Reviczky Gábor a fel nem tett kérdésekről, a megkésettségről, a fölösleges miértekről és egy mosolyról is mesélt.
"A fölösleges trükközést, az értelmetlen bravúrokat soha sem szerettem. Korábban sem a színpadtechnikával, a modern megoldásokkal volt bajom, csak az zavart, ha a látvány, a szcenika fontosabb lett, mint a színész, aki az embert ábrázolja" – mondja Reviczky Gábor, akivel a Nemzeti Magazin készített portréinterjút.
A színházi adattár szerint több mint 130 színpadi előadásban játszott, ehhez jön még vagy 50 játékfilm, további 25-30 tévéfilm, szinkron, hangjáték, hangoskönyv, egyebek. Volt már minden. Gondolom, újságíró is…
– Persze. Az Egymásra nézve című Makk Károly-filmben én voltam Fiala, az újságíró.
Akkor el tudja képzelni a zavarom, amikor olyan művésszel kellene a pályájáról beszélgetnem, aki már eddig is rengeteg szerepben megmutatkozott, és az életútjáról is gyakran nyilatkozott.
– Ha kérdeztek, igyekeztem felelni…
Azt sokszor elmondta, hogy annak idején a tatabányai általánosban az „osztály bohóca” volt, az iskolai fellépésekről, az amatőr mozgalomról, Éless Béla irodalmi színpadáról is mesélt. De annak nem találtam nyomát, hogy melyik volt az az első, igazi színházi élmény, amely elindította ezen a pályán?!
– Bródy Sándor A tanítónő című darabjával vendégszerepelt Tatabányán a Thália Színház. Pontosan emlékszem az egészre. Ott volt Latinovits Zoltán! Mit mondjak?! Lenyűgözött! Játszott az előadásban Dajka Margit! Ő maga volt a csoda! Úgy hatott rám az az előadás, hogy legszívesebben azonnal felmentem volna én is a színpadra. Szerettem volna bekapcsolódni a játékba. De nem ez volt az egyetlen meghatározó élményem. Valamivel később, amikor már itt, Pesten laktunk, negyedikes gimnazistaként láttam a Nemzetiben a Mózest – Sinkovits Imrével. Attól teljesen kész voltam! Hasonlóan emlékezetes előadás volt az Egy őrült naplója Darvas Ivánnal. Azt négyszer vagy ötször is megnéztem.
Mert?!
– Az első alkalommal fantasztikus volt az egész előadás, viszont amikor már másodszor láttam, egyáltalán nem érintett meg. Aztán újra és újra vártam volna a hatást, de – sajnos – elmaradt. Azt hiszem, az első esetben tökéletes volt az azonosulás, ott volt a szerep mögött a játszó személye, a később látott előadásokból hiányzott ez a teljes odaadás. A hibátlan szövegmondás, a felkészültség, a mesterségbeli tudás mind-mind szükséges kellék, de nem sokat ér, ha a színész nem válik eggyé a szerepével. Ráadásul, ha valaki rutinból játszik, hamar kiderül a modorossága.
Ha már annyiszor megnézte az Egy őrült naplóját, nem akart felmenni a színpadra? Soha sem akarta eljátszani?
– Sőt, később fel is vetődött, hogy játsszam el, de aztán elmaradt…
Sinkovits Imre meg itt áll a Nemzeti Színház előtt – mint Mózes. Gondolt-e már arra, hogy önt melyik szerepében önthetnék majd bronzba?
– Jaj! Ne! Ez nem jó kérdés…
Akkor kérdezem úgy, hogy mi lesz a székfoglalójának témája a Magyar Művészeti Akadémián. Általában mindenki eddigi pályájának legjelentősebb, vagy valamely jelentős szerepe köré építi előadását.
– Ez komoly kérdés! Arra is készülnöm kellene már! De a színházi feladatok, a próbák, az előadások, vendégjátékok mellett alig van időm másra. A veszprémi Petőfi Színházban 2013 novemberében mutattuk be – Eperjes Károly rendezésében – az Éjjeli menedékhely című előadást, abban eljátszhattam Luka, a vándor szerepét. Szívesen beszélnék ennek kapcsán a szerepfelfogáson túl mindarról, amit a színházról, a színész feladatáról vallok…
Egy komoly szerepről fog tehát beszélni.
– Egy újságíró-szerkesztő el is kérte a felvételt, hogy ezzel is dokumentálja az én úgynevezett komoly szerepeimet, mert egy kicsit beskatulyáztak, nagyon sokan egyszerűen csak komikus színésznek tartanak.
A Kossuth-díjat is elsősorban a humoráért kapta. Legalábbis így szólt az indoklás, idézem: „Groteszk, ironikus karakterek fanyar humorral és kivételes művészi erővel történő megformálásáért”.
– De ez nem azt jelenti, hogy csak komikus szerepem lett volna. Amikor például a Kossuth-díjat kaptam, már második éve ment a Vígszínházban a Hegedűs a háztetőn, amiben Tevjét, a tejesembert játszottam. Az is egy nagyon szép, komoly feladat volt. Tevje egy sokoldalú, sokarcú szerep – énekkel, tánccal, humorral, tragédiával. Ezért a szerepért 2010-ben megkaptam a Hegedűs Gyula-emlékgyűrűt – másodszor – és az Ajtay Andor-emlékdíjat is – másodszor. Akkor fogalmaztam meg, hogy a legtöbb színésznek a Hamlet a nagy álma, aztán a legtöbbször jól megbuknak vele. Nekem soha nem volt különösebb szerepálmom. Soha nem gondoltam arra se, hogy valaha Tevje lehetek, de most már tudom, tejesemberhez képest a dán királyfinak eggyel hátra kell lépnie.
(…)
A Hegedűs a háztetőn továbbra is műsoron van a Vígszínházban, a Pesti Színházban pedig a Képzelt beteg és A dzsungel könyve… Tevje mellett Argan is, Balu is legendás szerep.
– A dzsungel könyvét lassan 20 éve, 1996 óta játsszuk. Már 2013-ban túl voltunk az 1000. előadáson. Elejétől benne vagyok a darabban, csak a betegségem miatt volt egy kis kihagyásom. A gyerekek imádják Balut, és én is nagyon szeretem. Ezeket a szerepeket továbbviszem. A Hegedűs a háztetőn is műsoron van még a Vígben, de én lemondtam Tevje szerepéről. Játssza csak Hegedűs D. Géza. Nekem nem olyan jó az, ha valami csak havonta egyszer kerül színpadra.
A Képzelt betegből is csak egy előadás van januári műsornaptárban…
– Tevje szerepét eredetileg kettős szereposztásban játszottuk. A Képzelt beteg esetében nem volt kettőzés. Az csak az én szerepem volt.
Olyannyira a sajátja Argan, hogy a színházi legenda szerint a Képzelt beteg próbáján felmondott a rendezőnek, majd pedig maga rendezte meg saját magát…
– Így is lehet mondani. Kezdődött azzal, hogy tavasszal még arról volt szó, hogy Illyés Gyula fordítása alapján játsszuk majd a darabot. Nyáron elkezdtem tanulni a szöveget, aztán az első olvasópróbán kiderült: újabb, modern fordítás készül. Ráadásul az ifjú rendezőnek semmi sem tetszett: kifogásolta a szereposztást, megjegyzéseket tett a vígszínházi stílusra. Majd kiderült, hogy a nézőtérnek háttal kell elmondanom az első, hatalmas terjedelmű monológomat. Ez a szöveg elveszett volna azon a színpadon. Úgy éreztem, hogy ez már olyan dilettantizmus, amelyet nem szabad szolgálnom, és tényleg felmondtam. Az igazgató, Marton László akkor éppen Amerikában volt, így telefonon győzködött, hogy maradjak, csináljam meg ezt a szerepet, legyen úgy, ahogy jónak látom… Mi tagadás, ez a Képzelt beteg eredetileg megbukott. Emlékszem, Lázár Egon, az akkori gazdasági igazgató legfeljebb hat előadást jósolt neki. Ennek ellenére a 2000 októberében tartott bemutató óta folyamatosan játsszuk, és már régen túl vagyunk a 200. előadáson is.
Több mint 30 évig – 1979-től – volt a Vígszínház tagja. Közben volt egy kis kitérő: ’89-ben elment az akkori Nemzeti Színházba. Miért?
– Csiszár Imre lett ott ’89-ben az igazgató, és ő hívott. Előtte ’88-ban a Vígszínházban rendezett egy Roger Vitrac-darabban, a Gyermekuralomban, akkor ismert meg igazán. Biztatott. Nekem is tetszett az ajánlat. Végül nem úgy alakultak a dolgok, ahogy ígérték, ezért visszamentem a Vígbe.
Vissza is fogadták. Szerették, szeretik a Vígszínházban.
– Én is úgy érzem, hogy szeretnek a vígszínházi kollégák. Tényleg minden belső díjat, elismerést megkaptam, és velem soha nem kiabált ott még az igazgató sem…
Mégis eljött 2013-ban a Vígszínházból. Miért?
– Mert hívtak…
Csak nehogy úgy folytassa: közelebb van a lakhelyéhez és itt ingyen lehet parkolni. A tévéinterjúban sem jött be ez az indoklás!
– Kaptam is eleget ezért az ingyen parkolásért! Pedig csak a tényeket soroltam. Így utólag be kell vallanom: az interjú előtt nem tisztáztuk a részleteket. Közben úgy alakult a beszélgetés, hogy attól féltem, megkérdezi a riporter, mi a véleményem a Nemzeti Színház vezetésében történt legutóbbi változásokról. Akkor még viszonylag friss volt az a hír, hogy Szami, Eperjes Károly lemondott az igazgatóhelyettességről, és én semmiképpen sem szerettem volna erről bármit is mondani. Úgy gondoltam, erről csak az érintettek nyilatkozhatnak. Végül persze szóba sem került ez a téma. Csak én próbáltam húzni az időt, és ezért kezdtem a parkolásról beszélni. De tényleg nem ez volt a döntésem igazi oka.
Halljuk! Miért döntött a Nemzeti Színház mellett?
– Szerettem volna valami újat, valami mást a hagyományosnak mondható vígszínházi feladatokon túl is kipróbálni. Vidnyánszky Attila munkásságáról, színházi törekvéseiről már korábban is nagyon sok jót hallottam, de a saját dolgaim, az állandó elfoglaltságaim miatt arra nem volt lehetőségem, hogy közelebbről megismerjem. Azt hiszem, ő sem sokat tudott rólam. Eperjes Károly hívta fel rám a figyelmét. Megnézett a Vígben, több szerepben is, utána döntött: szüksége van rám a Nemzeti társulatában.
Nem bánta meg a váltást?
– Nem. Semmi rosszat nem tudok mondani. Legfeljebb csak azért panaszkodhatnék, hogy hiába van közelebb az otthonom, egy perccel sincs több szabadidőm, mint volt korábban. Rengeteget dolgozunk. Két helyszínen is folynak a próbák. Néha úgy érzem, be vagyok ide zárva. Ennek ellenére azt kell mondanom, olyan lehetőségek nyíltak meg előttem, amelyek tényleg segítik a szakmai gyarapodásom.
Szerző: Filip Gabriella
Fotók: Eöri Szabó Zsolt
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.