"A kapcsolat a lényeg" - Monori Lili 70

Október 10-én született Monori Lili színésznő. Az ő tiszteletére készült összeállításunk.

Monori Lili pályájáról röviden:

Monori Lili karrierje kezdetén gépíróként dolgozott, emellett amatőr versmondóként lépett fel. Főiskolai tanulmányait a Színház- és Filmművészeti Főiskolán végezte 1965–1969 között. 1969–1973 között a Thália Színházban szerepelt. 1973–1976 között a kaposvári Csiky Gergely Színházban játszott. 1976–1990 között a Mafilm társulatának tagja volt.

Filmográfiája nagyon gazdag, a hetvenes években máig emlékezetes alkotások sorában játszott, például A tanú, a Bástyasétány '74, az Ők ketten, a Céllövölde, a Ha megjön József és a Legenda a nyúlpaprikásról című filmekben. Az 1976-ban készült Kilenc hónap, melynek abszolút főszereplője volt számos nemzetközi elismerést is kapott. A kamera előtt szülte meg első gyermekét, Horváth Sándor Farkast - ez világszerte a női egyenjogúsági mozgalom fontos eseményévé vált. 

1980-ban a francia Gaumont-cég meghívottjaként Párizsban járt iskolába. 1985-ben Székely B. Miklóssal próbatermet béreltek, ottani tevékenységük (többek között a Műtét és a Macbeth előadások) az épület lebontásáig tartott. Az általa alapított, 1983 óta működő Szentkirályi Színházi Műhelyben, NKA, EMMI pályázatokon nyertes szinopszisaikból készítettek előadásokat.

Az 1980-as évek második felétől a Mu Színházban tartottak bemutatókat, majd Monori Lili és lánya, Székely Rozi színésznő Iszaak Babel Lovashadsereg című novellagyűjteménye alapján összeállított művet játszották el a Király utca 9. sz. ház egyik lakásában. Itt Monori Lili 2011.november 30-án Székely Rozival, Stork Natasa színésznővel és Újlaki Béla közreműködésével a Rókatánc című darabjuk következett, amelyben a színésznő a valóság és a fikció határán ekkor elsősorban édesapja emlékének adózik, éles karikírozó készséggel, könyörtelen igazságkutatással.

A magyar és a külföldi színházi élet nagyjainak köreiben Monori Lilit kivételes tisztelet és elismerés övezi. Mélyen hiteles, páratlanul igaz színésznek tartják. 

Esterházy Péter a Szentkirályi Műhelyről:

Monori, Székely B. Három kora nyári hét végén egy Szentkirályi utcai setét pincében Monori Lili és Székely B. Miklós elenyésző, bár növekvő számú közönség előtt – mit is csinált? Kéne egy állítmány. (Amennyivel egyszerűbb, eltekintve attól, hogy nem jelent semmit, népben­nemzetben szöszmötölni, mint alanyban­állítmányban – nem is beszélve az egyeztetési hibákról!) Ha jól megnézzük: alany is kéne. Kicsoda mit csinált? Mondjuk: ezt­azt, és két fantasztikus színész. De ez is csak félig igaz, mert egyrészt Monori Lili az egyik legnagyobb magyar színésznő, másrészt meg, ha színész az, aki játszik, akkor ő nem az, persze továbbra is fantasztikus. 

Ezek nem csupán a személyes bizonytalanság kérdései. Mit lehet kitalálni akkor, amikor nincs mit kitalálni, amikor minden ki van találva? Hol van a művészet? Van­e helye és hol? Hol az a rés, az a repedés ahová benyomható volna a művészet, mondjuk az adidas és Szarajevó közé? Nincs rés. És ez ellen még ágálni is nehéz, egy rendes demokráciát epatírozni sem lehet, mert a szeme sem rebben, azonnal magába olvasztja a botrányt is, nem tudsz beleköpni a levesükbe, mert szó nélkül a köpést is a leveshez fogják számítani eztán. Ez itt nem pinceszínház abban az értelemben, ahogy annak idején Fodor Tamás Stúdió Kja volt, Székely B. most nem Woyzeck. (Igaz, örökké az, szól közbe a nosztalgikus néző.) Az, egyszerűen szólva, fontos volt. Ez itt nem fontos. A marginális se fontos. Bár abban meg biztos vagyok, hogy a művészetnek olykor így el kell bújnia, be a föld alá, két emberbe, az érdektelenségbe, a sötétbe –, hogy megmaradjon; ezért marad meg, mert mindig lesz két ember. Mégis evvel egyidejűleg azt is szeretném, ha Monori Liliék a színházban is láthatók volnának minden este. Hogy ott legyenek és ők legyenek. Hogy ilyen legyen a színház. Ezt kívánni abszurd és magától értődő.

Nem is pince ez a Szentkirályi utcában, hanem pincerendszer, egymásba nyíló odúk, barlangok, félhomály. A művészet láthatatlan. Egy férfi, egy nő, két gyerek, egylassú, idős ember, két tyúk, a félig kinyitott WC­ajtó mögött egy lámpa. Pókháló ragadt a hajamra. A játszók el­eltűnnek, itt vannak, ott vannak, vannak, beléjük bámulunk, félénken követjük az eseményeket: a férfi nővé lesz, a nő férfivé, a penészes falra egy hatalmas farok árnyéka ugrik, halk énekszó, víz, tűz, táltos, üldözés, létra, görkorcsolya, olló. A töredék mint egész, az egész mint üres. A szegénység kemény gazdagsága. Nem tudom leírni, mit láttam, nem láttam, mi történt. Nem történt semmi. Nincs felelet, mert nem tudunk kérdést föltenni. Az ugatás, üvöltés, ordítás, bőgés, bömbölés, sírás, rívás, könnyhullatás, sírdogálás, pityergés, picsogás, szepegés, szipogás, könnyezés, zokogás, vonyítás, szűkölés, nyüszítés nem tekinthető kérdésnek.

Monori Liliről saját szavaival:

Megszólal a csengő: Mindig tetszettek a pici babakészítő műhelyek, órásboltok: ha bejön valaki, megszólal a csengő, minden olyan családias és nyugodt. Valami ilyesmit szeretnék a színészetben, de ez nagyon bonyolult.

Gyerekkor: Apukám el-eltűnt, nemigen törődött velünk. Anyukám kínlódott szívbetegen. Nagyon szegények voltunk. Lehetett viszont rollerezni a szobában, amit nagyon élveztem. Nem jártam se bölcsődébe, se óvodába, sokáig iskolába se mentem. Állatokkal játszottam. Kismalacon lovagoltam, a kiskacsát agyonszeretgettem. Sajnáltam, hogy megfázik, ezért beraktam a sütőbe. Ez volt az én bunkerem, azt hittem, egy életre szóló védelmet ad. Nyolcévesen a kanyaró szövődményei miatt szívbeteg lettem, szanatóriumba kerültem. Később gyors- és gépírást tanultam. Tizenhat évesen már dolgoztam.

Szeretet: Gyerekkoromban sokat rajzoltam. Emberfigurákat, akiknek elképzeltem a sorsát. A képzőművészeti gimibe akartam menni. A rajztanárom nem tudta szívből javasolni, hogy ezt a pályát válasszam. Az a probléma velem, mondta, hogy hónapokig jól megy a rajz, aztán mintha elfelejtettem volna, teljesen a nullára zuhan. Beneveztem különböző szavalóversenyekre, amiket sorra megnyertem. Nem tudom, mi történt. Valami önkívület jött rám. Mindig a szeretet hajtott.

Élmények: Az élmények nem sokat érnek, ha az ember képtelen azokat a színpadon hősébe oltani… 

Szöveget: Otthon elolvasom, de a próbákon tanulom meg. Én nem a szöveghez kötöm a cselekvést, hanem a mozgáshoz, ami a lelkiállapotot jelzi, hogy belül mi történik… Ezért nem tudok szöveget tanulni, az nekem magolás. Próbáltam, de elfelejtettem. Törökszentmiklósi, Szolnok megyei vagyok. Látszik is rajtam. A zárt ’A’ betűk…Ez nem irtódik ki az emberből, benne marad. És bár megtanultam szépen beszélni, akkor érzem jól magamat, ha úgy beszélhetek, mint odahaza.

Bolondulásig: 14 éves koromban levelet írtam a Színművészeti Főiskolára, hogy színésznő akarok lenni… Még soha nem voltam elégedett magammal. Pedig nem panaszkodhatom, a Thália Színház majdnem minden előadásában játszom. De én a bolondulásig szeretek játszani. Ha egy kanalat vagy egy poharat kellene alakítanom, azt is szívesen vállalnám.

Végzősként: Rendezni akarok… vagyis… csinálni… darabot… egy olyan darabot kellene rendezni… ami rólunk szól… nincs ilyen darab… Írnom kell egy ilyen darabot… A valódi életről. A mi generációnkról… Például az enyémről. A Bérkocsis utcai lakásról, ahol nyolcan éltünk. A Fehérvári útról, ahol színjátszást kezdtem tanulni. Az emberekről. Az amatőrizmusról… Hogy milyen… Hogy miért van… De ezt nem lehet. Nem megy. Meg kell írni. Megírom. És megrendezem. Talán el is játszom.

III. Richárd: De igazán tragédiákban lenne jó szerepelni. Nagyokat szenvedni, csonttá-bőrré fogyni a kínoktól. Amikor egyszer a főiskolán megkérdezték tőlem mit játszanék a legszívesebben, gondoltam, ha álom, legyen álom, s a III. Richárdot írtam a kérdőívre. A ravaszkodása, a szüntelen átalakulása, a szenvedése… Szóval ez lenne az én szerepem. Félnék is az ilyen figurától, mert nagyon belemennék és elveszteném az önkontrollomat. A vígjáték is izgat, meg minden, ami színészet. Bár néha magam is csodálkozom azon, hogy színész lettem. Mert annyi minden állt előttem, annyi mindent el kellett löknöm, hogy szabad legyen az út. De még most sem szabad, hiszen albérletben élek. S amikor késő este lefekszem, a sötétben a mennyezetet bámulva arra gondolok, még mindig keveset tudok a színészetből.

Kilenc hónap: Már két hete elfolyt a magzatvizem. Október 16-ára voltam kiírva, de miután van egy szimbólum az életemben, Eleonora Duse olasz színésznő, aki október 3-án született, aznap bementem a kórházba, és kértem a szülésznőt, hogy hívja be az orvost. Telefonáltam a filmeseknek, és onnantól már nem volt pardon. Két gyorsítót kaptam, amitől úgy éreztem, hogy eltörik a gerincem. Kétszázhatvanra szökött a vérnyomásom. Kende János operatőr egyszer elájult, mindenesetre felvették a szülést. Itthon gyalázkodó levelek sorát kaptuk. Mártának még autós üldözése is volt, le akarták szorítani a rendőrök, mert megismerték. Különösen Franciaországban szerették a Kilenc hónapot, ahol a zenitjén volt a feminista mozgalom. Rengeteg díjat nyert a film, az arab világban szólt a legnagyobbat. Zsámbékitól elkéredzkedtem, hogy Teheránba szeretnék menni. Nem mondtam meg a színházban, hogy a sahnéval jattolok vagy Rita Tushingammel találkozom. Természetesnek tartottam. Lukáts Andor szólt, hogy a televízióban látta, hogy Újdelhiben egymást verték az emberek a jegyért, rendőrkordon volt, a nőket nem engedték be. Egy indiai riporternő interjút készített velem a női sors vállalásáról. Azt mondtam neki, nem tudok feminista dumát nyomni. Egyszerű dolgokról van szó.

Két élet: Nem is a Thália Színházzal volt a baj, hanem a magánéletemmel, ami borzasztóan nyomasztott. Volt egy filmrendező férjem, aki emigrált, vele mentem, aztán visszajöttem, de ettől is rosszul éreztem magam. És ebbe egy kicsit beleroppantam. Nem tudtam a szerepekbe kapaszkodni, hiába volt például sírós szerepem, amikor anyukámat elütötte a vonat. Egyre jobban szétvált az életem és a színpad… Kaposvár akkor egy ’ menekült tábor ’ volt. Az ott játszóknak ez a színház volt az egyetlen biztos talaj a lábuk alatt. De kisgyerekkel nem volt vállalható az ingázás, jól jött, hogy a filmgyárnak színésztársulata alakult, ide szerződtem… Én örülök, hogy túléltem azokat az éveket. Sok barátom - például Bódy Gábor - nem élte túl. De másféle halottak is vannak, olyanok, akiknek a teste túlélte a szellemi-fizikai halálukat. Én ezt csak úgy tudtam elkerülni, hogy abbahagytam a pályát. Nem hittem volna, hogy még egyszer színpadra lépek, azt gondoltam, számomra meghalt a színház.

A Szentkirályi pince: 1982-ben váratlanul lett az enyém életem két nagy adománya: Laca és Szentkirályi utca 4... És az is fontos volt, hogy a két kezünk munkája vegyen körül minket, hogy belakjuk a helyet… annak idején Pilinszkynél olvastam, hogy "Ó, miért, hogy mindig a helyszín a legerősebb? Ó, miért?" - nem értettem. A hely? - az aztán nem fontos - gondoltam. Ez a pince kellett, hogy rájöjjek: de… valahogy én másként látom a színészet lényegét, mint ami a színházakban folyik. Nem a nagy csillogáson, a nagy sírásokon, nagy nevetéseken, nagy mindenféléken alapszik a hatás - éppen ellenkezőleg. A lényeg rejtve zajlik. Elrejtve a képben, a tárgyban, a szerepben, a nézőben. A művészet láthatatlan. A néző, aki nézi és ott van … saját jogon van ott, és ez a jog: a létezése.

A cipő és a ruha: Nem kell terméket előállítanunk, külső elvárásnak megfelelnünk. Belülről hajt minket valami. Azóta nyugodtam meg. Mintha hazataláltam volna, mintha a szüleimet találtam volna meg. Attól, hogy alapvető kérdéseket tehetek fel. Úgy éreztem a pincéről, hogy ő az anyukám. Nem osztódtunk szét díszlettervezőre, jelmeztervezőre stb. A cipő és a ruha éppúgy színészet, mint az, hogy szöveget mondasz. Megnéznek minket, és képek maradnak meg bennük.

2004,Mu Színház, lakásszínház: Az már nem inspirált annyira. Nekem ez a pince volt a mindenem, az anyám, a szüleim. Nagyon sajnálom, hogy nem tudtunk úgy maradni, hogy semmit ne akarjunk, hanem majd a dolog megmutatja magát. Különben az ember elvész abban, amit akar. A Király utca 9.-ben, egy barátom lakásán csináltuk Babel Árulását, utána Rozi lányom lakásán a Maros utcában a Don Quijotét. Akkor én már nem tudtam jelen lenni, mert infarktusom volt, Skype-on kapcsoltak Kisorosziba, Rozinál Zsótér, MGP, pár ember és Rozi cicája ült. MGP megírta, hogy vetítenek ugyan a színházakban, de itt minden valódi: egy valóban beteg ember Kisorosziban, a másik Budán, mégis van közöttük kapcsolat. Tehát a kapcsolat a lényeg.

Kantor: Már tudom, elég nekem a saját életemből merítkeznem… Nemrég olvastam Tadeus Kantor lengyel festő-rendező könyvét, aki megerősített. Kantor azt mondja: "Elég valami végtelenül pici kis egyéni, védtelen emberit fölmutatni az eltömegesítés ellen. A tömeg és a közösségi élet világa megtorpan a színpad és a nézőtér közötti Maginot-vonalon."

Válaszok: A színházban nem az a fontos, hogy mutogassuk magunkat. A nézőnek választ kell kapnia a kérdéseire, s erre az üzemszerű termelő színházban nincs lehetőség… Tavaly ősszel, amikor Zsótér Sándor, rendező megkeresett, még azt mondtam, kizárt dolog, hogy a színháznak ehhez a formájához visszatérjek, annyira taszít.

Forrás: Színház.hu, www.monorililiegyesület.hu, Wikipédia, Magyar Narancs