"Minden állomásra szükség volt" - Villáminterjú Pass Andreával

2012-ben mutatta be a Szkéné Színház Kő, papír, olló című tantermi színházi előadását, ami a pályaválasztás előtt álló diákok jövőképével foglalkozik. Pass Andrea, az előadás szerzője és rendezője adott interjút.

A Kő, papír, olló című tantermi színházi előadásod a pályaválasztás előtt álló fiatalok kérdéseivel és kétségeivel foglalkozik: annak idején neked mennyire volt nehéz eldönteni, hogy hogyan tovább?

Sokáig zenei pályára, fuvolistának készültem, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Tudtam mivel jár ez a pálya, állandó gyakorlás, szereplések, versenyek, és hogy ha ezt választom, onnantól kezdve csak egy felé vihet az utam.  Ma már csak A démon gyermekei című előadásban játszom, amit imádok.  Emlékszem, hogy az apukám 16 éves koromban hazahozott egy felvételi tájékoztatót, mintha megsejtette volna, hogy ezt a döntést később már nem lesz alkalmunk közösen átbeszélni a korai halála miatt. Mivel a reáltárgyak nem voltak az erősségeim, kizárásos alapon a magyar szak jöhetett szóba. Az, hogy ebből nem fogok megélni, csak addig aggasztott, amíg az apukám – idealista ember lévén – azt nem mondta erre, hogy „na és?” Aztán egy barátnőmtől hallottam a színháztudomány szakról, ami a színházi vonal miatt sokkal izgalmasabbnak tűnt, így végül oda jelentkeztem.

Mikor kezdett el érdekelni a színház gyakorlati oldala?

Az egyetem alatt nagyon megszerettem az elméletet, ami az akkori képzésnek volt köszönhető. Aztán elnyertem egy ösztöndíjat Londonba, ahol az elméletet a gyakorlaton keresztül oktatták. Eddig tartott számomra az elmélet varázsa. Ekkor rendeztem először, és ekkor dőlt el véglegesen, hogy a színház gyakorlati oldalával szeretnék foglalkozni. Tehát középiskolásként egyáltalán nem gondoltam volna, hogy rendező leszek, azt hogy írni is fogok, végképp nem. A Kő, papír, olló című előadás egyik célja, hogy a diákok merjék felfedezni saját képességeiket, és hogy a pályaválasztás az ő döntésük legyen, amit nem külső nyomásnak engedelmeskedve hoznak meg. Ha kell, hagyjanak időt maguknak keresgélni, mert azzal sincsen semmi baj, ha valakinek még nincs ötlete. A saját kanyargós életutamat sem tévedésnek, hanem útkeresésnek tartom. Hozzáteszem, hogy ezt visszatekintve gondolom így. Sokáig azt éreztem, hogy bizonyos életszakaszokban elfecséreltem az időt, ma már azonban egyre biztosabb vagyok benne, hogy minden egyes állomásra szükség volt.

Mi fordított a színházi nevelés felé?

Szanitter Dávid, akinek még a KIMI-ben segítettem dramaturgként, rábeszélt, hogy jelentkezzek a Kaposi László vezette drámapedagógiai tanfolyamra, mert szerinte az nekem való lenne. Elmentem és igaza lett, kinyílt egy újabb világ. Mivel a diákoknak készített előadásaim után egyből reagálhatnak is a látottakra, nagyon sokat lehet tőlük tanulni. Róluk is, de szakmailag is sok minden kiderül, például, hogy mi működik és mi kevésbé az adott produkcióban, és ennek alapján lehet azt pontosítani. Idén olyan szerencsés helyzetbe kerültem, hogy nemcsak diákoknak, de diákokkal közösen hozhattam létre egy előadást, amit Lengyel Annának köszönhetek: ő kért fel, hogy a PanoDráma színházi nevelési csoportjára és öt felnőtt színészre írjak és rendezzek darabot. Ennek eredményeként született meg a Más nem történt című előadás.

A Szputnyik Mentőcsónak Egységben milyen műfajú előadások létrehozására törekedtek? A Szociopoly című előadás például nem nevezhető színházi nevelési programnak.

Ki is mondtuk Fábián Gáborral, a Szociopoly író- rendezőjével, hogy a műfaja nem színházi nevelés, hanem interaktív színházi társasjáték. Jelenleg Gábor hozza létre az interaktív programokat, én pedig színházi előadásokban gondolkodom, amiket feldolgozó foglalkozás követ. A tevékenységünkben az a közös, hogy mindketten társadalmi kérdésekről akarunk beszélgetni a fiatalokkal. Mindig egyeztetünk egymással, hogy hasonló problémákkal foglalkozzunk, csak más színházi eszközökkel. Tehát egy témakörben több programot is láthat tőlünk ugyanaz a diákcsoport, így hatékonyabban dolgozhatjuk fel az adott problémákat.

A Kő, papír, olló történetének a megírása előtt több iskolát is felkerestél, hogy az előadással kapcsolatban játszhass a diákokkal. Hogyan született az Újvilág?

A tavalyi választások után tartottunk egy nagy Szputnyikos megbeszélést, hogy hogyan tovább: többen nyitottak voltak arra, hogy hagyjuk el az országot, de voltak, akik ezt nem bírták volna megtenni. Ekkor merült fel a kérdés, hogy mi is nekünk, színházi alkotóknak a feladatunk, felelősségünk, és hogy jelen helyzetben sokkal inkább reflektálni kéne az aktuálpolitikai történésekre, nem pedig elmenekülni előlük. Ez volt az egyik oka, hogy elkezdtem gondolkodni az előadásról. A másik, hogy a Kő, papír, ollóval több olyan iskolában jártunk, ahol az osztály cigány és nem cigány tagjai között nagy volt a feszültség. Ezek a gyerekek amúgy iszonyatosan érzékenyen reagáltak az előadásra, a foglalkozás közben azonban több diák is elkezdett a másikról, de nem a másiknak – mintha ott se lett volna, akiről beszélt – durva célzásokat tenni, például, hogy olyan országban akarnak élni, ahol nincsenek cigányok. Ez egy példa a sok közül. Ennek ellenére ezek a fiatalok alapvetően fogékonyak a humánus gesztusokra, csak különböző okok miatt most eltorzítva látják a világot. Ezért is tartottam fontosnak, hogy beszéljünk velük erről a témáról egy olyan előadáson keresztül, ami nem támadja őket, hanem képes megkérdőjelezni az előítéleteiket.

Az Újvilág rengeteg kérdést vet fel: van idő arra, hogy a foglalkozásokon ezeket kibontsátok a diákokkal?

Sosem várom el egy ilyen típusú programtól, hogy maximális mértékben feldolgozzon egy adott problémát, már az is nagy eredmény, ha elindul róla egy beszélgetés, ha gondolkodásra készteti és kimozdítja a diákokat a komfortzónájukból. Takács Gáborral – aki a foglalkozásokat vezeti – folyamatosan ötletelünk azon, hogy hogyan lehetne még hatékonyabban kérdésekkel provokálni a diákokat. Jelen pillanatban leginkább „elit” gimnáziumokból érkeznek hozzánk tanulók, akik többnyire toleráns közegben, mondhatni, burokban élnek, így nem igazán szembesülnek azzal, hogy a rasszizmus ma éles probléma Magyarországon. Velük viszont pont ezért rendkívül fontos erről beszélgetni.

Fogjátok vidéken is játszani az Újvilágot?

Célunk ez is, épp most pályáztunk vendégjátékokra. Nagyon szeretek vidéken játszani, egészen máshogy reagál a közönség, máshogy érzékenyek a diákok. Sokszor az adott darab olyan szépségeire hívják fel a figyelmünket, amikről nem is tudtunk. Arról nem is beszélve, hogy sokkal izgatottabban fogadják az előadásokat, hiszen Budapesten bármikor elmehetsz színházba, Jászárokszálláson például erre nincs lehetőséged.

Kérdezett: Antal Klaudia

Fotó: Nagy Gergő