"Velem nem kell finomkodni" - Udvaros Dorottyát köszöntjük

Augusztus 4-én ünnepli hatvanegyedik születésnapját Udvaros Dorottya Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművésznő, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. A Nemzeti Színház művészét múltidéző összeállításunkkal köszöntjük.

 

Udvaros Dorottya pályájáról:


Jóllehet színészcsaládba született - édesanyja Dévay Camilla színésznő, édesapja Udvaros Béla rendező -, nem készült színházi pályára, orvos akart lenni. A színészet persze vonzotta, fel is lépett édesanyjával gyerekszereplőként, így az érettségi előtt mégis a színészi pálya mellett döntött. A Színház- és Filmművészeti Főiskolát 1978-ban végezte el. Diplomájának megszerzése után a szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződött, 1981-ben a Nemzeti Színház tagja lett, 1982-ben a Katona József Színház alapító tagja volt. 1994-től az Új Színházhoz, 1997-től 2001-ig a Bárka Színházhoz kötötte szerződése, 2003 óta a Nemzeti Színház tagja.

 

Színészi alkata változatos jellemek megformálására teszi képessé, klasszikus és mai darabokban, drámában és vígjátékban egyaránt remekel. Mint mondja, az olyan feladatokat szereti, amelyekért meg kell küzdenie. Huszonévesen játszott már negyvenéves családanyát, de jóval fiatalabban volt már szerepe szerint hatvanéves is. Nem vállalta a médiasztár szerepét, nemet mondott a sorozatokra, a közönség mégis kedveli.

 

21illuziok

Máté Gáborral az Elveszett illúziók c. filmben (1983)

 

Pályafutása alatt elhalmozták feladatokkal, emlékezetes alakításaiból néhány: Cressida (Shakespeare: Troilus és Cressida), Célimene (Moliére: A mizantróp), Anna Galaktia (Barker: Jelenetek egy kivégzésből), Szidónia (Csiky: Buborékok), Iokaszté (Szophoklész: Oidipusz király), Elmira (Moliére: Tartuffe), Warrenné (Shaw: Warrenné mestersége), Madame de Merteuil (Heiner Müller: Kvartett), Olga (Csehov: Három nővér). Egyik utóbbi alakítása Francesca volt Robert James Waller A szív hídjai című regényének színpadi változatában.

 

Számos filmben és tévéjátékban is láthatta a közönség, emlékezetes például a Szívzűr, a Te rongyos élet, a Csók, anyu, A nagy generáció, az Érzékek iskolája, A miniszter félrelép, valamint Bartis Attila regényének filmváltozata, a Nyugalom, amelynek női főszerepét, Weér Rebekát már a nemzeti színpadán, az Anyám, Kleopátrában is eljátszotta.

 

1985-ben Átutazó címmel jelent meg szólólemeze Dés László zenéjével és Bereményi Géza szövegeivel. A dalok közül jó néhány műsoron szerepel a szerzőpáros Férfi és Nő című nagysikerű koncertsorozatán, amelyen Udvaros Dorottya három színésztársával - Básti Juli, Cserhalmi György, Kulka János - lépett fel.

 

1983-ban Jászai Mari-díjat, 1990-ben Kossuth-díjat, 1998-ban Magyar Művészetért Díjat kapott. Nyolc alkalommal nyerte el különféle filmfesztiválokon a legjobb női alakítás díját. 2004-ben Prima díjas lett, 2005-ben beválasztották a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjai közé.

 

 

 

Udvaros Dorottyáról saját szavaival:

 

Elnyomás és művészet:
"Színészi felnőtté érésem nagyjából egybeesett a rendszerváltozással, amiről azt hittem, hogy majd most jönnek az igazán nagy filmes szerepek, az érett, negyvenes női szerepek. De kétségbeesve tapasztaltam, hogy ahogy az állam vonul ki a mecenatúrából, helyette nem jön be semmi más. Annyira elkényeztetett az élet a pályám első szakaszában, hogy egy rossz szavam nem lehet, de fáj a szívem azért, hogy nem játszhattam el olyan szerepeket, mint amit például Susan Sarandon a Ments meg, Uram! című filmben. Ezek a filmek nem készültek el. A témaválasztásban is nagy gondban vannak a filmesek a rendszerváltozás óta. Minden, ami minket nyugaton izgalmassá tett, megszűnt. Sokáig keresték az alkotók a témákat, mert bármilyen furcsa, a művészet szempontjából könnyebb, ha itt valamilyen elnyomás van. Félszavakból értettük egymást a nézőkkel, ez nagyon kedvez az alkotásnak."

 

Fiatal és idősebb rendezők:

"A fiatalabb rendezők lerendelkezik nekem a jelenetet, és utána adjam vissza nekik, mert szeretnék látni, hogy az jó. Nem hagyják meg nekem, maguknak, mindenkinek a százszor tévedés lehetőségét. Azok a rendezők, akikkel volt szerencsém dolgozni leginkább a Katonában: Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, Asher Tamás, Ács János, Gothár Péter vagy Major Tamás szinte meg sem rendezték az előadás végét a premier előttig, tudták, hogy csak úgy tudom a jó utat megtalálni, ha mindenfélét kipróbálok. Most divat, hogy hamar tudni kell a szöveget. Ettől rosszul vagyok, nem mintha hülye lennék. Csak én nem akarom tudni a szövegemet addig, amíg az összes zsigeremen át nem mostam azokat a mondatokat. Itt nem arról van szó, hogy megtanulok egy verset, felmondom, aztán kapok rá egy ötöst. Ki kell próbálnom, hogy ülve mondom, elgondolkodva, kiabálva, sírva, dühösen. Meg kell éreznünk a rendezővel együtt, hogy melyik passzol leginkább, és plusz még össze kell rakni a többi színész gondolatával, akaratával, érzéseivel."

 

Félelem:

"Amikor Alföldi Róbert igazgató lett, és elküldte Benedek Miklóst, Garas Dezső ült egy folyosó végén, mint egy kis gomba, összekucorodva. Kérdeztem, hogy „Dezső, nem vagy jól?", mire azt mondta, hogy „Te, én félek.” Csodálkoztam, hogy ugyan miért fél, hiszen Európa egyik legjobb színésze. De azt mondta, hogy „Dorottya, bármi megtörténhet”. Fájdalmas vagy nem, ez így van. És persze, bonyolult, nehéz döntés volt, mert elveszítek embereket, akikkel öt évig együtt dolgoztam, és akik csodálatos kollégák voltak. Ráadásul a médiában nagy visszhangja volt az igazgatóváltásnak. Vidnyánszky Attilával még nem dolgoztam együtt, de tehetséges rendezőnek tartom, és becsülöm a munkásságát. Egyébként szerintem nagyon tisztességesen járt el, akiket marasztalt, azoknak azt mondta, hogy „szeretném, ha itt maradna, de nem lesz könnyű”."

 

quartett 2

 

Megfelelés:
"Én egy színházi munkás vagyok, csak valahogy az életem során olyan szerepek jöttek, amik ezt az imidzset támasztották alá. Kevesebb megtört, szegény kis cselédlánykát játszottam, és több olyan szerepet, ami ezt a képet mutatta rólam. Az emberek gyakran azonosítják a színészt a képpel, amit látnak. De nincs bennem semmilyen vágy, hogy mindig megfeleljek ennek a képnek. Egy szerep megformálása nem szép ruhákban csillogás, hanem kőkemény, kegyetlen, fizikai és lelki munka. De ez nem tartozik a nézőkre. Rájuk a végeredmény tartozik, és ott már – ha a szerep azt kívánja – én úgy fogok állni, mint egy nagy díva. Ha el tudom hitetni az emberekkel, akkor az is én vagyok. Meg az is én vagyok, aki tök lazán lemegy a piacra, és nem érdekli, hogy a mellette álló ránéz, hogy „Maga az, művésznő?” Nekem sem kell fodrásznál kezdeni minden napomat."

 

Színház és politika:
"Rajtunk, művészembereken múlik, hogy ne engedjük be a politikát magunk közé. Egy-két embernek lehet fontos csupán, hogy a politikához dörgölőzzön. Kell, hogy legyen bennünk annyi józan ész, hogy ezt ne engedjük meg. Az egész színházi társadalom hibájának tartom, hogy ma már mindenki haragszik mindenkire. (...) Nem érdekel, hogy ki milyen oldalon áll, mint ahogy a próbák vagy az előadások közben sem eszerint adok végszót a partneremnek. Nagyjából tudom, hogy ki melyik irányhoz vonzódik. Hiszek abban, hogy a művészet sokkal erősebb, mint a politika. Azt gondolom, hogy nekünk, akiknek lehetőségünk van arra, hogy felálljunk egy deszkára, és mindenről beszélhessünk, ami körülvesz minket, nagyobb hatalmunk van, mint a politikának."

 

udvaros dorottya

 

 

Munka:

"Sokszor megtapasztaltam már, hogy ha elég munkát fektet az ember a dologba, akkor az egyszer csak elkezd működni. Az elején még sosem lehet tudni, hogy hogyan alakul majd a próbafolyamat. Lehet, hogy a második héttől borzalmas napok jönnek, mert nem találom a kulcsokat a szerephez, lehet, hogy csak a végén jön a pánik… Amikor belefogok egy új darab próbáiba, sosem az a cél, hogy minél könnyebben megússzam, hanem hogy minél gazdagabban föl tudjam tárni a mű, valamint az én szerepem többi szereplőhöz való viszonyának mélységeit. Ehhez azonban össze kell raknom magamban az egészet, mint egy kirakós játék apró darabkáiból a teljes képet. Ez akár elementáris élmény is lehet. De nem szoktam ezzel törődni, mert ezt nem lehet akarni - az ilyen élmények egyszer csak megszületnek. Egy előadás, egy alakítás sikere is ilyen élmény. Nem lehet előre tudni, hogy hogyan fog sikerülni, és nem lehet tudatosan akarni vagy felkészülni rá. Nem is ezzel a céllal kezdek bele a munkába. Mindig jó akarok lenni, de nem azért, hogy learassam az összes díjat."

 

 

Gyerek:

"A főiskola után Szolnokra mentem, boldogan. Nagyon intenzív időszak kezdődött. Elég hamar elkezdtem forgatni is. Volt olyan, hogy az Amerikai Elektrát próbáltam Szolnokon, és minden éjjel Sándor Palival a Ripacsokat forgattuk Budapesten. Nem aludtam semmit, a taxiban valamit. Visszanéztem a régi fotóimat, és egészen harmincéves koromig én minden fotón hullafáradt vagyok. A hajam lógott, nem volt energiám fölöltözni. És ebben a vágtában egyszer csak hirtelen, mint egy vörös villanófény megjelent a fejemben: harmincéves vagyok, az nem lehet, hogy nekem ne legyen gyerekem… Ez volt az a pillanat. Addig semmi ilyen mérföldkőre nem emlékszem. Nyaranta három filmet forgattam, télen bemutattam egy darabot pénteken, és hétfőn elkezdtem próbálni egy újat. Nem volt szünet. Iszonyú sokat dolgoztam. És akkor jött Máté. És vele a megnyugvás, megtisztulás, hogy nagyon szép, ami eddig történt, de van még valami az életben azon kívül, hogy szépen eljátszok egymás után szerepeket."

 

 

Kudarc:

"A színészi pálya kudarcok sorozata. Az a néhány sikeres szerep, amire a nézők emlékeznek, csupán pár pillanat. Mindaz, ami a pillanatok mögött van, hosszú, keserves munka, olykor gyötrelmek sorozata. Gondoljunk egy táncosra! Egy tökéletes mozdulat sokszor szinte kegyetlen testi gyötrelem árán születik meg. Ki tudja, hányszor műtötték a táncos térdét, hogy hány véres balettcipőt nyűtt el... Aztán a színpadon azt látod, hogy könnyedén röpül, száll. Ugyanígy megkínlódik a színész, hogy a monológja hitelesen hangozzon el a színpadról, csak más eszközökkel és módszerekkel kínozzuk magunkat a hatáskeltés érdekében. De amikor kint állok a színpadon, már engem sem érdekel, mennyi munka van a szavaim, a hangsúlyaim mögött. A néző sem erre kíváncsi."

 

Tánc:

"A lelkem mélyén balerina szerettem volna lenni, a cirkuszművészet, a kortárs táncok, a pantomim, minden vonz, persze a sztenderd táncok is. Csodálatos időszak volt, nagy élmény, hónapokon át próbáltunk. Sok érték volt abban a műsorban, és látták az emberek, hogy többen megszakadunk azért, hogy előrébb jussunk egy olyan területen, amely nem épp a miénk. Ott álltunk az elején kezdőként, még Katus Attila is, aki végül meg is nyerte a szériát. Amúgy a rendezőtől azt kérdeztem az elején, hogy miért kell nekünk olyasmiben megmérettetnünk, amely nem a sajátunk. Aztán arra jöttem rá, hogy az egészben a tanulási folyamat a legérdekesebb nekem és a nézőnek, az, ahogy megküzdünk minden helyes mozdulatért. A szambalépésnél nehezebb a Földön nincs, pedig látványban semmi különös."

 

Bulvár:
"A távolságtartás a bulvártól nem magam, hanem inkább a színházlátogató néző miatt van: annak semmi hírértéke nincs, hogy kutyasétáltatás közben kificamítom a bokámat, annak viszont van, ha jön egy premier, ha új szerepben vagyok. Persze lehet tupírozni a bulvársztorikat, és vannak, akik ki is szolgálják ezeket lapokat, ez nekik nyilván anyagilag megéri. Van olyan médiaszereplő, akinek ez örömet okoz. Én nem vagyok alkalmas partner az ilyesmire."

 

mizantrop

Cserhalmi Györggyel A mizantrópban, Székely Gábor utolsó katonás rendezésében (1988)

 

Szerepálmok:

"Bár egyszer viccből azt mondtam, most már férfiakat akarok játszani, majd hamarosan eljátszottam méla Jaques-ot az Ahogy tetszik-ben. De az igényeim most is ugyanolyanok, mint pályakezdő koromban. Sosem voltak szerepálmaim, nem az volt a célom, hogy feltétlenül eljátsszam Júliát vagy Lady Macbeth-et. Hanem az, hogy olyan emberekkel dolgozzak, akik inspirálnak, akik adnak nekem, és akiknek én is tudok adni. Akik látnak bennem valamit, amit nem tudok magamról. Ezek a felfedezések építenek engem. Ha ez nincs, az ember egyedül marad, pedig a színházcsinálás kollektív műfaj."

 

Változás:

"A változások többségét én idéztem elő, nem lökdösött az élet. Ha tévedtem, magamnak kellett vállalnom a felelősséget. Tehát semmiféle törést nem okoztak, bár nem mondom, hogy könnyedén és simán mentek volna. Minden esetben nagyon komoly vívódások előzték meg a döntéseimet. Elég nagy hülyeségnek tűnt akkor eljönni a Katona József Színházból. Amikor felmondtam, nem tudtam, mi lesz velem, de úgy éreztem, történnie kell valamilyen változásnak. Aztán a következő évadban két olyan feladatot kaptam, amely mintha igazolta volna ezt a teljesen idióta és bátor döntésemet: dolgoztam Vasziljevvel, és eljátszottam egy nagy musical főszerepét a Madáchban; nagyon élveztem."

 

Tanítás:

"Hívtak például workshopokat tartani, de nem vállaltam el. Nem érzem magam jó pedagógusnak, mert rendkívül szeleburdi ember vagyok. Lehetséges, hogy volna bennem ilyen vágy, de akkor háttérbe kellene szorítanom az aktív pályafutásomat. Úgy érzem, hogy ha az ember kézbe veszi fiatal emberek sorsát, akkor nem lehet őket magukra hagyni, folyamatosan jelen kell lenni az életükben. Nagyon értékelem Novák Esztert, aki sajnos kevesebbet rendez, mint régebben, viszont remek pedagógus, bármivel fordulhatnak hozzá a tanítványai. Ezt a fajta jelenlétet csak akkor tudnám megengedni magamnak, ha befejeztem a pályámat, és onnantól kezdve csak pedagógus vagyok."

 

udvaros-dorottya

 

Kíváncsiság:
"Számomra a gyermekség és a kíváncsiság valamennyire kapcsolódik egymáshoz, hiszen egy gyermek még nem ismeri a világot, és elképesztő szivacsként gyűjt be minden információt. Az az ember, aki kíváncsi bír maradni élete végéig, valamilyen kicsi részben meg tud maradni gyereknek. Úgy érzem, nekem az a mázlim, hogy nem szűnök meg érdeklődni a szakmám iránt. Még mindig újra és újra fel tudja kelteni a kíváncsiságomat egy újabb szerep, egy újabb munka. Ebben még mindig találok megfejtésre váró titkot. Ez a legnagyobb segítség. Hiszen a munkában töltjük életünk legnagyobb részét, és ha nem olyasmivel tölthetjük életünk hat-nyolc-tíz óráját, ami nem okoz örömet, ami nem ad újabb és újabb feladatokat, nem tartja ébren a kíváncsiságát, az a legrosszabb. Nagyon lehangoló lehet az, ha valakinek egész nap csak át kell vergődnie magát az akadályokon, a hétköznapokon, s csak a hétvégére vár."

 

Fájdalom:
"A szenvedés és a fájdalom megtisztít. Átmossa a lelket. Egyébként sem vagyunk alkalmasak a folyamatos örömre. Az emberi természet nem alkalmas erre, telítődik örömmel és bánattal is. Hamar ráununk a jóra is. Az emberi természetet a kutakodás hajtja, ennek óhatatlan velejárója, hogy az ember sokkal többet bukik és sérül. Apám mondta mindig, bármilyen rossz is történik az életben, abban is van valami jó. Valóban mindig merített a bánatból is. Azért fontos, hogy az emberek szórakozásként ne csak echte szórakozással találkozzanak, mert a lélekátmosáshoz mindig katarzis kell. A könnyű szórakozás kikapcsol egy picikét, és rövid időre kivesz a mindennapokból, de ami igazán megmozgatja a lelkemet és hosszan, elnyúlva foglalkoztat és ki tud ragadni a mindennapokból, az katarzissal jár."

 

Szépség:
"Volt már olyan is, hogy férfit játszottam. De volt már olyan is, hogy egy összetört nőt, Amalfi hercegnőt kellett alakítanom, akinek kedvéért teljesen kopaszra vágattam a hajam. Az én megítélésem szerint a szépséget nem szabad valamiféle idealizált „cicababás vonásokkal” azonosítani. A szépség szerintem egy sokkal komplexebb dolog. Ha én egy csúnya nőt játszom, de az alakításomban egység van, akkor az attól még szép lehet. Nekem egyáltalán nem okoz gondot, ha nem a legcsodálatosabb frizurával, teljes sminkben állok a színpadra. Sőt, engem színészként az érdekel, hogy minél különösebb karaktert legyen módom a pályám során megfogalmazni."

 

Múlt:
"Nem érdekel a múlt. Vagyis: iszonyatosan rágódom az életem dolgain, hogy miért csináltam úgy, ahogy csináltam, és miért nem máshogy. De ami a pályámon történt, az egyáltalán nem érdekel. Semmi értelmét nem láttam volna egy olyan estnek, ahol a művésznő előveszi a sifonérból az emlékeit, és húsz-harminc év elteltével újra elénekli a régi nagy sikereit. Azt hiszem, ugyanazért tetszik most nekem ez az egész, amiért fiatalabb koromban a színházasdit is szerettem. Most is szeretem, bár vannak borúsabb pillanataim a „színház és Dorottya” viszonylatban. Amikor kezdtem a pályámat, akkor egy próbafolyamat egészen a premierig, illetve, a premier utánig is egy alakuló, változó massza volt, amit mindig át lehetett gyúrni. Minden próba arról szólt, hogy keresünk, keresünk, keresünk… Valamit már tudunk, de keresünk tovább, hogy mi van benne még. Manapság meg úgy zajlik a legtöbb próbafolyamat, hogy minél hamarabb meg kell találnunk a közös útjelző táblákat, és azon az egy kijelölt úton haladunk tovább. Én most úgy érzem, hogy itt lett egy anyag, ami folyamatosan alakul: bennem sincs kész, még bármit kicserélhetünk, variálhatunk. Így ez nagyon tetszik. De önmagában a tény, hogy egyedül állok egy színpadon, az nem hoz lázba. Engem nem tud összetörni, ha azt mondják, ez teljesen rossz. Velem nem kell finomkodni."

 

 

Forrás: Színház.hu, MTI, Origo, Index, nlcafehu, Magyar Narancs, Fidelio, kulturpart.hu,

meszarosmartonblogja.hu, hairline.hu, nagygeneracio.hu

 

  

süti beállítások módosítása