„A lényeg a színpadon történt meg…” - Villáminterjú Cserhalmi Györggyel

Cserhalmi György tornacsukákról, mesterekről, tehetségről, a szabadság és az okostelefon összefüggéseiről.

„Sose leszel nagy vívó, de jó színész még lehetsz” – mondta Cserhalmi György gyerekkori vívóedzője. Hogy mennyire lett „jó színész”, azt színpadi és filmszerepek százai igazolják. És az is, hogy nemrég a Nemzet Színésze lett. Ennek kapcsán adott interjút a Nemzeti Magazinnak.

 

Cserhalmi eoriszabo-6068

 

A Nemzeti Magazin interjújából: 

 

 

A fehér tornacipő Cserhalmi György egyfajta márkajele. Meg kell állapítanom, nem ebben jött az interjúra. Hol vannak a fehér csukák?

– Ha hűvös az idő, a családom nem engedi, hogy könnyelműsködjek. Valamikor a 60-as években, amikor már Pesten éltem, és anyámék Debrecenből éppen nem tudtak támogatni, elkezdtem a vívóedzésen elkoptatott tornacipőkben járni. Aztán ez megmaradt. A Kecskeméti utcában van egy bolt, ahol még ma is ezernyolcszázért adják azt a régi fazont. Van belőlük egy szekrényre való. Kényelmes. Azért hordom.

 

A csukák maradtak, a vívás elmaradt.

– „Sose leszel nagy vívó, de jó színész még lehetsz” – mondogatta annak idején Fülöp Gyuszi bácsi, a debreceni edzőm 10-12 éves koromban. Igaza lett, egészen kicsi vívó lettem… Egyéniben egy poénért eladtam egy egész asszót, csapatban viszont nagyon küzdöttem.

 

És hogy jött képbe a színészet?

– Gimnazistaként Debreceni Tibi bácsi önképzőkörszerű foglalkozásaira jártam Debrecenben. Igazi amatőr kör volt, ám annak minden rossz mellékíze nélkül. Mondtunk verset, prózát, volt egy lapos repertoárunk. De én nem színésznek készültem. A TF-re akartam felvételizni, a hároméves vívóedzőire. Kiderült viszont, hogy akit oda felvesznek, egyből elviszik katonának. Ezt aztán végképp nem akartam. Tudtam, hogy a színművészetiseket nem viszik el. Ez volt a fő indok.

 

Nyilván az is közrejátszott, hogy színházi gyerek volt.

– Édesanyám, Varga Magda operaénekes. Az 50-es, 60-as években a Csokonai Színházzal szemközt lévő színészklub fölött laktunk, és amikor az bezárt, nálunk folytatódott a klubélet. Megfordult nálunk Vámos László, Lengyel György, és még sokan mások az akkori színházi élet meghatározó személyiségei közül Tudták, ki vagyok, amikor a felvételin megjelentem, ennek ellenére jól megfingattak. A második forduló után én már az Erzsikében ünnepeltem, amikor visszahívtak. De jól ment konyakkal is.

 

Lettek színházi mesterei, példaképei?

– Nekem szerencsém volt, kettőt is kaptam a sorstól. Latinovits Zoli és Őze Lajos rám zuhantak. Zoli volt a nemzeti bú, Őze a magány magánya. Egyikük élete sem volt könnyű, de rendkívül megélt humoruk volt, sokat röhögtünk. Fényévnyi a távolság közöttük a habitusukat tekintve, de egyformák voltak kérlelhetetlenségükben és következetességükben, hogy a munka – színházban, filmen – el legyen végezve. És annak ráadásul tehetségesnek is kellett lenni. Aki alább adta, aki megpróbálta elsumákolni a munkát, az leírta magát előttük. Latinovits különösen könyörtelen volt.

 

Cserhalmi eoriszabo-6133

 

Ezt nevezték összeférhetetlenségnek.

– Ugyan! Ez csak a lusták menedéke. Ha valaki nem dolgozott, vagy keresztbe tett a munkának – lehetett az igazgató vagy tanácselnök –, Zoli nekiment. Aki viszont jól végezte a dolgát, azt felemelte magához. Azt én nem tudom, hogy ez van-e olyan magasság, mint a Himalája, de azt igen: ez egy létező, hiteles magasság. Az a baj az én elemzésemmel, hogy nincs ehhez sem elég bátorságom, sem eszközöm, hogy azt a tudást, amit velük kapcsolatban őrzök, „tudományosnak” jelentsem ki. Ezek csupán együtt töltött órák emlékei. A lényeg a színpadon történt meg közöttünk.

 

A tanárok közül kikre emlékszik vissza szívesen?

– Elsőként a kaszkadőr Pintér Tamást, vagyis Oroszlánt említem. Ha azt kérte egy filmrendező, hogy essek le a lóról, akkor ez nekem ment, mert Oroszlán megtanított rá. És nemcsak azt, hogy ép bőrrel megússzam, hanem azt is, hogy ezzel a tudással nagyon jól lehetett keresni. Egy másik fontos ember a Színművészetiről Gáti József, aki a beszédtanárunk volt. Megtanított bennünket tanulni, ráadásul még ízlést is adott, és fontos – nyomdafestéket nem tűrő – megállapításai voltak várható jövőnket nézve. Mind bejöttek! Gáti egész élete példabeszéd volt. Hátborzongató volt látni, hogy azt a szakmai és művészi magabiztosságot, amivel órán olyan magával ragadóan tudott egy-egy verset elmondani, a színpadon elveszítette. Soha nem volt azon a helyen, ahová ő képzelte magát, és joggal nem volt ott. Mi pedig napról napra láttuk az ő e körüli szomorú, de méltósággal viselt háborúját – önmagával. Ezt persze nem fogalmaztuk meg így akkoriban, de aki figyelt, feltette magában a kérdést: mi hát a tehetség? Sokat tanultunk Nádasdy Kálmántól is, akit szintén kalap emelve köszöntenek generációk. Az irodalom és a zene kapcsolatáról tartotta lenyűgöző óráit, és persze mindig többről, az életről… Ha az embert nem

csalják meg az emlékei, ha képes nem felejteni, akkor ezekből egy életen át lehet meríteni.

 

Blaskó Péter azt mondta némi beletörődéssel: a fiatalabbak nem igénylik az idősebb kollégák véleményét. Hozzátette: kényes és összetett dolog ez, de most ez a világ ilyen, így kell elfogadni. Elfogadja?

– Tudomásul kell vennünk, hogy a mi színházi és filmes időnk lejárt. Minden, ami még megadatik, ajándék. Aki ezt nem veszi tudomásul, nagy bajba kerül, önmagával, a környezetével. De azért letettünk valamit az asztalra – és Péter is erre utal, értem őt –, amiről az ember azt gondolhatja büszkén, hogy na… Nem kevesebbről van szó, mint hogy felneveltünk pár generációt. Nem akartuk mi ezt, de éppen mi voltunk akkor fiatalok, éppen mi játszottunk különböző színházakban, és ránk figyelt a közönség. Ez nagyszerű dolog. Ezt kutya nehéz, lehetelten lesz megismételni! A „nagy generáció” – amit persze én ironikusan szoktam emlegetni –, hangsúlyokból, pillantásokból értette egymást. Tudtuk a múltunkat, a jelenünket, és még a jövőnkre is képesek voltunk következtetni. Ez volt a hozama a rendszerváltás első tizenöt évében annak, amit megtanultunk a szocializmusban, és amivel részt vettünk a lebontásában. Ezek a dolgok kiállják az idők próbáját. És miért? Mert sokan azok maradtunk, akik voltunk. Színészek, rendezők, egyéb bohémek, és nem lettünk politikusok.

 

Cserhalmi eoriszabo-6155

 

A világ azért nagyot fordult.

– Amikor a szocializmus idején megkérdezték, mi a legfontosabb szó számomra, azt mondtam: a szabadság. És ha rákérdeztek, hogy ez mi, akkor nagy zavarba estem, hogyan tudnám ezt a számomra egyértelmű érzést definiálni. Mondjuk Petőfi, ez jutott eszembe. Ma mi a válasz? Egy tenyérnyi valami, az okostelefon. Ami gondolkodásmódunkat, életünket teljesen átformálja – végső soron a színházat, a filmet is.

 

Nem érzi ezt veszteségnek?

– Minden megvan, csak más dimenzióba kerül. Hogy feljebb vagy lejjebb? Ki tudja ezt ma?! Nekünk persze fáj, mert kikerülünk a pikszisből.

 

Ha azt mondom, szabadság, valami belső, valami magasztos értékre gondolok.

– Honnan tudja, hogy ezt mindenki így gondolja?

 

Én arról beszélek, hogy láttam Cserhalmit filmen, színházban, aki mások helyett is szabad, lázadó volt.

– Na de ha már akkor is lett volna okostelefon…! Az emberben létezik egyfajta természetes szakmai és magán hiúság azzal kapcsolatban, hogy képzel valamit magáról. De ehhez nem kéne görcsösen ragaszkodni…

Kornya István

 

S hogy mit gondol Cserhalmi György sikerekről, politikáról, szappanoperákról, a Nemzet Színésze címről, a Cserhalmi-módszerről és arról, hogy kit és miért vágna személyesen szájon? Az interjú teljes terjedelemben a Nemzeti Magazinban, a Nemzeti Színház lapjában és itt olvasható.

 

www.nemzetiszinhaz.hu

 

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

 

 

süti beállítások módosítása