"Amikor nem tudsz a családi nyomásból szabadulni" - A Hamlet szakmai beszélgetéséről

Versenyen kívül mutatta be az Örkény Színház az idei POSZT-on a Hamletet Bagossy László rendezésében. A szakmai beszélgetés felkért hozzászólója P. Müller Péter és Sándor L. István volt.

A beszélgetést szerkesztetlen formában közöljük.

Lévai Balázs: Sok szeretettel üdvözlök mindenkit. Ma két előadást fogunk megbeszélni, kezdjük a sort az Örkény Színház hivatalos versenyprogramból kilépett előadásával, a Hamlettel.

Lévai Balázs: Ezek voltak a vélemények, amikből megtudtuk, hogy ismeretlen pályakezdő színészek felfedezésére is alkalmas a POSzT. Akikkel beszélgetünk az előadásról: Bagossy László, az előadás rendezője, P. Müller Péter, egyetemi tanár és Sándor L. István kritikus. A Hamletet Magyarországon színpadra állítani mindig ügy. Akkor nyúl hozzá egy színház, egy rendező, egy társulat, amikor egyrészt a társulati adottságok megfelelőek, másrészt valóban valami fontosat szeretnének mondani, vagy egyáltalán lehetőség van arra, hogy ügy legyen belőle. Laci, téged mi foglalkoztatott, mi motivált ebben a darabban?

Bagossy László: Hogy egyáltalán meg tudjam csinálni. Egy rendezőnek ez legalább akkora kihívás, mint a főszereplőnek, legendaként szokták emlegetni, ugyanakkor mi mégsem pátosszal nyúltunk az anyaghoz. Nagyon örültem annak is, hogy Polgár Csaba boldog volt attól, hogy Hamletet játszhat. Nem a kocsmában készült fel a próbákra, nem hasogatta fel az ereit közben, hanem megpróbálta minden erejét, tudását beletenni. Fontos volt, hogy ő itt tart most, rá lehet pakolni egy ilyen szerepet. Ezt már teszteltük a színházban, ő járt már a POSzT-on Peer Gynt-ként is, az is egy hihetetlen nehéz feladvány színészileg. Ez egy erős társulat, emellett nagyon jó pillanatban kiegészültünk fiatalokkal, egyetemi hallgatókkal. Az is fontos volt, hogy rájuk is tudtunk pakolni, feladatokat adni nekik. Az, hogy ez hogyan lesz ügy, egyáltalán nem a politikai szálakra vonatkozik csak. Nem arról van szó, hogy meglátom a lehetőséget arra, hogy valami politikai performanszot csináljak a Hamletből, és mindenféle aktuális utalásokkal politikus paródiákat gyártsak a Hamlet örvén. Nem így ügy a Hamlet. Ha ügyesek vagyunk, ha jól csináljuk a dolgunkat, rá kell, hogy ismerjünk társadalmi problémákra, de olyan sok szálon fut ez a történet, és olyan gazdag, hogy aki ebből politikai pamfletet próbálna gyártani, az a legnagyobb igénytelenség lenne. Én akkor örülök, ha a nézők meglátják benne a többi szálat, a többi szándékot is. A politikai szál letagadhatatlan, egyszerűen része ennek az egész darabnak, teljesen értelmetlen lenne elhallgatni. De a színház nem úgy politizál, hogy Orbán Viktor-paródiát csinál, vagy az éppen aktuális politikusokat megpróbálja mint valami kabaréban kifigurázni. Ez milyen ócska, egyszerű dolog lenne? Nem így direktben kapcsolódnak dolgok. Még ezt a bizonyos stadiont is el tudják felejteni a nézők az első gesztusok után, amikor valóban egy stadionban vagyunk, utána ezt egy sokkal költőibb, metaforikusabb helyszínné tudjuk varázsolni. Hogy sikerült-e, az meg majd kiderül a reakciókból.

Lévai Balázs: El tudja felejteni a néző az első jelenet után ennek a stadionnak az aktuálpolitikai konnotációját, miközben felhangzik a ’János bácsi a csatában’ és látjuk a dán szurkolókat? Megtörténik-e az átalakulás, amiről a rendező beszél? Ha igen, onnantól kezdve mi történik ezzel a színpadi térrel?

P. Müller Péter: Természetesen nem tudjuk elfelejteni, mert a nyitókép rendkívül erős, az mindig jelen van az előadásban. Ráadásul van egy keret is, a stadion újra benépesül az előadás végén, csak akkor már katasztrófa turistákkal. Ekkor elgondolkodhatunk egyébként azon, hogy hol tudnak emberek spontán összeverődni, mik azok a helyek ahol azért jönnek össze, hogy valamilyen közös érzelmi élményben részesüljenek. A színház ilyen. Azt is lehet mondani, hogy amit mi stadionnak látunk, az valójában egy lelátó, ahol egy közönség ül és néz valamit. Itt hoznám fel Brechtet, aki azt kérte számon a színházon, hogy miért nem tud úgy hatni a nézőkre, mint egy sportesemény. Ő a küzdősportot értette ezen, például a bokszot. Itt egy olyan eseményt látunk ahol a stadion nézői lázban vannak, mi viszont nem vagyunk lázban, mert az a fajta színházi hagyomány, amivel szocializálódunk arra késztet, hogy jól viselkedjünk. Arról, hogy milyen az, ha nem viselkedünk jól, látunk egy paródiát, amikor Polonius marhára unja a Hamlet és a Színészkirály között zajló jelenetet, és előadja mindazt, amivel a rossz néző - cukorkazörgéssel, telefon felvétellel - zavarja és kommentálja az eseményeket. Ez egyáltalán nem politika, hanem színház. A Hamletben van egy nagyon erős színházi önreflexió arról, hogy mi is a színház. Emiatt történik az, hogy Bagossy Levente és Bagossy László egy lelátót helyez a színpadra, ami mindvégig ott van. Ezáltal megváltozik a színpadi kommunikáció iránya. Egy kukucskáló színpadon úgy beszélnének, mintha mi nem lennénk jelen, a színészek egymással kommunikálnának. Itt a dialógusok többségében velünk állnak szemben, és van úgy, hogy egymás mellett ülve beszélnek egymáshoz, valójában hozzánk. Van, amikor egymás előtt és mögött helyezkednek el, akkor is ugyanígy egy direkt kommunikáció folyik a nézőtérrel. Ezzel az előadás azt érzékelteti, hogy ez egy színház. Persze benne van a politika, de ha üggyé tud válni, akkor többek között azzal, hogy rákérdez, hogyan kell, hogyan lehet ma színházat csinálni oly módon, hogy az reflektáljon arra a társadalmi környezetre (ami nem feltétlenül csak a politikai környezet), amelyben élünk és egyáltalán milyenek az emberek kommunikációs módjai. Nagyon magas az ingerküszöbünk, nagyon nehéz lekötni az emberek figyelmét. Ebből a szempontból nagyon érdekes, hogy az előadás olyan dramaturgiát alkalmaz, aminek eredményeként az eredeti Hamletben szépen sorban egymás után következő jelenetekből sokszor lesz szimultán jelenet, és a színpad két részén egyszerre látunk egyébként egymás mögé sorolt jeleneteket. Például a szellemmel való első találkozás későbbre kerül, és közben látjuk, hogy folyik a várban a buli.

Fotó: Simara László

Lévai Balázs: Az is érdekes, hogy akár úgy lépünk át egyik jelenetből a másikba, hogy a szereplő az ötödik sor négyes székéből átül a harmadik sor kettes székébe.

Sándor L. István: Szerintem ezt nagyon ravaszul, pontosan kiszámítottátok, szinte észrevehetetlen marad, milyen változatossággal lehet használni ezt a stadiont. Az első pillanatban, amikor ránézünk, egyértelmű, hogy stadion, és mindenkiben rögződik mind az a konnotáció, amiről az előbb beszéltetek. De ez nem válik reális térré, nem válik követelménnyé. Pontosan az a játék következik, hogy ott ülnek, mintha stadionban ülnének, de akárhova máshova is képzelhetjük ezt. És ezt nagyon egyszerű eszközökkel hozzák a nézők tudomására, például Laertes búcsúztatásánál. Felállnak, integetnek, miközben Laertes ott ül mellettük, de tudjuk, hogy elment. Nagyon sokszor van az, hogy szereplők, akik abban a jelenetben nem szerepelnek, láthatóvá vállnak azáltal, hogy ott maradnak, akár képként is megmutathatók lesznek. Ezzel veszít a stadion a konkrétságából, egy általánosabb térré változik, olyannyira, hogy az előadás második részére át is változik. Jönnek a színészek, eltűnnek a szurkolók, és ott marad egy bejátszható dobogó, megváltozik a játéktér, már lehet mozogni. Az is fontos, hogy ebben a térben szinte csak Hamlet mozog. A végén aztán megint átértelmeződik az egész, amikor a nézők helyére csontvázak kerülnek be. Sok finomsággal és változatossággal használják stadiont, hogy ez teátrális tér legyen és ebben sokféle hatás tudjon megtörténni.

Lévai Balázs: Ez a tér szerinted milyen hatással van a színészekre? Azt mondod, szerinted ebben Hamlet mozog a legszabadabban, az ő mozgása kötöttségek nélküli. De abban a pillanatban, hogy egy székben ülve kell kifelé beszélnem, (és Bagossy László rendezéseiben, például az Arab éjszakában illetve az Asztalizenében láttunk már ilyen frontális belülről kifelé beszélést), ez hogy csapódik le a színészi játékban?

Sándor L. István: Ezt nagyon szívesen megkérdezném Znamitól vagy a Für Anikótól, aki például az egész jelenetet, amikor Hamlet meglátogatja őt, egy helyben állva játssza el, és úgy kell megtörténnie mindennek, hogy a végén az a kétségbeesett kérdés jöhessen: most mit tegyek?

Lévai Balázs: Szerinted megtörténik?

Sándor L. István: Szerintem meg. Ez a játékmód nyilván az eszközök egyfajta szűkítését jelenti, de ez mindig azt jelenti, hogy a belső koncentráció tud növekedni. Ezzel állítódik szembe a pojácaságba, habókosságba, túljátszásba hajló Hamlet. Bizonyos értelemben ez a kontraszt szervezi az egész előadást. Ebbe bevezet a „Miért nem olvad szét a mocskos húsom…” monológ, amit folyamatosan szétvernek dalukkal a szurkolók, de közben mégsem. Úgy kell ezt a közeget megteremteni, hogy valaminek az ellentéte mégis az adott mondat, gesztus erejét, igazságát növelje, mert szerintem az egész történet arról szól, hogy mit lehet ezzel a világgal, ezzel a közeggel tenni, hogy hogyan kerül felszínre a bűn vagy a hazugság, még ha egy ország titkolja is azt.

Lévai Balázs: Ha már Sándor L. István felvetette, megkérdezzük Znamenák Istvánt, hogy a színészek hogy érzik magukat ebben a helyzetben, mekkora színészi kihívást jelent, hogy a szövegei nagy részét úgy kell elmondani a másiknak, hogy ő mellette ül?

Znamenák István: Az az érdekes, hogy a kezdetek kezdetén valóban volt egy nehézség, mert nem alapból tudom elképzelni, hogy nem fordulok oda a másikhoz. Mi az, hogy nem a szemébe beszélek? De ez csak egy ideig zavart. Aztán hirtelen átfordult és olyan magától értetődő lett, hogy az ember látja maga előtt például Csuja Imrét, aki pedig mellettem van. Én látom az Imrét, és azt hiszem ő is lát engem. Amikor a szöveg maga már úgy megy, egyszerűen kiszippantjuk a másikból, hogy mit akar. Innentől kezdve nem az a legfontosabb, hogy rá kelljen nézni. Az is nagyon érdekes, amit a koncentrációról mondott a Pista, mert ha a másik bakizik, az ebben a helyzetben sokkal megrendítőbb így. Tényleg. Amikor szemtől szemben van az ember egy reálszituációban, abból pördíteni tud. Itt nem, és ez akkora gyomros tud lenni a másiknak. Amikor én hibázom tudom, hogy ott is így van, mert egyszerűen minden szemben van. Furcsa dolog, de én nagyon élvezem.

P. Müller Péter: Persze nem végig frontális kommunikáció történik, nagyon érdekes, hogy néha az ellentéte történik annak, ami amúgy a Hamlet előadásokban szokott. Amikor Poloniusból hülyét csinál Hamlet, hogy milyen alakú is az a felhő, akkor hagyományosan az eget vagy a zsinórpadlást szokták nézni, itt viszont Polonius Hamletet nézi végig. Az előadás abban az értelemben is sokszínű, hogy a színpadi kommunikációt hogyan változtatja meg a hagyományos eljáráshoz képest.

Lévai Balázs: Az előbb már érintettük a szöveget. Az előadás Nádasdy Ádám fordítását és Gáspár Ildikó dramaturgiai munkáját használja. Milyennek láttátok, hallottátok ezt a Hamlet szövegkönyvet?

P. Müller Péter: Azt gondolom, nem az az alapállás, hogy az Arany János-i fordításhoz viszonyítsuk. Ugyanakkor belőlem is hiányérzetet váltott ki az, hogy nem hallottam a szállóigéket, például a „kizökkent az idő”-t, stb. A kérdés az, hogy azt várjuk-e a színháztól, hogy irodalom legyen, vagy azt, hogy színház legyen. És ha azt mondjuk, hogy a színház igenis legyen színház, akkor szabadon bánik a szöveggel, és a Nádasdy fordítás sokkal jobb, sokkal érthetőbb, sokkal világosabbá tesz viszonyokat, szituációkat, mint Arany, függetlenül attól, hogy természetesen annak óriási jelentősége és értéke van. De a Nádasdy fordítás teljesen jól működik. Azt is gondolom, hogy azért elhangzik sok olyan szöveg (például hogy „Fortinbras, norvég f.sz”), nem Nádasdy szövege. Szóval azért játszik az előadás azzal is, hogy különböző vendégszövegeket vagy egyéb dolgokat beemel, például az Oroszlánkirályból a betétdalt és így tovább.

Fotó: Simara László

Sándor L. István: Itt van Gáspár Ildikó, és majd javítson ki nyugodtan. Nem tudok attól a zavaromtól szabadulni, hogy két hasonló előadásról fogunk ma beszélgetni, mivel azt gondolom, mindkét előadás egy metafóra Magyarországról, mindkettő szabad, szimultán terekkel dolgozik és valamilyen módon mindkettő klasszikus szöveghez viszonyul (amennyiben Bánffyt is klasszikus szövegnek tekintjük). Nekem feltűnő az a konzervativizmus, amivel az előadás bánik a Shakespeare szöveggel. Először is szinte az egész szöveg elhangzik benne, ez nem a szövegmennyiségre vonatkozik, hanem hogy rengeteg szál és téma van és ezek mind benne vannak. Én mindössze két jelenetet találtam, ami hiányzik, az egyik a közismert első jelenet, ami érdekes, hogy hiányzik, a másik, ami általában szokott is hiányozni, amikor Polonius Laertes után küldi Párizsba kémkedni a szolgáját. Az is egy fontos apró változás, hogy itt nem dől el Rosencrantz és Guildenstern sorsa, mert mintha azt mondaná Polgár Csaba a végén, hogy még nem tudja, mi történt Angliában. Tehát nem biztos, hogy itt megtörtént a kivégzésük, ugye az eredeti darabban megjön az angol követ és közli ezt. Nagyon fontos gesztus, hogy ez nyitva maradt.

Lévai Balázs: Itt van Gáspár Ildikó, úgyhogy megkérdezlek. Sándor L. István azt mondta, hogy némileg konzervatívan bánik az előadás az eredeti szöveggel.

Sándor L. István: Nem, csak arra gondoltam, hogy A nagyúr című darabot Vidnyánszky totálisan átforgatta, ahhoz képest ez a darabkezelés konzervatív.

Lévai Balázs: Ildi, te milyen rendezői instrukciót vagy kérést kaptál?

Gáspár Ildikó: Azt, hogy majd együtt fogjuk megcsinálni a próbán, és ez így is lett. A színészekkel közösen a próbákon alakult ez a szöveg. Nem úgy dolgoztam ebben az esetben, ahogy szoktam, hanem inkább mint hozzászóló és volt egy-két ötletem. Ez alapvetően Laci, a színészek és a lelátókon ülő nagyon kedves résztvevők munkája.

Sándor L. István: Péterrel vitatkoznék. Egy picit. Nekem kifejezetten jól esett, hogy nem hallottam az Arany János-i szállóigéket, mert azt gondoltam, ehhez a figurához, ehhez a gesztussorhoz, amit Polgár Csaba használ, nem illenek a pátosszal telített mondatok. Ezek a picit esetlenebb, meglepően kanyarodó mondatok hozzátartoznak az előadás hatásához, fontos hogy nem egy klasszikus fordítást használtak.

Lévai Balázs: Amikor az ember beül egy Hamlet előadásra vannak prekoncepciói, és a videóban a fiatalember is azt mondta, hogy ő egy veretesebb Hamletet várt volna. Tegnap este a színházból kifelé jövet kihallgattam egy párbeszédet, bocsánat érte, de nagyon tanulságos volt. Azt mondta a hölgy az úrnak, hogy nem is gondolta volna, hogy ennyire vicces is lehet a Hamlet. Ez egy teljesen adekvát nézői reakció. Ezt egy kicsit tovább gondolva, ez az előadás milyen viszonyt épít fel ezzel a veretes Hamlet képpel? Hogyan viszonyul egymáshoz tragikum és komikum? El tud mélyülni a végére Hamlet tragédiája?

P. Müller Péter: Akkor beletesszük az előadást egy színháztörténeti kontextusba is, hogy ki milyen Hamleteket látott idáig. Nem akarok listát felsorolni, de rám nagyon nagy hatással volt a ’90-es évek végén Londonban Trevor Nunn rendezése az Old Vic-ben. Egy húsz év körüli srác játszotta Hamletet farmeröltönyben, kötött sapkában. Diákközönséggel együtt láttam, és az volt az első Hamlet előadás, amikor a közönség tombolva odáig volt mindazért, ami a színpadon történt. Fantasztikusan együtt éltek az előadással. Nyilván ebben azért az angol színházi hagyomány is benne van, meg az, hogy nekik volt előkészítettségük. Ha már angol példák, Peter Brook írja az Üres térben, hogy életében nem unatkozott annyit, mint Shakespeare előadásokon. Ez egy másik hagyomány, amikor a szöveghez annyira ragaszkodunk, hogy csak szavalják és nincs semmiféle izgalom. Ez az előadás egy másféle hagyományba tartozik, talán ide lehet hozni még Zsótér Sándornak a színművészetisekkel készített előadását, amely bizonyos értelemben szabad anyagként is kezeli a darabot, nem mint zárt, kész corpust. Benne van az is, amit hallottunk, hogy a próbafolyamat során is változott a szöveg, nem egy eleve kiosztott példányt tanult meg mindenki. Az előadás attól lesz esemény, amiből itt kiindultunk, ha a kialakult játszási hagyományokat is át tudja alakítani, meg tudja változtatni. Talán nem túlzás azt mondani, hogy ezután az előadás után már nem lehet úgy Hamletet színre vinni, mint korábban. Hogy a tragikum-komikum aránya milyen, erről azt gondolom, elég ha megnézzük, hogy Shakespeare milyen módon építette fel a darabjait. Ő eleve ezzel játszott. Nála mindig mindkét minőség jelen volt. Ha ezt a darabot nézzük, elég morbid egy sírásó jelenetet ezzel a humorral beletenni abba a szituációba, amiről egyébként a darab szól, de az az egyik leggroteszkebb jelenet. Még egy dolgot szeretnék mondani, ami a stadionnal függ össze meg a sírgödörrel. Van-e olyan, hogy a stadionban sír van? Egyfelől Szarajevóban van, másfelől ezt a darabot tavaly márciusban mutatták be, 10 nappal azelőtt amikor a PMFC az utolsó NB1-es meccsét játszotta és egy markoló bement a kezdőkörbe, kiásott egy sírgödröt, és abba elhelyeztek egy koporsót amiben eltemették a pécsi labdarúgást. Ez a fajta performansz is egyfelől tragikus, másfelől komikus.

Sándor L. István: Szerintem Hamlet túltermelési válság van ma a magyar színházban. Amikor én válogattam a POSzT-ra, két Hamletet is láttam, azon kívül Zsótér Hamletjét, azóta Szikora János rendezését lehet nézni Székesfehérváron, Czukor Balázs is rendezett egyet. És a rengeteg Hamlet között szerintem ez egy fontos esemény mégpedig azért, mert színészközpontú játéklehetőséget kínál a darabra, ami alapvetően Shakespeare kínálata, másrészt kínál egy olyan kulcsot, amiről ma beszélhet a Hamlet, arról az egyszerű kérdésről, hogy ma mi az értelmiség dolga egy furcsa stadionnyi világban. Ilyen értelemben azt gondolom, hogy ez Bagossy pályájának is egy fontos folytatása, mert ugyanerre variáció a Tangó az Örkény Színházban és a Heldenplatz a Katona József Színházban. Nagyon sok Hamletet láttunk, én Polgár Csabát nagyon jó Hamletnek tartom, mert mindent el tudok neki hinni.

Lévai Balázs: Megőrül, vagy eljátssza az őrültet?

Sándor L. István: Tudjátok, hogy van ez, jön Ophelia és azt mondja, visszaadom a levelet. Ott ül még egy stadionnyi ember és mindenfélét odadobál neki. Aztán ezekből a felkínált kellékekből magára veszi az ország bolondságát, ilyen értelemben tükröt tart a termeszeknek, ahogy ez a szövegben elhangzik.

P. Müller Péter: A darabban biztos nem őrül meg, Shakespeare ad egy egyértelmű jelzést: amikor színlelve prózában beszél. És azért kell megölni azt, aki kihallgatja az anyjával folytatott beszélgetést, mert ott újra versben beszél, tehát ott kiderülne, hogy csak színlel. Ez egy filológia. Ez az előadás attól is érdekes, hogy nem dönt el dolgokat, hanem nyitva hagy, úgyhogy én nem válaszolok erre a kérdésre.

Lévai Balázs: Te adtál rendezőként egyértelmű utasítást Csabának erre nézve?

Bagossy László: Ez fontos kérdés volt, felvetődött közöttünk, amikor az előadásról gondolkodtunk. Én láttam a közelmúltban egy nagyon jó Hamlet előadást, Ostermeier rendezését, ahol ez a probléma nagyon hamar a középpontba került. Ott Hamlet viszonylag hamar elveszítette a kontrollt. Folyamatosan azt szajkózta, hogy ő ezt csak játssza, de a teher, ami rajta volt erősebbnek bizonyult nála. Láttunk már ilyen embereket, akik egy ideig képesek a tébolyukból kontrollálni valamit, és azt mondják, hogy urai a helyzetnek és ez csak egy fedőtörténet, de ez a kettő aztán egybecsúszik, és aztán el is tűnik a kontroll. Ez az Ostermeier előadás nagyon érdekes volt, mert a tébolyt viszonylag hamar addig fokozta, hogy Hamlet halála elkerülhetetlen megoldássá változott, amit már szinte vártunk. Kibírhatatlan volt, a szó legjobb értelmében az a fájdalom vagy a téboly, ami őt gyötörte. Ami minket illet, minden szempontból Csaba alkata irányította, mozgatta ezt a Hamletet, és én ennek örülök. Ez a viaskodás, hogy tudom-e kontrollálni vagy sem, ura vagyok-e még ennek a játéknak, hol kezdődök én és hol a színész, mi az, amit még őszintének gondolok, ez hol választódik el, ez egy folyamatos kísérlet a játékban. Ezen mi folyamatosan gondolkodunk, és Csaba színészként folyamatosan keresi ennek a határait.

Fotó: Simara László

Lévai Balázs: Beszéltünk színpadi térről, játékmódról, elkerülhetetlen, hogy kiemeljük az utolsó jelenetet. Ti mit gondoltok ennek a rendezői-színpadi megoldásáról? Hirtelen vált az addigi játékstílus, megérkezik a norvég turistacsoport, Fortinbrasnak folyamatosan tolmácsolnak, miközben az a véres mészárszék verbálisan megtörténik.

Sándor L. István: Kicsit távolabbról kezdeném, rendkívül hálás vagyok Bagossynak, hogy megkímélt engem a vívójelenettől. Van számomra néhány érthetetlen pont ott, és ha nem egy kosztümös, klasszikus Hamletet játszunk, akkor megoldhatatlan a jelenet. Itt sem lehetett volna érteni, hogy Polgár Csaba miért vált pisztolyról kardra, de ugye az összes cselvetés, a mérgezett tűhegy (amit majd a következő előadás kapcsán is érzékelünk) kardra van kitalálva. Az elvetés helyett egy visszaidézés-közvetítés lett, és visszatértünk ahhoz, hogy ülve és belülről, mint egy emlékként mondják el azt, ami történt, és ennek az elképzelése bizonyos értelemben ránk van bízva. A vége teljesen pontos. Az Örkény Színház e föld befogad című előadásával összehozható magyar apokalipszist látunk, ráadásul a sírt, ahol egy nemzet süllyed el, a szomszéd népek ha körbeveszik, inkább csak szelfiznek és fotózkodnak, ahelyett, hogy gyászkönny ülne a szemükben. Ez az előadás végső gesztusa.

P. Müller Péter: A leggyorsabban elavuló dolog a színdarabokban az, hogy milyen tárgyi kellékeket írt bele a szerző, ami az adott kornak az evidenciája. Valóban, ha itt elkezdtek volna párbajozni, az egy teljesen idegen dolog lett volna. Nyilván, pisztolypárbajt nem vívhatnak, ott maximum az éles töltény-vak töltény jöhetett volna szóba. Aztán van a levél, ami olyan kis apró fecni, mint amit dobtunk fiúk a lányoknak az osztály egyik sarkából a másikba, és olyan apró betűvel van írva, hogy Poloniusnak nagyítóval kell elolvasnia, ez is változtat a Shakespeare korabeli eszközhasználaton. Azt gondolom, az utolsó jelenet következetes megoldása volt egy helyzetnek. Ha már egyébként is sok direkt kommunikáció zajlik a különböző jelenetekben, és ezt úgysem lehetne kihagyni, hiszen ez a végkifejlet, a véres végzet, akkor ennek el kell hangoznia, de nem kell lejelölni. Azzal is érdekes játékot folytat a rendezés, hogy mi az, amit megmutat és mi az, amiről beszélnek. Ez mindig érdekes a színházban, hogy hírnök jön és elmond valamit, ami máshol történik, vagy ezt le is játsszák. A párbajt itt az egész előadáshoz híven elmondták és nem lejátszották.

Bagossy László: Azért azt megkérdezném, hogy mennyire tűnt fel az a kis dramaturgiai változtatás, hogy az ok az epikus mesélésre az volt, hogy a norvégok előbb érkeznek. Mi azt játsszuk, hogy Horatio elmeséli, mi történt. Amikor ők megjönnek, már csak a mesének egy epikus tálalását kapják. Ez a konkrét dramaturgiai ok, hiszen erre kéri Hamlet Horatiót a történet szerint, különben nem lesz, aki elmesélje.

Sándor L. István: Bár rosszmájú nézők megjegyzik, hogy a dánok és a norvégok értik egymás nyelvét és nem kellene fordítani. Értik?

Bagossy László: Azért nem teljesen.

Lévai Balázs: Norvégiában két nyelv van, van egy ősi, amit a lakosság 10%-a beszél, nyilván Fortinbrasék ebbe tartoznak, így teljesen adekvát a fordítás.

Sándor L. István: Nagyon fontosnak éreztem a pisztollyal való játékot. Az öngyilkossági jelenetben, más néven a „Lenni vagy nem lenni”-ben fel lehet tenni a kérdést: mi történik, ha ez a valósággal érintkezik? Ha véletlenül elsül a pisztoly, mindez vérre megy? Így alakul át ennek a jelentősége, a súlya, az emberi mértéke. Nagyon fontosnak érzem a folytatását is, Polonius megölését. Amikor én láttam, úgy éreztem, hogy vaktában lövöldöz Hamlet, amikor az anyja segítséget kér. Viszont máskor meg úgy érzékeltem, hogy tudatosan lő először abba az irányba, ahonnan előbukkan majd Polonius. Ha ez véletlen, akkor itt megint rászakad ennek a súlya Hamletre, a játék a fegyverrel, a halállal. Súlyosabb teher lesz ez, mint amit eddig az eszével végig tudott gondolni.

Bagossy László: Mivel stilizált a tér, azt képzeltük, hogy kárpitok mögött van elbújva Polonius. Az első lövés talán még nem is talál, próbál menekülni, és utána kell lőni különböző irányokba, tényleg olyan, mint egy patkány, ahogy ez a szövegben is elhangzik. De volt egy ennél prózaibb oka is az irányoknak, nevezetesen az, hogy a fegyver beragadt, ez többször is előfordult, és pont abba az irányba már nem sikerült lőni, ahonnan Polonius aztán kidőlt. Emiatt van egy állandó frász rajtunk, ezért azt beszéltük meg, hogy először, amikor még biztosan a csőben van a töltény, abba az irányba lő a Csaba, ahol Polonius van, aztán vagy sikerül a maradék hármat elsütni vagy nem. Ez is egy picit földhözragadtabb szempont.

Lévai Balázs: Hallottuk, hogy Sándor L. István szerint túltermelés van Hamletekből, hadd kérdezzem meg az egyik válogatót, Perényi Balázst, mi indokolta a beválogatást. Ez ugye az egyik közös döntés volt.

Perényi Balázs: Erre mondtuk tavaly, hogy biztosan itt lesz, hacsak nem produkál a magyar színházi világ egy irreálisan pazar évadot. Nehezen tudtuk elképzelni, hogy 11-12 másik kilöki ezt a nagyon fontos előadást.

Lévai Balázs: Csaba, hogy működött itt az előadás? Nyilván az Örkény Színháznak van egy biztonságot adó melege, megvan a közönsége, kimozdulni mindig izgalmas.

Polgár Csaba: Nagyon jó volt, én szeretek Pécsen játszani. Nagyon jó a színház és a közönség is, nekem mindig jó idejönni.

Lévai Balázs: Mi volt meg előbb, hogy te játszod Hamletet, vagy a darab és aztán rád osztották?

Polgár Csaba: A darab, azt előbb megírták.

Lévai Balázs: Igen, az egy picit hamarabb volt, ezt én is sejtettem.

Polgár Csaba: Amúgy nem tudom, Laci ezt nyilván elképzelte, aztán felhívott, hogy lenne-e hozzá kedvem, én meg mondtam, hogy persze.

Lévai Balázs: Az nem merült fel, hogy Mácsai Pál játssza?

Mácsai Pál: Nagyon meg is sértődtem egyébként. Amúgy természetesen nem, még bennem se, ami elég nagy önuralomról tesz tanúbizonyságot.

Fotó: Simara László

Sándor L. István: Csak azért, mert Székesfehérváron most László Zsolt játssza, aki nem Polgár Csaba korú. Szikora János ezzel azt mondja, hogy van a szerepnek egy időtlensége, és hogy nem feltétlenül kell egy harmincévesnek játszania ezt a figurát. De ha már Polgár Csabáról szó volt, beszéljünk a többi színészről is, nagyon fontos szerepértelmezéseket és színészi alakításokat lehetett látni. Nagyon tetszett, hogy először éreztem azt a Hamlet kapcsán, hogy tényleg irritáló, bosszantó az őrültség, amit csinál. Hogy lehetne ettől megszabadulni? A másik oldalon az is nagyon tetszett, hogy nem a vérnősző barmot játszotta a Znami.

Lévai Balázs: Számomra Polgár Csaba mellett ez volt az egyik revelatív alakítás, különösen a monológja. Szerintem nagyon árnyalt figura volt, egészen más dolgokat fedeztem fel, mint egy másik előadásban. Milyen volt az általa megformált király?

Sándor L. István: Gyönyörű volt az a jelenet, amikor megpróbál imádkozni. Itt még azt lehet gondolni, hogy az ország morálisan még nem katasztrófa sújtotta terület. Még ott vannak benne a morális értékek, saját bűnével is képes szembenézni. Előtte megfontolt alakot látok, aki megpróbálja kezelni a kialakult helyzetet, de még azt sem különösebben galádul. Arra nincs válasz, hogy miért fontos, hogy az ő kezében legyen a hatalom, de amikor az ő kezében van, nem féltem tőle, mint uralkodótól. Horatio megkérdezi Hamlettől, hogy milyen király Claudius, mire Hamlet csak azt mondja: szorgalmas, megölte apámat, elszerette az anyámat és elém tolakodott királyválasztáskor. Mélyebb bűne az, hogy a szellemjárás alatt valami tingli-tanglira mulat. Az a morális fertő, amiről Hamlet beszél, más előadásokban sokkal súlyosabb szokott lenni. Összességében ez egy szép ajánlat, hogy gondolkodjunk így is róla. Az az egy mondat, hogy „Mosolyoghat a gazember is, ha másutt nem, hát nálunk.”, ezt közben nyilván rá kell érteni. Aztán mindenkinek eszébe jut még a Pogány Judit-Gálffi Lászkó kettős, és az a három figura, amit Gálffi játszik. Azt is gondolom, hogy a tavaly márciusi bemutató óta beérett az a főiskolai osztály, aki benne van az előadásban. Amikor először láttam kicsit óvatosabban viszonyultam az ő figuráikhoz, de most például Ophelia kifejezetten tetszett. Ő megint egy olyan ajánlatot hozott, hogy a kislány figurából egy teljesen más őrülési jelenet lesz a bugyival meg pisivel. Megint egy szép teátrális megoldás, ahogy ez átfordul a temetésbe, ahogy megjelenik ő, mint halott, és akkor kerülnek oda a csontvázak, aztán belesétál a gödörbe, és Csaba akkor döbben rá, hogy mi történik, amikor lecsapódik az ajtó. Összességében sok minden végig van gondolva, és szépen végig van vezetve ebben az előadásban.

P. Müller Péter: Tavaly nem sokkal a bemutató után Forgách András írt nagyon hosszú elemzést a Revizor online-on, és ott nagyon szépen elemezte a színészi alakításokat. Az általam látott két előadás visszaigazolta, amit írt. Nekem például az imént szóba hozott Opheliát játszó Kókai Tünde volt nagyon érdekes, mert amikor őrültként jön be, nem ismerem meg, hogy ez ugyanaz a lány, akit eddig láttam Opheliaként. Akit először látunk az valóban egy kislány, ott pedig egy erotikus nő jön be. Ő úgy "őrül meg”, hogy a nőisége bomlik ki, függetlenül attól, hogy milyen extrémitásokkal egyetemben történik ez. Amit a színészi alakításokkal kapcsolatban még érdemes lenne szóba hozni, ez az intimitás és a nyilvánosság kezelése az előadásban. Nagyon érdekes, hogy ki kivel milyen testi kontaktusban van. Ha többnyire szembe kommunikálunk a nézőkkel, nem szükséges, hogy kontaktus, fizikai kapcsolat legyen közöttünk. Érdekes, hogy Hamlet az eredeti darabban fél az apjától, a szellemtől, nem is biztos benne, hogy nincs-e valami manipuláció az egészben. Itt viszont nagyon bensőséges viszonyban vannak egymással, megérinti, megöleli, siratja. Nagyon intim kapcsolat van közöttük. Kitűntetett pillanatai az előadásnak, amikor ilyenekre sor kerül.

Sándor L. István: Én még Polgár Csabának szeretnék feltenni egy lehet hogy tiszteletlen kérdést. A szombati előadáson azt éreztem, hogy a második felvonás eleje egy kicsit leült. Lehet ilyen benyomásom? Ha igen, mitől? Mert egyébként minden ugyanaz a jelenetben, mint régen, csak nem olyan intenzív az élményem.

Polgár Csaba: Lehetséges. Talán azért, mert a színházban élő emberek dolgoznak és vannak ilyen esték. Nagyon fáradt vagyok, évad vége van, valamikor nincs bennem elég energia. Nem a koncentráció zuhan le, hanem nincs annyi energia az emberben, hogy végigtolja, és ilyenkor muszáj tudni, hogy van még két óra, ezért muszáj valahol egy tíz percre kikapcsolni. Ez sajnos ilyen, borzasztó érzés, de ezt belülről pontosan tudja az ember.

Sándor L. István: A vasárnapi más volt?

Polgár Csaba: Igen, más volt, sokkal jobb volt. Ezek ilyen napok.

Sándor L. István: De az is benne van, hogy a néző fáradt, hiszen ő is a része ennek a dolognak.

Perényi Balázs: Az én kérdésem az, hogy kik ma a Hamletek? Értelmiségiek, szociopaták, infantilis lelkek, akik nem tudnak az apjuktól szabadulni? Ügyet képviselő emberek?

Polgár Csaba: Nem volt ilyen koncepciónk. De az mindenkinek nagyon ismerős, amikor nem tudsz a családi nyomásból szabadulni, úgy rád tol valamit az apád vagy az anyád. Meg hogy az a generáció továbbadja, hogy te oldd meg a dolgot. Ezt nagyon ismerjük, főleg Magyarországon. A mi hibánk volt, most már gyertek ti, a tiétek. Mi már ezzel nem tudunk mit kezdeni, feltesszük a kezünket, bocsánat, elmegyünk, meghalunk és csináljátok ti. Nem volt amúgy koncepciónk, azt hiszem ez egy nagyon személyes történet minden általánosítás nélkül, és az a jó, ha mindenki számára van valami, amibe bele tud kapaszkodni.

Fotó: Simara László

Egy néző: Számomra a Hamlet mindig egy adott kor értelmiségi típusa volt. Azért éreztem jónak ezt az előadást, mert arról beszél, hogy az értelmiség vagy celebbé válik, vagy teljesen hatástalan marad, mint ahogy lassan az íróink nagy része. És itt is ezt éreztem, amikor a közönség felnevetett a videóban megszólaló nézőn, aki nem ismerte Polgár Csabát, mert őt ismerni kell. Ő már celebbé vált, legalább is egy bizonyos réteg számára. Azért tartom jónak az előadást, mert arról is beszél, hogy vagy ide züllik bohóccá, celebbé az értelmiség, vagy pedig senki nem vesz róla tudomást. És ez tükröt tartott a beavatott nézőknek, akik jót nevettek azon, aki naivul szemlélte az előadást és nem ismerte a színészeket, mert itt is kiderült az, hogy Hamlet kénytelen így felhívni magára a figyelmet. Arra a színészre, akit Gálffi László játszott, nem figyel fel a néző, inkább cukorkázik, mert ő hagyományos módon fogja előadni a maga tragikus szerepét.

Sándor L. István: Azért ott is szó van a jegyár-bevételről meg a nézőszámról, mint fontos mércéről.

Lévai Balázs: Nem tisztem megvédeni a pécsi nézőket, de Polgár Csabát nem látják minden este a Barátok közben vagy a Jóban rosszban-ban hál istennek. A POSzT-on látja már évek óta, ez is szerepet játszik ebben.

Czegő Csongor: Nem szeretnék ünneprontó lenni ennyi ember előtt, hiszen nagyon mélyen kielemeztünk egy kiváló társulat által létrehozott előadást. De nekem a nyelvem hegyén van az, amivel kijöttem erről az előadásról. Ez valami olyan hiányérzet, aminek ma is keresem az okát. Köszönöm a rendezőnek, Bagossy Lászlónak, hogy elmondta, ez nem egy politikai pamflet. Ez nekem egy nagyon fontos mondat volt a beszélgetésből. Köszönöm Sándor L. Istvánnak, hogy a sír képéről elmondta, hogy az nem más, mint ahol egy nemzet süllyed el. Ugyanis mindenki cinkosan kacagott, mégis értve, hogy ez a mai korról szól, direkt nem Magyarországot mondok. Számomra a Hamlet képeskönyve szombaton ott nyílt ki, ahol egy stadiont látunk, és benne egy stadionokkal összefüggésbe hozható politikai vezetőt. Nem tudom hogy van ez, nem akarok neveket mondani, de azt érzem, eléggé élesen utalt a mai valóságra. A focidrukkerek valóságára, az elsilányosodásra, ami ez az ország. Ahogy próbáltam tovább lapozni ebben a könyvben, azt éreztem, hogy ennek a kezdőképnek, a szcenikának, amibe helyezi a szerepeket, nincs más megfelelője, csak az, hogy van egy politikai vezetőnk, akit Claudiusnak hívnak a darabban és stadionnokal összefüggésbe hozható. Van egy szurkolókból álló Dánia, egy nemzeti valamitől átfűtött Dánia. De nem tudtam meg, hogy akkor ki a többi szereplő? Nem tudtam meg, hogy ki az a kiváló Hamlet, akit láttunk. Nem tudtam meg, hogy kicsoda a szellem, nem véletlen, hogy az első jelentből ki van húzva. Nem tudtam meg semmit, és azt érzem és gondolom, hogy Jan Kott óta, aki leírta azt, hogy a Hamletet elővenni a világról való gondolkodás, megkerülhetetlen, hogy megfeleltessünk dolgokat. Nem a politikai pamflet szintjén, hanem a világról való gondolkodás során milyen energiák, eszmék mozgatnak bennünket. Hol romlik el ez? Nem kinél romlik el, hanem ott, hogy mi micsoda a mi világunkban. Újrarendezzük a dolgokat, de én ezt a rendet nem láttam. Amit láttam az egy kiváló színészekből álló társulat mesteri szinten megcsinált előadása, de nagyon régimódi, leporolt színház. Elhangzott Ostermeier, de ugyanígy mellé tehetnénk Korsunovas, Nekrosius, Hamletjét, akár tavalyról Bocsárdiét, Tompáét 1985-ből. Bármit. De azt érzem, hogy ez az előadás nem gondolkodik a világról.

Sándor L. István: Mielőtt Laci válaszolna, szerintem az a fontos ebben, hogy látsz egy kezdőképet, és ez nem más, mint a mindjárt következő Vidnyánszky előadásnak is a helyszíne, az aréna. Utána mondtam néhány példát arra, hogy szerintem az előadás arra törekszik, hogy nehogy allegóriának nézd, és nehogy elkezd az allegória törvényei szerint a megfeleltetéseket keresni. Erre vannak határozott jelzések az előadásban. Beragadsz a kezdőképbe akkor, ha te az allegóriát keresed, és ezalatt elmegy az egész előadás, attól tartok.

Bagossy László: Először is azt szeretném kérni, hogy ne nevezzük soha ünneprontásnak, amikor kritikai észrevételek hangzanak el. Én nagyon fájlalom azt, hogy ezek a szakmai beszélgetések egy bizonyos döntés – talán két év - óta úgy zajlanak, hogy meghívjuk a barátainkat, akik feltehetőleg szépeket mondanak rólunk. Emiatt ritkán történik meg az, ami korábban gyakrabban megtörtént, hogy kemény, kendőzetlen ellenvélemények hangzanak el, amit meg lehet vitatni. Erre nagy szükség lenne, ezért hálás vagyok, hogy ilyen fajta vélemények elhangoznak. Ezek a felsorolt, fantasztikus előadások számomra is nagyon fontosak voltak. Természetesen mi is a világról próbáltunk gondolkodni, annyira, amennyire a tehetségünkből futotta, és amikor elhangzik egy ilyen vélemény, akkor az nagyon jó arra, hogy bizonyos fontos pontjai mentén újra lehessen gondolni, hogy mik ezek a hiányérzetek. Erre itt most sajnos nem lesz már idő. Fontos, hogy hozzászóltál, és ha itt most a POSzT-ról kezdünk gondolkodni, jó lenne, ha ezek a szakmai viták élesebbek lennének, ilyen szempontból nem ünneprontó sem a felszólaló, sem az, akit ér a kritika. Felszólítom a POSzT szervezőit, hogy tegyék lehetővé, hogy akár így induljon el egy-egy vita, akár ilyen kemény felvetésekkel, amikbe bele lehet kapaszkodni. Ezzel nem benneteket szeretnélek bírálni, nagyon szeretem, amikor szépeket mondanak, és megértően viszonyulnak ahhoz, amit csinálunk.

Gáspár Ildikó: Az, hogy feltesz az előadás egy ilyen alaphelyzetet, meghatározza a Hamlet szempontjából felmerülő kérdéseket is. Lehet, hogy Hamlet nem valaki, hanem a helyzet teszi azzá akivé, és ebben keresi ő a szerepét. Ott van valaki, aki látja ezt az általad is mondott helyzetet, hogy stadion és politikai vezető, és keresi a helyét ebben a világban. Hol a helye, hol hiteles, hol találja meg a saját identitását. Szerintem ez is egy gondolat a világról.

Reuss Gabriella, néző: Én azért találtam ezt az előadást fontosnak, mert tudomásul kellene vennünk, hogy nem csak mi, idősebbek nézzük ezt az előadást, és nem csak a beavatottak, nem csak azok, akik öntudatos értelmiségiek, hanem nagyon sok fiatal is. És ők ugyanígy keresik a helyüket, ugyanígy erős a családi viszonyok rendezetlensége, a nyomás rajtuk. Nagyon fontos, hogy ne mondjunk le a közönség ezen szegmenséről, és lássuk be, hogy ez a stadion nem biztos, hogy mindenkinek azt jelenti, amit nekünk. Ezek asszociációk, felvetések. Ez a Hamlet a helyét keresi, akár harmincévesnek gondoljuk, akár pocoknak, akár tizenéves rappernek, slammernek és mindenképpen megszólít egy másik közönséget rajtunk kívül is.

Sólyom András: Borzasztóan örülök annak a kérdésnek, hogy miről szól ez az előadás, igazából most fogalmazódott meg bennem a válasz. A mi Claudiusunk feltűnése után két hónappal nem jelentkezett a mi Hamletünk. Ma Magyarországon tragikusan hiányzik Hamlet. Erről szól ez az előadás.

Lévai Balázs: Utolsó kérdésként, az első Örkényes előadás után megkérdeztem Mácsai Páltól, hogy mit gondol most a versenytől való visszalépésről, te már reflektáltál a POSzT egészére, ezen belül a szakmai viták természetére, most az előbbiről kérdeznélek téged is.

Bagossy László: Nagyon fontos, hogy eljöttünk, jó döntés volt. Sok álmatlan éjszakánk volt mielőtt meghoztuk ezt. Mindenféle puhább és radikálisabb lehetőségek között mérlegeltünk, de a találkozás a közönséggel a legfontosabb, és ez nem valami üres frázis, ezt tényleg a bőrünkön érezve lehet - akár egy ilyen közönségtalálkozón is - érezni. A verseny engem személyesen soha nem izgatott különösebben. Tudom, hogy már a görögök is versenyeztek, és hogy ennek van valami bájos izgalma, ez mindig egy szubjektív ügy. Valójában az igazi élmény egy előadás hatása. Érezni, hogy hat-e a dolog vagy sem, eljut-e az emberekhez vagy sem, ez tud igazi élmény lenni. Meg az is, ha keményen meg tudunk vitatni dolgokat és nem sandán, mindenféle előítéletekkel figyelgetjük egymást, hanem nyíltan merünk dumálni, és felmerjük vállalni az ellenvéleményt is.

Lévai Balázs: Köszönjük szépen!

A beszélgetés szövegét a POSzT munkatársai bocsátották rendelkezésünkre.