"A színházi lét segít túlélni a valóságot" - Villáminterjú Őri Rózsa rendezőasszisztenssel

A színházi háttérembereket bemutató Akik nélkül nem... sorozat 4. részében Őri Rózsa rendezőasszisztenst kérdezte Széplaki Nóra.

 A Radnóti blog cikkéből:

A rendezőasszisztensi munkakör összetett feladatkört foglal magában, a különböző gyakorlati munkáktól (mint például a napi próbarend összeállítása) egészen a kommunikációs összekötő szerepig a rendező, a tervezők, a színészek és a munkatársak közt. Őri Rózsa, a Radnóti Miklós Színház állandó rendezőasszisztense emellett társulati kirándulást szervez, meglepetés születésnapi műsorokat rendez, kézben tartja és koordinálja az egész színház belső működését. Mindeközben fejben tartja a körülötte lévő emberek aktuális magánéleti problémáit, hogy mint egy pótmamához, bármikor lehessen fordulni hozzá, nagyjából bármivel. Amióta őt megismertem, valahogy természetesnek tartom, hogy ez mind egy rendezőasszisztens dolga... 

„A színházváltás olyan, mint amikor egy kisgyerek elindul az iskolába szeptemberben és elengedik a kezét. Bálint András hívott engem a Radnótiba tizennyolc éve, ahol akkor rajta kívül jóformán senkit nem ismertem, kivéve Gothár Pétert, ő rendezte akkor a Nem félünk a farkastól című előadást. Azóta is ez a legemlékezetesebb darabom. Amikor elkezdtünk próbálni, akkor ismertem meg Rózsát. Olyan volt, mintha az anyám lett volna, pedig én vagyok az idősebb… Gondoskodott rólam, tudta, hogy idegen vagyok ebben a színházban, meg- és bemutatott mindent és mindenkit. Ilyen volt az első benyomásom róla – ez azóta sem változott, pedig elmúlt tizennyolc év. Aztán észrevettem, hogy nem csak velem ilyen; hihetetlen empátia van benne a kicsit szomorú, kicsit elhanyagolt és elhagyott emberek iránt. Megpróbálja elérni, hogy mindenki otthon érezze magát.

Egyszer megkért, hogy menjek ki vele Bánkra, ahol nyaralni szoktak. Mondta, hogy menjünk be az ingatlanközvetítőhöz. Bementünk, mutattak három faházat, én pléhpofával mindet végignéztem, és már jöttünk vissza, mikor azt kérdezte Rózsa: „Te, az a második, az neked egyáltalán nem tetszett? Meg se rezzent az arcod.” Mondom: „Dehogynem, majd belehaltam, annyira tetszett... Három nyírfa volt a kapuja előtt, tudod: Csehov... már attól meghaltam.  Ahogy hazaérünk, fel is hívom az ingatlanost, el ne adja másnak.” Így lett nekem Bánkon egy faházam, majdnem egy utcában Rózsáéval.

Bármi történik, mindig mindenki őt hívja. „Hívd fel Rózsát, majd ő elintézi...” „Majd Rózsa segít.” Egyszer elestem és eltörtem a bokámat. Nem a mentőket hívtam, hanem Őri Rózsát. Mire taxival odaértem a balesetire, addigra már ott várt Rózsa és Pap Zsuzsi is – a Radnóti Színház művészeti titkára. Ahogy megérkeztem, azonnal jöttek a hordággyal, tél volt, be voltam bugyolálva, úgy vettek ki a taxiból. Az egyik mentős nagyon aranyos akart lenni és kérdezte: „Hát a kicsi nénivel meg mi történt?”. Pap Zsuzsi és Rózsa hasukat fogva nevettek, hogy a „kicsi néni”... ez azóta hármunk közt szállóige lett. De az egészből a lényeg az, hogy mindig mindenben számíthatok rá, és ennél nagyobb ajándékot, azt hiszem, nem lehet kapni egy másik embertől.”

/Csomós Mari/

Villáminterjú Őri Rózsa, rendezőasszisztenssel:

Mióta dolgozol a Radnóti Színházban?

1988 szeptemberében, huszonhét éve kerültem a Radnótiba, először súgónak. Azóta – egy évad kivételével, amikor művészeti titkárként dolgoztam a Katona József Színházban – itt vagyok. A második évadomban már kaptam asszisztensi munkát is, aztán minden évadban egyre többet. Hosszú ideig együtt csináltam a két munkakört, végül főállású asszisztens lettem.

Mi a feladata egy rendezőasszisztensnek?

Az asszisztens az, aki az előadás minden ügyes-bajos dolgát intézi. A próbarend kiírástól néha akár a díszlet bepakolásáig, beleértve az adminisztratív munkát, a jelmezpróbák egyeztetését, a színészek problémáinak megoldását, lelki bajainak gyógyítását.

Mennyiben vagy a színészeknek is az asszisztense?

Nagy színészpárti vagyok. Az elmúlt majdnem három évtized alatt – már csak az életkorom okán is – belenőttem a Radnóti Színházban egy pótmama-szerepbe. Elméletileg én itt a mindenkori rendező asszisztense vagyok, de a színészek a legérzékenyebbek, mert ők állnak ki minden este a színpadra. Épp ezért igyekszem minden szakmai tudásomat latba vetni annak érdekében, hogy nekik jobb legyen. Ez egész embert kíván az idegrendszertől a fizikumig. 

Valló Péter az a rendező, akivel évtizedek óta együtt dolgozol…

Az első darabom asszisztensként a Radnótiban a Bertha és Axel volt, amit ő rendezett. Azóta össze vagyunk nőve. Majdnem minden itteni rendezésében én asszisztáltam. Az első pillanattól fogva nagyon kedvelem őt, a műveltségét, az olvasottságát, neki pedig jó elfoglaltságot nyújt a próbák alatt, hogy az én rovásomra élcelődik – persze mindezt rendkívül humorosan és szellemesen teszi, és a társulat ezen nagyon jól szórakozik.

A Radnótiban több vagy mint asszisztens. Mondhatni a színház főszervezőjévé váltál.

Mindig volt bennem némi népművelői, rendezvényszervezői véna. Így aztán, mikor Pap Zsuzsi művészeti titkár ideszerződött, elkezdtünk eseményeket szervezni a társulatnak, például Mikulás-ünnepségeket. Emellett mindig megünnepeljük a kerek születésnapokat. Némelyikbe annyi energiát fektetünk, mint egy teljes próbafolyamatba. Ilyenkor az egész társulatnak megindul a fantáziája, kitalálunk jeleneteket, én meg összerakom az ötleteket és koordinálom a felkészülést. Ebben az a legnagyobb kihívás, hogy nem mehetnek egy kaptafára. Mindig minden ünnepségnek újszerűnek kell lennie, hogy az ünnepelt azt érezze, ilyet még nem látott. Jó érzés volt, amikor Valló Péter a hatvanadik vagy Bálint András a hetvenedik születésnapjának ünneplésekor könnyezve nézte a társulat műsorát. Egy-egy ilyen estre való felkészülés felér egy manapság annyit emlegetett csapatépítő tréninggel. Nem is beszélve a nyolc éve ismétlődő háromnapos dubicsányi „osztálykirándulásokról”, amelyek szervezését szintén én vállaltam magamra.

Mik azok a tulajdonságok, amikkel egy rendezőasszisztensnek rendelkeznie kell?

Fontos, hogy erős idegrendszere, kurázsija, szervezőképessége, jó memóriája legyen, és az se árt, ha van humora. Elengedhetetlen még kellő mértékű lazaság – persze csak adott mennyiségű gyakorlat után engedheti azt meg magának az ember. Példa erre az, ahogy a Vodku együttes a Radnóti Színházba került. A Cseresznyéskert egyik próbáján Valló Péter rendező azt kérte, hogy kerítsek egy zenekart, ami orosz zsidó zenét játszik. Mondtam, hogy rendben, de persze nem csináltam semmit, egy kicsit el is felejtettem a feladatot. Eltelt két hét, amikor egyszer csak azt mondja Péter a színészeknek, némi éllel a hangjában: „Majd az én Rózsikám ide szerez egy zenekart, ugye? De gondolom még nem került erre sor…” Ez épp egy olyan nap volt, amikor sok volt már a rovásomon és nem vállalhattam magamra még valamit. Mondtam, hogy természetesen már kerestem, van is sok jelölt, csak még nem szóltak vissza – és ezzel kisértődtem magam a próbáról. Fölhívtam a Bálint Közösségi Házat, felvette egy hölgy, elmondtam a problémát teljesen tét nélkül, gondoltam, úgysem tud segíteni. Erre megörült, kiderült, hogy az ő volt barátjának pont ilyen együttese van. Fölhívtam őket, hogy jöjjenek be másnap tízre. Visszamentem a próbára, és közöltem, hogy épp most szólt vissza a Vodku együttes, holnap tízre itt vannak. Így került ide a Vodku. Azóta is dolgoznak velünk, körülbelül tíz éve, többek között a Bárány Boldizsár című előadást is együtt hoztuk létre.

Negyven éve dolgozol színházi rendezőasszisztensként.

Azért maradtam asszisztens, mert az első rendező, akivel dolgoztam, Harag György volt, akinél fantasztikusabb emberrel egész eddigi pályámon nemigen találkoztam. Elképesztő próbafolyamat volt. Emlékszem, ha kiküldtek, hogy intézzek el valamit, ahogy lehetett, rohantam vissza, egy percet sem akartam elmulasztani a próbából.

Ami negyven éve itt tart, az az, hogy a színházi lét segít túlélni a valóságot. Egy előadásban, egy próbafolyamat alatt – optimális esetben – mindig van olyan pillanat, ami nagyon megérint, ami felemelő, szép, ami hozzátesz az életedhez. Én azt tapasztaltam, hogy azok az emberek maradnak a szakmában, akikre ez hat, akik az életüket érzelmileg irányítják.

Amikor a Radnótiba szerződtem, műsoron volt a Nóra című előadás, amelybe súgóként kerültem. Kern András játszotta Rank doktort, aki szerepe szerint halálos beteg. A búcsújelenetében a Nórát játszó Takács Kati adott tüzet a szivarjához. Kern elmondta, hogy belőle láthatatlan ember lesz, elment az ajtóig, kicsit visszajött a színpad eleje felé, felemelte az egyik kezét, ránézett Katira és azt mondta: „Köszönöm a tüzet.” És elment meghalni. Tudtuk, hogy elmegy meghalni. Attól, ahogy ezt a mondatot mondta, minden előadáson könnybe lábadt a szemem – pedig nem vagyok egy sírós alkat. Egyszer, egyik este Kern észrevette ezt és attól fogva minden este, miután elmondta a mondatot, lenézett rám a súgólyukba, bólintott és úgy ment ki. Ezek a pillanatok azok, amiket az ember nem felejt el…

Szerző: Széplaki Nóra

A sorozat előző részei: