"Az örök elégedetlenség a mozgatórugó" - Interjú Péterfy Borival

Péterfy Bori a Belvárosi Színház Száll a kakukk fészkére című darabjában lép újra színpadra Ratched főnővér szerepében.

Megtudtuk tőle, miért tartja izgalmasnak a torz, negatív női figurákat, miért hat még ma is furcsán, ha egy nő irányít férfiakat, mit gondol napjaink színházi közegéről és hogy milyen tudatos döntésekre van szüksége ahhoz, hogy önazonos maradjon. 

Mi az izgalmas számodra a történetben, a karakteredben? Miért mondtál igent Ratched nővér szerepére?

A Főnéni – ahogy a darabban nevezik – egyrészt egy ikonikus figura - mindig érdekes számomra, hogy az ilyenekkel mit lehet kezdeni. Azért is jelent nagy kihívást, mert nagyon keveset lehet róla tudni. Izgalmas azon gondolkodni, hogyan lehet megtalálni vagy felvillantani az emberi oldalát, hiszen bármennyire beteg, van neki az is. Groteszk, torz nőalakokat mindig izgalmas játszani, ilyenkor az ember szembenézhet a saját szorongásaival, a rosszabbik énjével. 

Hogyan lehet megfejteni az ő igazságát? 

Meg kell találni azokat a pillanatokat, amikor ez felsejlik. Szerintem van igazsága, legalábbis a maga mércéje szerint. Ő valószínűleg tényleg hisz abban, hogy mindannak, ami történik, úgy kell történnie. A diktátorok sem tudnának ekkora hatalomra szert tenni, ha nem hinnének abszolút mértékben abban, hogy van küldetésük és azt végig kell vinniük. 

Mi kell ahhoz, hogy azt mondd egy karakterre: teljes mértékben a tiéd, pontosan érted és érzed őt?  

A próbafolyamatok során jönnek olyan pillanatok, amikor az ember rögtön érzi, tudja, hogy mit akar, de olyanok is, amikor kevésbé biztos a dolgában. Az előadások alatt ez ugyanígy zajlik: ha egyetlen mondatot másképp mondok mint ahogy szeretném, iszonyú ideges tudok lenni. Láttam egy dokumentumfilmet Isabelle Huppert francia színésznőről, aki megfogalmazta: jó, ha egy-egy előadáson két percre elégedett a színpadi teljesítményével. Az örök elégedetlenség a mozgatórugó; a munka általa mindig élő marad és mindig más lesz. Ha azt éreznénk, hogy hú, mennyire jó minden, akkor valószínűleg elunnánk egy idő után mindent, amit csinálunk. 

A rendező, Znamenák István és a McMurphyt alakító Szabó Kimmel Tamás szerint valójában Ratched nővér az igazi pszichopata a darabban. Egy másik aspektusban viszont ott van egy nő – egy vasakaratú, fanatikus diktátor-asszony –, aki minden erejével azon van, hogy akár végletesen radikális eszközökkel fenntartsa a rendet az alárendelt férfiak között. Te melyik oldaláról közelítesz?

Már eleve furcsa a szituáció: egy nő uralkodik férfiakon. És ez még ma is furcsán hat. Annak ellenére, hogy a darab kapcsán nem merül fel a feminizmus kérdésköre, egy nagyon erős matriarchátus van benne jelen. Ez a való életben, napjainkban is nehéz kérdés. A színház is egy teljesen férfias szakma, hiszen, bárhogy is nézzük, a rendezők, a színházban dolgozók, sőt a szerepek nagy része férfiaké. Az ő pozíciójukból könnyű mondani, hogy egy nő a pszichopata. (Nevet.) Tény, hogy Ratched nővér nagyon beteg figura, de nem egyféle, nem csak az őrület jellemzi. Persze abban éli ki magát, hogy uralkodhat egy maroknyi emberen - a legkisebb hatalom is mámorító tud lenni egy olyan karakternek, akire ez hat. Emellett azonban egy nagyon frusztrált, elfojtásokkal teli, beteg nő, aki férfiak között éli a mindennapjait, de nincs férje, nincs senkije, szexusa azonban van. Ott él húsz éve egy zárt osztályon, férfiakkal összezárva – el sem tudom képzelni, hogyan oldja meg a szexuális életét. Nyilván működnek benne érzelmek; valószínűleg beleszeret McMurphybe és ezért nem akarja őt elengedni, ezért akarja ott tartani bármi áron. Talán ezért megy el a végsőkig. Mindezen túl az is igaz, hogy átszövi a darabot egy nagyon erős szimbólumrendszer, ami szabadság és elnyomás örök harcát jelképezi. De hát szimbólumot nem lehet játszani… Én az emberit keresem Ratched figurájában – az már a rendező feladata, hogyan áll össze és hogyan megy át az üzenet. 

Milos Formanék több színésznőt is megkínáltak Ratched nővér szerepével, de sorra visszautasították őket, mondván, túlságosan groteszk a karakter. Bár az előbb említetted, hogy te kifejezetten izgalmasnak találod a hasonló figurákat, mit gondolsz, honnan ered ez a tartózkodás vagy viszolygás a negatív szerepekkel szemben?

Valaki mondta is a próbafolyamat elején, milyen rossz lehet olyan karaktert játszani, akit mindenki gyűlöl… de nem tudom, én ezt most mégis élvezem (nevet). Megértem egyébként, hogy a forgatókönyv alapján visszautasították, mert valóban megfoghatatlan, másrészt pedig ki szeretné, hogy utálják? Louise Fletcher, a filmben játszó színésznő története végül elég érdekesen alakult: Oscart kapott a szerepért, de utána nem nagyon tűnt fel másutt. Talán mégis visszahullott rá a karakter és az arca az elsőszámú közellenséget, a gyűlölet tárgyát jelentette Hollywoodban. El tudom képzelni – bár ez persze csak teória –, hogy egyszerűen már nem tudtak neki többé szerepet adni. Akkorát szólt a film, hogy lehet, hogy az ő sorsát is eldöntötte, akárcsak Jack Nicholsonét, csak éppen ellenkező módon. Ráadásul a gonoszságán kívül még az is számított, amiről az előbb is beszéltem: hogy nőként uralkodott férfiakon. Egyáltalán nem volt azon a helyen, ahova a társadalom pozícionál egy nőt: nem a konyhában állt, nem szült gyereket, pusztán ettől is furcsán negatív alakká vált. 

Azóta eltelt vagy negyven év, valamennyit mégiscsak változott a világ… 

Egy kicsit mindenképpen változott, de alapjaiban azért nem. Nehéz kérdés: attól még, hogy a nőknek ma már sokkal többet lehet, a gyereket még mindig ők szülik és nevelik. Ez azért, hála Istennek, sosem fog megváltozni, viszont rengeteg olyan probléma eredője, amelyek iszonyúan megterhelik a családokat. Én énekesnőként is érzem, hogy egy férfiakból álló zenekar élén, egy szintén nagyon férfias szakmában egészen másként ítélnek meg, mint ha magam is férfi lennék. 

Mondhatjuk, hogy a szerep különös úton-módon talált meg: nyáron épp szembejött veled a film, megnézted, még el is tűnődtél azon, milyen titokzatos alak ez a Főnéni, majd röviddel ezután befutott Orlai Tiborék megkeresése. Minden szereped ilyen sorsszerűen jött, vagy volt olyan is, amit nagyon akartál, annyira, hogy minden követ megmozgattál érte?

Arra, hogy teperjek, soha nem volt példa. Mindig olyan társulatoknál játszottam – az Arvisuránál, Pintér Bélánál, a Krétakörnél –, ahol teljesen másfajta munka folyt, mi nem a próbatáblákról tudtuk meg, ki milyen szerepet kap. Teljesen másként, közös munkával születtek az előadások. A Nemzeti Színház egy rövid időszak volt az életemben, de oda is úgy érkeztem, hogy jól tudtam, mit fogok játszani. Eleve a zenekar miatt csak két szerepet vállaltam be, azután pedig elmentem szülni. Sosem fordult elő, hogy szerepekért ácsingóztam vagy reménykedtem volna. Olyanok persze voltak, amelyekért, utólag belegondolva, nagyon hálás vagyok és örülök, hogy eljátszhattam. 

Ritkán látni téged mostanában színpadon. Milyen most visszatérni egy kicsit ebbe a közegbe?

A Nemzeti utolsó időszakában visszavettem a Három nővérből Irina szerepét, majd, miután annak vége lett, még inkább csak a zenekarral foglalkoztam. Ez teljes életet kíván, nehéz belepréselni még mellé a színházat. Időközben volt egy beugrásom ugyanitt, a Belvárosi Színházban a Kramer kontra Kramerben, ami nagyon szerencsésen alakult: „megúszva” a próbafolyamatot, csak az előadásokra kellett koncentrálnom. Így el tudtam vállalni, egy évadon keresztül játszottam Joannát, egy ugyancsak teljesen megfejthetetlen és gyűlöletre méltó nőt (nevet). Most nagyon élvezem a színházi munkát, bár először kicsit szorongtam: ahhoz a szabadsághoz képest, amit a koncertezés jelent, ez azért teljesen más. Az előadásban sok tehetséges fiatal színész vesz részt, élmény őket nézni, dolgozni velük, akárcsak régi nemzetis kollégákkal: Znamenák Istvánnal, Szabó Kimmel Tamással, Takács Zalánnal, Mátyássy Bencével.

2011-ben arra az újságírói kérdésre, hogy mit változtatnál a kulturális életben, azt felelted: mindent, sőt, a színházakat is teljesen át kellene alakítani, mert rosszul működnek, idejét múltak. Négy év eltelt azóta, most hogy látod a helyzetet?

Azóta egyfelől rosszabb lett: a független társulatok folyamatosan küszködnek, a Szputnyik már működni sem tud. Nekem a független színház a vesszőparipám, hiszen jóformán abban a közegben nőttem fel, pontosan látom, hogy ők viszik, mozgatják előre a színházi életet. Azokról a társulatokról beszélek, akik megengedhetik maguknak, hogy úgy dolgozzanak, mint mi egykor a Krétakörben. Kockáztathatnak, és ez is a dolguk. Náluk teremtődnek meg az új formák, amelyek aztán beemelődnek a kőszínházakba. Ha ezek a társulatok, az alkotni vágyó emberek nem tudnak többé dolgozni, akkor be fog fulladni az egész. Nagy és örök kérdés még az is, milyen korosztályt tud még vonzani a színház? Most eszembe jutott a Birdman című film utolsó jelenete, amikor a színész főbe lövi magát és egy pillanatra bevágják az ujjongó, ovációban kitörő közönséget – gyakorlatilag hatvan és plusz az összes néző. Ez egy olyan pici kis poén volt, amit szerintem nem sokan vettek észre, pedig nagyon fontos dologra tapintott rá… Például arra is, hogy a színház fogalmát ma valószínűleg sokkal szabadabban kellene kezelni. Ettől függetlenül nagyon jó, hogy még működik a klasszikus felállás és hogy Magyarországon, főleg Budapesten mennyi embert érdekel ez a fajta művészet - sokkal többet, mint számos helyen Nyugat-Európában. 

Rengetegen tekintenek rád példaképként: sikeres vagy nemcsak énekesnőként és színésznőként, de anyaként, feleségként is helyt állsz a mindennapokban. Tudatos imázsformálás eredménye ez, vagy egyszerűen az élet hozta-alakította így?

Példaképpé válni nem lehet tudatosan, az életben meghozott döntéseink lehetnek tudatosak. Nem véletlen, hogy a tévét és bulvárt messziről elkerültem… Nincs az a tehetségkutató, főzős- vagy vicces vetélkedős műsor, ahova ne hívtak volna el, de engem az ilyesmi soha nem érdekelt, hidegen hagyott. Persze mindenki tisztában van azzal, hogy milliókat dob ki egy-egy ajánlat visszautasításakor, mert, mondjuk ki őszintén: ezek a szereplések a pénzről szólnak. És az exhibicionizmusról, amilyen meg nem vagyok. Az én tudatos döntésem az, hogy nem aprózom el magam és nem vállalok nyilvános hazugságokat. Egy percig sem tudnék önazonos maradni egy ilyen szituációban.

Kérdezett: Dömötör Nikolett