„Nincsenek igenek és nemek” - Villáminterjú Závada Péterrel

A Tünet Együttes a tavalyi év novemberében mutatta be Voyager 3 címmel legújabb produkcióját. Az előadás dramaturgja Závada Péter volt, akivel elbizonytalanításról, szövegről és üzenetről beszélgettünk. A Voyager 3-at legközelebb február 11-én játssza az Együttes a Jurányi Inkubátorházban.

Fotó: Németh Dániel / Magyar Narancs

Hogy találkoztál Szabó Rékával a Tünet Együttes vezetőjével? Miként jött létre az együttműködésetek?

Tavaly nyár végén megcsörrent a telefon, és Réka volt a vonal túlsó végén. Azt mondta, üljünk le beszélgetni egy készülő előadásról. A Jurányiban a próbafolyamat tavaly szeptemberben indult. Korábban már dolgoztam itt a Szputnyikkal, ők mutatták be a Reflex című darabomat.

Mivel fordult feléd Szabó Réka, mi lesz a te feladatod a Voyager 3-ban?

Hamar kiderült, hogy nem klasszikus értelemben vett dramaturg vagy szövegíró leszek. Réka úgy fogalmazott, hogy egy beszélgetőpartnert keres, valakit, aki részt vesz a próbafolyamatban, foglalkozik a szövegekkel, a dramaturgiával és közösen lehet vele gondolkodni. Korábban ezt a szerepet Peer Krisztián töltötte be a Tünet Együttesben.

A szövegeket te hoztad, te írtad, vagy vegyesen szövik át az egész előadást?

Az előadásban irodalmi szövegek, képzőművészeti alkotások leírása és filmrészletek is szerepelnek, amiket közösen válogattunk ki a színészekkel. Pilinszkytől Büchnerig, Jarmuschtól Sánta Ferencig rendkívül széles skálán mozognak ezek a töredékek. Ezen kívül pedig a színészek saját élményei, improvizációi, dalok és statisztikák színesítik az előadás szövegét.

Mindezek függvényében igen nagy feladatot kaptál! Hogyan választottál, írtál szöveget?

Az én feladatom az volt, hogy megszűrjem azokat a szövegeket, amelyeket a színészek hoztak, ajánljak továbbiakat, és ebből a korpuszból kiválogassam azt, ami az előadás szempontjából hasznos. Az irodalmi szövegeket meghúztuk, szerkesztettük, és a sajátokat is úgy terveztük, hogy stilizáljuk, de végül mégis az improvizációnál maradtunk, mert így sokkal élőbbnek és személyesebbnek hatottak, és a kontraszt is erősebb volt a versekhez képest. Csupán egyfajta kanavász készült, ami alapján a színészek improvizálhattak.

Miben jelenik meg a Voyager 3 egyedülálló karaktere?

A Voyager karaktere szerintem az előadás dekonstrukciós gesztusában rejlik.

Ez egyfajta termékeny elbizonytalanítást takar, amelynek során a rendezés önmagát bontja le elemeire. Réka számára nem csak a nyelv, az értelem létezik, hanem ezen túl is van tapasztalat. Nincsenek igenek és nemek, nincsenek dichotóm állásfoglalások. Az előadás szövegközpontú is meg nem is, performansz jellegű is meg nem is, létre is jönnek benne szerepek meg nem is, a színészek saját testével is dolgozik meg nem is, történetet is mesél és közben nem is, fragmentumszerű is meg nem is. És ez folyamatos kérdésfeltevést provokál a nézőben, a színészben, a dramaturgban és a rendezőben egyaránt. Amikor elkezdtünk dolgozni, azt éreztem, hogy Rékának nem kizárólag a végeredmény fontos, tehát nem egy lekerekített  és befejezett előadást akar mindenáron látni, hanem komoly hangsúlyt fektet a munkában a keresés folyamatára, arra az alkotók közti dinamikára, ami a próbafolyamat alatt zajlik. És ebben a keresésben kiemelten fontos a színész személye, az illető élményei és emlékei, ezáltal pedig a csapat, a közösség alakulása. Akik látták az előadást, egyöntetűen azt mondták, hogy az egyik legnagyobb erénye, hogy a Tünet az elmúlt hónapok alatt egy igazi „tropue”-á vált, amelyben a játékosok együtt lélegeznek, odafigyelnek egymásra. Az előadás szerintem többek között egy örök érvényű toposzt, az individuum elidegenedését tematizálja. Rékát a kapcsolatteremtés és fenntartás színházi formái érdekelték, ezeknek a különböző lehetőségeit kutattuk, köztük a nyelv, a test és a mozgás szerepét. A rendezés a passzív néző szokásrendjét kívánja fölforgatni, és ezt a személyesség érzetének megteremtésével, a színészek saját szövegeivel és testének élményével tervezi elérni. Az előadás főszereplője tehát a néző, a célja pedig, hogy az üzenet, legyen az egy klasszikusnak számító festmény leírása, vagy egy gyerekkori emlék, eljusson hozzá.

A nézővel mi történik e közben?

Óhatatlanul elindul benne a jelentésképzés, a színpadi jelek dekódolása, hiszen nem tudja úgy nézni az előadást, hogy ne keressen logikus kapcsolatot a látottak és a hallottak között. De ez nem azt jelenti, hogy folyamatosan erre is kell törekednie. Megteheti, hogy minden érzékszervével figyel, és egyszerűen csak mint befogadó, és nem pedig mint értelmező van jelen.

Hogyan kapcsolódik az előadás az űrhöz?

Első pillantásra csak néhány ponton kapcsolódnak. A fényeken, a füstön, a stilizált, leginkább motoros overállhoz hasonlító jelmezen és a szivacstörmelékekből, szivacsrudakból és lyukas matracból álló díszleten kívül nem sok minden idézi a kozmosz hangulatát. De a külső terek itt belső terekként is értendők: a játszók tehát különböző személyiségek, akik különböző univerzumokat alkotnak. A Voyagert felküldték az űrbe az emberiség üzenetével a fedélzetén, kérdés azonban, hogy ki és milyen formában tudja értelmezni ezt az üzenetet. Ezt próbálják a játszók közvetíteni a nézők, vagyis elsősorban Gergő felé, aki lehet, teszem azt a „nézőség” pesszimista ideájának megtestesítője, a hétköznapi gondokkal terhelt, olykor kényszeres vagy depresszív személyiség, aki képtelen figyelni, befogadni, kommunikálni, feloldódni. A legutóbbi előadás alkalmával Gergő egy rákjelmezt is kapott, ami még képszerűbbé teszi a személyiséget elfedő páncél felfeszítésének aktusát, és nem utolsó sorban visszaírja az előadást a kafkai hagyományba.

Készítette: Kmety-Molnár Györgyi