Lady Macbethet játszottam. Az orosz mester is megtisztelt azzal, hogy megnézte az előadást, részletesen beszélgettünk róla, hiszen a Macbeth számára is fontos mű volt. De utána is rendszeresen találkoztunk, elmélyült a kapcsolatunk. Amikor pedig meghívott rendezni a Tagankára, hatalmas kitüntetésnek éreztem. 

 

A Tagankát 1964-ben alapította a mester növendékeivel, ahol sorban születtek az olyan meghatározó előadások, mint a Jóembert keresünk Brechttől, és ez az erősen politizáló, különleges színházi hang ismertté vált az egész világon. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ennek a fantasztikus színháznak csaknem a teljes repertoárját végignézhettem. A Taganka híres előadásai közül Bulgakov A Mester és Margaritája is nagy hatással volt rám - talán nem véletlen, hogy a Vígszínház egyik idei bemutatója szintén A Mester és Margarita. 

 

De nemcsak a darabok, hanem a színház épülete is kultikus volt, tele legendás színházi pillanatok hangulatával. Amikor beléptem Viszockij érintetlenül maradt öltözőjébe, átérezhettem az atmoszféráját a híres Hamlet előadásnak. Jurij Petrovicsnak pedig az irodájában ülni, és beszélgetni  művészetről, drámákról, színházról önmagában élmény volt. Olyannyira magukkal ragadóak voltak ezek a beszélgetések, hogy sokszor kísérőim, Szabó G. László újságíró vagy Kozma András dramaturg tolmácsolása sem kellett, hogy megértsük egymást. Emlékszem, ahogy Jurij Petrovics arról mesélt, mennyire fontos a meditáció. Hűtött irodájában ittam a szavait, miközben iszonyatosan fáztam, de ő viszont a hideget szerette. Közben éppen akkor írta le gondolatait kisfiának, Péternek. Attól félt, majd nem tud mindent elmesélni a gyermekének, pedig fontosan érezte, hogy átadja, amit gondolt a világról. Így teltek moszkvai látogatásom hetei, gyakorlatilag minden pillanatot élveztem, amit Ljubimovval tölthettem, míg Shakespeare Ahogy tetszik című darabjára készültem. Végül azonban az előadás mégsem jött létre – édesapám halála miatt haza kellett utaznom.

 

Öt évvel ezelőtt találkoztunk utoljára, amikor Mészáros Márta Utolsó jelentés Annáról című filmjével vettünk részt egy moszkvai fesztiválon. A nagykövetségen beszélgettünk Jurij Petroviccsal, újra hosszasan, részletekbe menően, mintha csak tegnap váltunk volna el. Vele csak így lehetett, igazi színházi egyéniség volt, aki élő és mélyreható kapcsolatot tudott teremteni nemcsak a beszélgetőtársaival, de a közönséggel és az alkotókkal is. 

Jurij Petrovics, amikor a színházában volt, minden este hat órakor a nézők gyűrűjében gyújtotta meg egyik gyertyát a másik után azon a hatalmas csilláron, amelyen kizárólag valódi viaszgyertyák égtek. Ezzel a szertartással indult el az aznapi előadás. A nézők csodálták és testközelből érezhették meg az energiáit. Ljubimov színházvezetőként is közvetlen maradt, személyesen is sokat találkozott a nézőkkel. Jó, hogy ezt is megtanulhattam tőle. Az irodájában pedig volt egy fal, és miközben beszélgettünk, nem tudtam levenni a szemem Laurence Olivier aláírásáról. Ha tovább siklott a tekintetem, egymás mellett láttam a színházi legendák keze nyomát, hiszen ott sorakoztak az aláírások a legnagyobb orosz művészektől kezdve egészen Peter Brookig. Ez is annyira mély benyomást tett rám, hogy az irodámban létrehoztam egy falat Ljubimov hatására, ahová a velünk dolgozó színházi emberek helyezik el a kézjegyüket. Reméltem, hogy Jurij Petrovicsot meglepem ezzel a fallal, nagyon mosolygott volna, ha meglátja, de sajnos erre már nem kerül sor. De a munkássága így is kitörölhetetlen nyomot hagyott. Minden színésznek, színházi embernek ilyen tanítómestert kívánok!”

 

 

 

süti beállítások módosítása