„Szükség van humorra és jó nevettetőkre” - Interjú Kiss Diána Magdolnával

A HOPPart alapító tagja, számos vidéki és független produkcióban szerepelt már, de lassan kipróbálná milyen a kőszínházi tagság.

Addig is filmezik, játszik, ahol és amiben csak tud. Többek között hamarosan a Dumaszínházban is. Kiss Diána Magdolnával olvashatnak interjút.

Számos színpadi és filmes produkcióban szerepeltél már. Mindig is színésznek készültél?
Elsősorban operaénekesnő szerettem volna lenni, de orvosként, sőt még hivatásos katonaként is el tudtam volna képzelni magam. Aztán felvételiztem magánének szakra az ország több városába, és a Színház- és Filmművészeti Egyetemre Ascher Tamás és Novák Eszter zenés-színész osztályába, ami akkor indult először. Végül ide elsőre fel is vettek.

Úgy tudom, zenét is tanultál...
Tizenkét évig tanultam fuvolázni és később klasszikus éneklést, ami másfajta felkészülést és munkát igényel, mint a színészet. Szerencsére nagyon sok stílusban tudok énekelni, aminek köszönhetően nem vagyok bezárva egy adott műfajba. Szerepeltem már musicalekben, operettekben, ami esetenként épp olyan nehéz tud lenni, mint egy opera.

Fotó: Hektor/Origo

Mi volt az első színházi szereped?
Legelőször tizenkét évesen léptem színpadra a Dzsungel könyvében Székesfehérváron, ahol egy kis majmot játszottam. Az első igazi szerepem felnőtt fejjel pedig a Csárdáskirálynő Szilviája volt Komáromban, ami nagyon kellemes emlék számomra, hiszen ez volt az első iskolán kívüli produkcióm. Ettől függetlenül az utolsó nagy vizsgaelőadásom is maradandó élmény volt, amiben Mozart Varázsfuvolájának Pamináját énekelhettem el.

A HOPPart alapító tagja vagy. Mit jelent Neked ez?
Elkötelezettséget és reményt, de félelmet is, hogy fenn tudjunk maradni és ne legyünk megfosztva a nekünk szánt állami támogatástól. Alapító tagként magaménak érzem a HOPPartot és nagyon szeretek velük dolgozni, de ez már a nyolcadik év lesz, hogy együtt vagyunk és lassan szeretnék leszerződni egy kőszínházhoz is. jelen pillanatban nagyon nehéz a helyzetünk el kell gondolkodni a hova továbbon.

Számos vidéki város színpadán játszottál már. Van olyan város, ami különösen közel áll hozzád?
Szegeden nagyon jól éreztem magam, mert kiváló színházi légkörrel találkoztam. Megszerettem az embereket: a színészkollégákat, a stábot, és játszottam a szabadtérin is, ami szintén nagy élményt jelentett. Ezen kívül Kaposvár áll közel hozzám.

Ritkán játszol kőszínházakban. Te alakítottad így vagy egyszerűen így alakult?
Egyszerűen így alakult. Nagyon örülök neki, hogy megalapítottuk a HOPPartot, mert az a közönség, aki nem egy adott színházhoz ragaszkodik és kicsit nyitottabb a független előadások felé, tudja, hogy létezünk. Ezt sikerként tartom számon, hiszen a semmiből tettük fel magunkat a város színházi térképére.

Vicces, királykisasszony? (fotó: Kállai-Tóth Anett)

Van valamilyen szerepálmod, amit mindenképpen szeretnél eljátszani, vagy amire nemet mondanál?
Nemet nem mondanék semmire, hiszen azért lettem színész, hogy minél többet adhassak magamból. Kimondott szerepálmom viszont nincs. Ha már az álmoknál tartunk, leginkább azt szeretném, hogy minél több szerepet eljátszhassak, minél több filmben szerepelhessek, és nagy színésznő váljon belőlem, akire emlékezni fognak.

Filmeztél már Mundruczó Kornéllal, Pálfi Györggyel és Szász Jánossal is. Mi volt köztük a legnagyobb különbség?
Egyszerűen más a habitusuk: máshogy instruálnak, máshogy mondják el, hogy a mi a feladat. Vannak olyan rendezők, akik segítenek munka közben: egy néma jelenetnél mondjuk beszél a színészhez és megpróbálja rávezetni, arra amit látni szeretne a filmen, és vannak akik ezt a munkát inkább a színészre hagyják. Kornél talán kicsit kegyetlenebb volt a szónak a szakmai értelmében.

Melyikükkel dolgoznál szívesen újra?
Mindegyikükkel szívesen dolgoznék újra és nagyon remélem, hogy ha legközelebb filmet készítenek, gondolni fognak rám.

Szász János téged választott a cselédlány szerepére... Milyen volt az ikrekkel forgatni – más egyáltalán a gyerekekkel való munka?
Mivel ők korábban nem játszottak színházban, vagy filmen először meg kellett tanulniuk az alapokat, de ez nagyon gyorsan ment. A gyerekek amúgy is fogékonyabbak az újra és őszintébben képesek játszani, főleg ha korábban még nem csinálták. Számomra egyetlen zavarba ejtő mozzanata volt a közös munkának, amikor egyik jelenetben le kellett vetkőznöm előttük. Ez lelkileg némiképp megterhelő volt számomra, de Szász János, a film rendezője körültekintően felkészítette az ikreket arra, hogy mi fog történni, így az én zavarom is csökkent és zökkenőmentesen ment a forgatás.

Vicces, királykisasszony? (fotó: Kállai-Tóth Anett)

Milyen érzés visszanézni magad az elkészült filmeken?
Mindig izgulok, ha meglátom magam, ezért nem is igazán szeretem visszanézni a felvételeket. Általában a hibákat keresem a játékomban és mint ilyen, gyakran meg is találom, annak ellenére, hogy másoknak nagyon tetszik az alakításom.

A kamerák vagy élő közönség előtt érzed otthonosabban magad?
Nehéz erre válaszolni, mert a színházat és a filmet is nagyon szeretem. Ha mindenképpen választani kell, akkor a filmet mondanám, mert úgy érzem nagyobb összpontosítást igényel, hiszen a kamera mindent lát, a vásznon nem lehet” hazudni”. Miután egy színházi előadást többször is előadunk, belefér, ha nem tud az ember minden alkalommal száztíz százalékot nyújtani, hiszen ott van a következő alkalom, amikor jobban lehet csinálni. A filmnél ilyen lehetőség nincs, ott, akkor a forgatáson kell tökéletesnek lenni.

Hamarosan a Dumaszínházban léptek fel a Vicces, királykisasszony? című produkcióval. Ez egy elsősorban kisiskolásoknak szóló zenés, humorelméleti meseelőadás – mit takar ez a meghatározás?
Fontos, hogy kisiskolásoknak szól, mert egy óvodásnak talán sok lenne, nem hiszem, hogy annyira lekötné. A „humorelméleti” meghatározás pedig azt takarja, hogy a humor több fajtája megjelenik a színpadon a pantomimtól kezdve a régi Hacsek és Sajó-típusú kabaréjelenetek keresztül az angol humorig és az ún. dumaszínházi műfajig. Különféle humorista típusok vonulnak fel a királykisasszony előtt és próbálják megnevettetni, aki viszont nem nevet, hanem kőkeményen utasítja el a kérőit.

A magánéletben is olyan nehéz megnevettetni, mint ebben a történetben?
Én hálás közönség vagyok, mert nagyon könnyű megnevettetni. Szerintem humor nélkül nem is működik az élet, úgyhogy nem vagyok egy ecet-típusú ember. Sajnos azt kell látnom, hogy egyre több a szomorú befelé forduló ember és egyre kevésbé tudunk önfeledten nevetni, aminek nyilván társadalmi okai is vannak. Talán épp ezért gondolom úgy, hogy hatalmas szükség van a humorra és jó nevettetőkre.

Forrás: Dumaszínház