Ifj. Vidnyánszky Attila: "A munka mentsvár tud lenni"

A 7óra7 sorozatában az idén 150 esztendős Színház- és Filmművészeti Egyetemen végzőket, Marton László, Hegedűs D. Géza és Forgács Péter prózai színészosztályának tagjait mutatják be. Legutóbb Ifjabb Vidnyánszky Attila válaszolt.

A közelmúltban két rendezését is bemutatták, először a Karnyónét, majd az Athéni Timont. “Az Athéni Timont tartom az első rendezői nekifutásomnak. (…) Öt év alatt sok minden felgyülemlett bennem, és szerettem volna tisztességesen lezárni ezt az időszakot az életemben. Nagy vágyam volt egy olyan munkában részt venni, ahol nincs bemutatókényszer: ahol a folyamat, az út a lényeges. Adva voltak olyan társak, akikben nagyon bíztam, és akikről tudtam, hogy ugyanúgy gondolkodunk, és bele mernek vágni velem egy ilyen kalandba. Nem tartom magam egy elemző embernek: amikor olvasni kezdtem a drámát, zsigerileg azt éreztem, hogy meg akarom csinálni, és hogy ezen keresztül akarok beszélni magamról és a körülöttem lévő világról. Ebben nagy segítségemre volt Vecsei Miklós barátom, aki újrafordította a darabot, és akivel közösen öntöttük azt új formába. Mivel ez egy kidolgozatlan mű, volt bátorságunk erősen belenyúlni, így az előadás mintegy felét saját, illetve idézett szövegek teszik ki. Kijelöltünk olyan gondolatokat a darabból, amelyek leginkább érdekeltek minket, és ezek köré szerettük volna felépíteni az előadást. Ilyenek voltak az elmenekülés és a kiszakadás, amelyek foglalkoztatnak. Tizenhat évesen kerültem fel Kárpátaljáról, egy kis faluból Budapestre. Hihetetlen sok impulzus ért engem, és közben megtapasztaltam, hogy egy ilyen tempójú világban milyen gyorsan feledkezik meg az ember önmagáról, és milyen nehéz bármire is igazán koncentrálnia. Hamar megnőnek az igényeink, így egyre több hatásra van szükségünk, és mindenben az élmény, a szórakozás lehetőségét keressük. A reklámok, az effektek és a látszatok szépen lassan elhitetik velünk a szabadság illúzióját, és észre sem vesszük azt, hogy időközben milyen felesleges szükségleteink lettek, melyek nélkül már képtelenek vagyunk élni. Mi lettünk a “popcorn generáció”. Alcibiades a háborúból érkezik meg a buli kellős közepébe, és nem érti, hogy mi történik körülötte. Az olyan tényszerű történések, mint például a nyakunkon lévő orosz-ukrán háború, amely miatt, személy szerint, én egy éve nem tudok hazamenni, bátorságot adtak, hogy merészen fogalmazhassuk meg a gondolatainkat, és ne féljünk olyan eszközöktől, mint az előadás közben lelógó diszkógömb, amelynek fénycsóvái az előadásban a Földön dúló háborúkat jelenítik meg. Szomorú ez. Azt hiszem, hogy rossz úton járunk. Timon a darabban két végletet él meg: Athénból, a bankárok és fogyasztók városából a néma erdőbe menekül. Az érdekelt engem, hogy mi is az erdő valójában, hogy lehet-e a mi erdőnk a színház maga” – fejtette ki a színészhallgató, aki elmondta nem szerződik sehová, tanulni szeretne még.

 

ifjvidnyanszkyattila

Diótörő - ifj. Vidnyánszky Attila, Zsigmond Emőke, fotó: Tóth Simon Ferenc

 

“Félek a mókuskeréktől, a havi húsz, huszonöt előadástól, azt hiszem, nagyon elszántnak kell lenni ahhoz, hogy az ember tisztességgel tudjon ilyen hónapokat végigcsinálni. Izmosodni szeretnék még ehhez a feladathoz. Szerencsésnek érzem magam azért, mert van lehetőségem kipróbálni új munkákat. Hiszek abban, hogy társakra, mesterekre van szükségünk ahhoz, hogy igazán maradandót tudjunk alkotni. Ennek szellemében Vecsei Miklóssal már elkezdtünk dolgozni Marton tanár úr szárnyai alatt a III. Richárdon, és szeretnénk minél jobban egyben tartani, vagy akár bővíteni is kis csapatunkat” – nyilatkozta ifj. Vidnyánszky, aki arról is szót ejtett, külön hálás Zsótér Sándornak, énekmesterének Bagó Gizella tanárnőnek és osztályfőnökeinek, azért amiért segítettek megmutatni, hogy a munka milyen mentsvára tud lenni az embernek.

 

“Boldog voltam, hogy azon kevés ember közé tartozom, akik azzal foglalkozhatnak, amiért rajonganak és amiben hisznek. Ez a mai napig nem változott, ám ezért áldozatokat kell hozni. Azt hiszem nekem egy ilyen áldozat az, hogy mindez Pesten van, mégis hálás vagyok a sorsnak, hogy ide kerültem, a “feketeerdőből az aszfaltvárosba”. Rajongok az egyetemi létért, a munkáért, ha rajtam állna, egész életemben a 36-os teremben dolgoznék. (…)Én mindig is hittem az osztály csapatszellemében, és igyekeztem tenni érte, hiszek abban, hogy egy páran az osztályból életünk végéig együtt fogunk dolgozni, és segítjük majd egymást, ahogy előttünk sokan mások is ezt tették” – tette hozzá.

 

A kérdésre, melyik színházi irányt érzi magához a legközelebb, elmondta: “Nekem Nagymamám a példaképem, aki otthon, Nagymuzsalyban színjátszókört vezet falusi gyerekeknek. Rengeteget foglalkozott velünk, a mai napig nem tudom, honnan volt ehhez energiája, szíve… Karácsony esténként betlehemeztünk a faluban, majd egyszer adódott egy lehetőség, hogy öt napon keresztül járhatnánk vele az országot. Egyik este kitettek minket Budapesten, az Andrássy úton, és azt mondták, hogy várjunk itt, majd értünk jönnek. Hamar meguntuk a várakozást, majd gondoltunk egyet, átöltöztünk, és elindultunk betlehemezni a környéken, köztük a belváros luxusboltjaiban is. Sosem felejtem el, ahogy ott álltunk beöltözve, és a Louis Vuitton ajtaján kopogtattunk… Hát, hozzám ez a színházi irány áll a legközelebb” – összegezte ifj. Vidnyánszky Attila.

 

A teljes interjút itt olvashatják.

 

 

süti beállítások módosítása