KFT Bál az Operaházban - Beszélgetés Márton András rendezővel

A KFT az első zenekar, amelyik nyilvános könnyűzenei koncertet adott a Magyar Állami Operaházban, szinte napra pontosan az 1884-es ünnepélyes megnyitó 130. évfordulóján. Az Operaház programjában is kuriózumnak számító előadásra hamar elfogytak a jegyek. Most a miskolci színházban mutatkozik be a produkció. 

 

Azon a különös estén, miután az Operaházban véget ért az előadás, a KFT zenekar tagjai észrevétlenül belopóznak a színfalak mögé, nyomukban a zenekar szellemével, hogy titokban megtartsák operaházi báljukat, amire már három évtizede készülnek. Kíváncsi tiszteletlenséggel fedezik fel maguknak az Operaház belső világát, s amint zenélni kezdenek, szép lassan különböző alakok kerülnek elő a díszletek mögül. Vannak, akik el akarják zavarni őket, vannak, akik barátságosak, de végül mindannyian csatlakoznak a zenekarhoz, és jókedvű báli hangulatban ér véget a titkos kaland. 
 
A világon a legtöbb operaszerepet a refrénjébe emelt együttes most nemcsak "Cavaradossit, Csocsoszánt, Desdemonát és Don Juant" hozza el, de koncertjébe emeli szokásos, sőt máshol még be sem mutatott jeleneteit is.  Elvégre mégiscsak operaházban volnánk...

 

 

Marton Andras

Fotó. Katona László, metropol.hu

 

Kinek a kezdeményezésére jött létre a koncert?
Márciusban, amikor megjelent a sajtóhír, hogy a Bál az Operában album megjelenésének 30. évfordulóján újra bemutatjuk a lemezanyagot, megkeresett Ókovács Szilveszter, az Operaház főigazgatója és felkért, állítsuk színpadra náluk a műsort. Egy érdekes dátumegyezés is volt: amikor ezek a dalok születtek, az Operaház is újjászületett, ugyanabban az évben, 1984-ben fejezték be az épület felújítását. Megtisztelő volt a felkérés, és persze megindította a fantáziánkat.

 

A KFT már a kezdet kezdetén színházias elemeket alkalmazott a műsorában, 1982-ben a Szkéné Színházban formabontó előadássorozatot tartott és ez a későbbiekben is jellemző volt a zenekarra. Ön állította színpadra az együttes nagyobb produkcióit a Sportcsarnokban, az Arénában, a MÜPÁ-ban, az Operaházban rendezője volt az előadásnak. Milyen különbséget jelentett ezekhez a hagyományosan koncerthelyszínekhez képest a tervezésben az, hogy ebben a patinás intézményben lép fel a zenekar?
A hely szelleme képes meghatározni, milyen ötletek születnek, milyen legyen a műsor. Az Operaház aurája egyedülálló, különbözik minden eddigi helyszínétől, ahol felléptünk, egészen más megközelítést kívánt. Több verzió merült fel, de számomra egyértelmű volt, olyan előadást kell létrehoznunk, amiben a lehetőségekhez mérten maximális mértékben építünk az Operaház adottságaira, nem csupán beköltözünk egy estére a koncerteken szokásos látványtechnikával. Először dolgoztunk együtt ekkora színházi apparátussal, az előkészületek teljesen eltértek a koncerteken megszokottól, valóban rendezői munkát igényelt, de az is igaz, hogy ez nem egy egész estés zenés színdarab volt. A rendelkezésre álló színpadi eszközök nagyszerű lehetőséget biztosítottak arra, hogy a mai környezetünkre reflektáló illusztrációk készüljenek Laár András és Bornai Tibor többnyire a nyolcvanas években írt, és időtállónak bizonyult dalszövegeihez. A dalok kiválasztása, azok sorrendje és a zenei átdolgozások módja is alá volt rendelve annak a bizonyos – valamennyire önkényesen elképzelt – hely szellemének.


Közel 90 szereplője volt azt estnek, két kórus, tíz operaházi művész, balett-táncosok, vendégzenészek léptek fel. Egyetlen próbára volt lehetőségük az Operaház színpadán. Hogyan tudták megoldani ezt a kilátástalannak tűnő feladatot?
Okozott fejtörést, végül a legkisebb részleteket is tartalmazó forgatókönyv volt a kulcs. Ezúttal nem a közös zenekari próbák igényelték a legtöbb időt, ahogyan az általában lenni szokott. Erre szűk két hetet fordítottunk, a forgatókönyv átbeszélésére néhány alkalommal gyűltünk össze. Ez elegendő volt a saját zenei próbáinkra és arra, hogy mindenki hozzátehesse a magáét a forgatókönyvhöz. Fél nap állt rendelkezésünkre ahhoz, hogy egy külső 1:1 méretű próbahelyen lejárják a közreműködők (ha nem is mindenki) azt, amit csinálni fognak, kisebb termet pedig nem lett volna értelme hosszabb időre bérelni. Az Operaház színpad-, és fénytechnikájával, a jelmezekkel, kellékekkel mindössze az előadás napján volt lehetősége mindenkinek – beleértve a helyi technikai stábot is – a mozgásokat lepróbálni, fényezni, hangbeállni, süllyedőket és minden más eszközt kipróbálni, beállítani. Viszont szinte percre pontosan fejből tudtam az egész műsort. Közel három hónapot dolgoztam a forgatókönyvön, a jeleneteken, a látványon, a díszletterven. Mivel a kreatív színpadi próbafolyamat kimaradt, otthon, egy szobában született meg szinte minden. Hallgattam a számokat, raktam őket sorba, tudtam, hogy a szoba hányszor férne be az Operaház színpadára, a szerint terveztem a jeleneteket, mozgásokat. Egynapos színpadi próbával erre volt szükség. A koncert előtt két-három héttel azután bekapcsolódott Kovács Kata, mint a rendező munkatársa az Operaház részéről, és sokat segített, majd Kovács Levente, aki a zenekar produkciós menedzsereként figyelt a részletekre.

 

 

Színes zenei megoldások voltak a műsorban, a Soharóza kórus, az MR Gyermekkórusa, az Afrikában Ökrös Csaba hegedűjátéka, Ókovács Szilveszter fellépése. Egy kézen meg lehet számolni, mikor hívott meg egyáltalán vendégeket a zenekar.
Igen, mind egy-egy ékköve volt az előadásnak. A Soharóza kórust nem ismerte közülünk senki. Véletlenül keveredtem el egy koncertre, aminek hatására megkerestem Halas Dórát, a karnagyukat, felkértem, hogy lépjenek fel velünk, dolgozzák fel a Vonat c. dalunkat csak az ő kórusukra, mi fel sem mennénk a színpadra. Mindenképpen szerettem volna egy csak énekhangra épülő akusztikai kontrasztot is. Végül ők sokkal többet nyújtottak annál, színház voltak a színházban. Azt hiszem, az est egyik csúcspontja volt a fellépésük. Az MR Gyermekkórusát a Bábu vagyhoz kértem fel. Kaptak felnőtt jelmezeket és egy mozgást is be kellett gyakorolniuk. Az ő szereplésükkel egészen hátborzongató, új megvilágításba került a Bábu. Az Afrika kihagyhatatlan, minden koncerten eljátsszuk. Nem volt muszáj hozzányúlni, de jót tesz neki, ha időnként valamilyen másfajta levegő járja át. Ökrös Csabát régóta ismerem, és egyszerre csak beugrott, hogy a kézenfekvő afrikai ritmusok, afrikai zenészek helyett szép, szomorú magyaros motívumokkal keveredjen a dal. Ezt nyáron meg is csináltuk vele a Budapest Parki koncertünkre, de az Operaházra készült el az igazi verzió, gyönyörű ruszin kesergővel, csángó dallamokkal. A műsorban, szinte kötelező elemként, megvolt a helye egy klasszikus balettnek – amit Rujsz Edit koreográfiájára Földi Lea és Apáti Bence táncolt a Fiú és lányban –, és egy operaénekesnek a Szomorú szerelmek hercegében. Bornai Tibor fejéből pattant ki az ötlet, kérjük fel Ókovács Szilvesztert. Okoztunk számára egy kis fejtörést, örültünk, hogy elvállalta. Az Operaház fantomjának álarcában jelent meg, amit csak a dal utolsó hangjainál vett le, akkor lepődött meg a közönség, ki is énekelt, előtte nem hoztuk nyilvánosságra a fellépését. Minden közreműködő művész külön-külön is meleg fogadtatásban részesült. Kivételesen hálás közönség gyűlt össze aznap este.


Színházi rutin nélkül nem volt ijesztő a feladat ekkora apparátussal együtt dolgozni? Nem merült fel, hogy az Operából vagy más színházból felkérjenek egy rendezőt?
Felmerült, de amikor ez szóba került köztünk, addigra elkészültem a koncepció főbb elemeivel és abban maradtunk, hogy inkább rendezőasszisztensre van szükség, lehetőleg az Operaházból, az estet pedig megrendezem én. Józan ésszel az egynapos színpadi próbára gondolva semmi nem indokolta volna, mégis, ahogy haladtunk előre, teljesen nyugodt voltam afelől, hogy a helyén lesz minden, mert Kata, a színpadmester, a jelmezesek, de mindenki, aki részt vett produkcióban nagyon értette a dolgát, rájuk bízhattam magam.

 

Nem mindennapi az az álló ováció, amivel az utolsó dal után hosszú perceken át ünnepelte a zenekart a közönség.
Kitüntetett pillanat volt ez mindannyiunk életében, könnyekig megható és euforikus, de minden közreműködőn, stábtagon ugyanazt az emelkedettséget éreztük. A Bál az Operában sikerében az aznap este hallottakon és látottakon kívül természetesen benne volt a KFT több mint három évtizede, Laár András és Bornai Tibor fantasztikus szerzői munkája, a közreműködők szívből jövő játéka, az Operaház stábjának, társulati tagjainak szeretete, segítő munkája, nem utolsó sorban az Operaház atmoszférája, kisugárzása. Ezek energiája koncentrálódott abba a két órába. Ez sem mindennapos. Csak két nappal később jutott el a tudatomig, hogy most mi nem egyszerűen életünk legemlékezetesebb sikerét arattuk, ott tényleg szívből ünnepelte a zenekart a közönség.

 

Lesz-e folytatás akár az Operaházban, akár máshol?
Szóba került egy jövőbeni produkció, de konkrétumokról, arról, hogy ez hol, mikor és főleg mi lenne, még nem beszéltünk. A Bál vidéki bemutatásáról folynak egyeztetések, nagy örömmel vágnánk bele, remélem, hamarosan erről többet tudok mondani.

 

 

 


BÁL AZ OPERÁBAN 30!
Látványos koncert két felvonásban

 

Magyar Állami Operaház
2014. szeptember 7.

 

KFT zenekar:

Bornai Tibor, Laár András, II. Lengyelfi Miklós, Márton András

 

MR Gyermekkórus, Vezető karnagy: Matos László
Soharóza kórus, Karnagy: Halas Dóra


Ökrös Csaba, hegedű
Ókovács Szilveszter, ének
Bornai Szilveszter, harsona

 

A Magyar Nemzeti Balett művészei:
Balettművészek: Földi Lea, Apáti Bence
Koreográfus: Rujsz Edit

 

A Magyar Állami Operaház művészei:
Avedikián Viktória
Józsa Kovács Kinga
Kovács András
Körtvély Gergő
Rozsnyóiné Molnár Tímea
Stefaich Tibor
Szeőke Zsuzsanna
Szmerek Tamás
Zemlényi Mihály
Teleki Nagy Krisztián

 

Zene, szöveg: Bornai Tibor, Laár András, KFT, Háry Péter

Rendező: Márton András
A rendező munkatársa: Kovács Katalin
Produkciós menedzser: Kovács Levente

Színpadmester: Kőműves József
Jelmez: Bodó Zsuzsanna
Kellék: Bóné Sándor
Világítás: Both András
Hangosítás: Mohai György, Kerekes András
Világítás: Habók Tímea
Színpadi road: Laczkó Tamás, Svajcsik Péter
Súgógép: Soós Péter
Maszk: Juhász Ilony

 

 

süti beállítások módosítása