"Most már semmi nem szabhat határt" - Interjú Grecsó Zoltánnal

Október 28-án látható a Szkénében Grecsó Zoltán Egy faun délutánja című előadása. A bemutató kapcsán a rendező-koreográfust kérdezte Spilák Klára.

 

Röviden az előadásról:

 

A zenekari költeményt Mallarmé verse ihlette, Grecsó Zoltán koreográfiáját pedig a zenekari költeményre készült balettelőadás mögött húzódó életrajzi és narratív párhuzam. A zenei narratíva szerint az ifjú Faun, amint felfedezi önmagát és szexualitását, a vágyak és a zsongító álom kábulatában a természet mindenségének birtokosaként éli meg önmagát. Nizsinszkijnek, a “táncosok királyának” személyiségére azonban kezdetektől rányomta a bélyegét, hogy sikereit kivételes tehetségén túl szeretője és egyben munkaadója, Szergej Gyagilev szerepének tulajdonította. A koreográfia a megbomló elme csapongásait, az identitásvesztés folyamatát a Faun-történetre rímelteti: összemosva a delíriumos álom és a szétfutó gondolatfolyam állapotát, s egyúttal az egyszerre isteni és emberi öndefiniálás élményét.

1912 telén Budapest Nizsinszkij-lázban égett, ugyanis a fővárosban a világhíres Cári Orosz Balettegyüttes tartott előadásokat. Az Egy faun délutánja előadás nyílt erotikája azonban mind a párizsi, mind a magyar közönséget megbotránkoztatta. Grecsó Zoltán egy új és szokatlan fogalmazásmóddal kívánja a hírhedt előadást színpadra vinni: zenei, költői és mitikus világ, valós-és fiktív síkok keverednek a darabban, a dramaturgiát a biográfiai elemek reflexiója, a skrizofénia felől formálódó valóságérzékelés alakítja.

 

zoli portre domolky daniel PRINT 023

Fotó: Dömölky Dániel

 

Interjú Grecsó Zoltánnal:

 

Utoljára egy évvel ezelőtt beszélgettünk. Mi történt veled azóta?

 

A nyáron sokat fesztiváloztam, főként a Legénybúcsúval és A magyar Ugaronnal, és megvolt az Egy faun alkonya című legújabb darabom munkabemutatója az ozorai fesztiválon. Tavasszal dolgozhattam a világszerte jól ismert amerikai koreográfussal, Jonah Bokaer-rel. Ez óriási megtiszteltetés és egyben meghatározó élmény is volt. Tíz éve vagyok a szakmában, nem kellene olyan kérdéseknek megfogalmazódnia bennem, hogy elég jó vagyok-e és sikerül-e valami vagy sem, mégis vannak szorongós pillanatok és jó érzés, amikor egy olyan stabil háttér van mögöttem, mint ott volt. Bár életemben először léptem fel New Yorkban, abszolút magabiztosan mehettem ki a színpadra, mert olyan sok dicsérő szót kaptam a próbafolyamat alatt. Ez komoly tapasztalás volt. Ugyan korábban is figyeltem rá, de azóta különösen ügyelek arra, hogy milyen energiákat közvetítek a növendékeimnek, a táncosaimnak, és arra törekszem, hogy ezt a „ki ha én nem” érzést próbáljam átadni nekik is.

 

Úgy tapasztaltad Amerikában a közönség is jobban érti és szereti a kortárs táncot, mint itthon?

 

Igen. Mondom ezt úgy, hogy ahhoz képest, hogy New York kétszer akkora város, mint Magyarország, nincs sokkal nagyobb közönsége a kortárs táncművészetnek. Abszolút réteg műfaj ott is. Nem játszanak tízszer annyit annak ellenére, hogy tízszer annyi ember él ott, de azok, akik eljönnek borzasztóan lelkesek, ott maradnak előadás után és beszélgetnek a művészekkel. Rettentően fontos számomra ez a fajta visszajelzés. Itthon ez annyira másként működik. Nem tudom, mi az oka, de nálunk nincs aktív kommunikáció az előadó és a néző között. A Willany Leóban próbálom ezt építgetni. Én művészsimogatónak hívom.

 

Faun1

 

Jelenleg épp a Faun témán dolgozol. Miért nyúltál Nizsinszkij történetéhez?

 

Nagyon érdekel az emberekben működő birtoklási vágy, a kisajátítás és ezek okai. Egyrészt miért úszok a cápa elé és hagyom, hogy megehessen, másrészt egy picit a vonzás törvényével összevonva, ki úszik hová? Ki úszik rossz helyre, és ki jó helyre? Miért van az, hogy ennyire velünk születetten van meg bennünk a birtoklási vágy? Tudjuk-e ezt esetleg az intelligenciánkkal kezelni? Azt gondolom, ha egy tapasztalatlan fiatal kerül párkapcsolatba, akkor minden esetben az önbizalom hiánya ebben a birtoklásban fog kicsúcsosodni. Gyagilev és Nizsinszkij kapcsolata pedig hatványozottan ilyen. Érdekes a Nizsinszkij élettörténetben a szabadság kérdése is. Miközben annyit beszélünk ennek fontosságáról, mégis gyakran üres szavaknak tűnnek. Milyen lehet, amikor valaki először a szabadságát, aztán a karrierjéért, majd az egzisztenciáját áldozza fel, végül pedig skizofrénként a kórházban végzi? Szerintem ez nem véletlen. Az idegrendszere egyszerűen nem volt képes ennyi önfeladást eltűrni, az elméje nem tudott neki megbocsátani. De természetesen ez az én interpretációm. Persze ezek a dolgok így-úgy le vannak írva, de próbáltam ebbe az egész helyzetbe az empátiámat és a saját tapasztalataimat is belehelyezni és ennek az elegye lesz az előadás. Igazából szerettem volna aktualizálni az életét és egy picit megfogni akár a családon belüli erőszakot is. Fontos, hogy ez most egy aktualizált Nizsinszkij. Ő egy ma alkotó táncművész és partnere, Gyagilev egy ma élő koreográfus. Valljuk be őszintén, bár mindketten nagyon híresek, de azért aki a tánctörténetben nem annyira járatos (márpedig azt nem tanítják az iskolákban), annak fogalma sincs, kik voltak ők. Az emberek 85 százalékának semmit nem mond a nevük. Ami nem nagy baj, csak tény. Számomra a viszonyok a fontosak, a helyzetek, amikbe sodorták magukat és nem annyira az, hogy kik is voltak ők. Azt, hogy a darab a Faun kapcsán kommunikál ebbe az irányba is, egy plusz csatornának szántam. Nem ez volt az elsődleges cél.

 

Milyen zenéket használsz?

 

Természetesen megjelenik benne a Debussy alkotás, de mivel sokat ugrálunk térben, időben, ezért aztán a mű is kicsit megszabdalódik. A kor meghatározó művészeti irányzata a szimbolizmus volt, Mallarmé verse, az Egy faun délutánja is ebben a műfajban született, ezért próbálom az érzékeket összecsatolni ebben a darabban és erre a zene is rájátszik.

 

Hogyan válogattad az alkotótársakat?

 

Valencia James és Rusu Andor a táncművészeim, Bertók Andi, Zsalakovics Anikó és Halasi Dani segítenek a dramaturgiában, a látványt Gothár Marci tervezi. Számomra mindig nagyon fontos, hogy sok emberrel tudjak kommunikálni, olyanokkal, akiknek az ízlésében megbízom. Rengeteget segít, ha megpróbálom nekik jól elmagyarázni, hogy mi is történik, mert ha velük meg tudom értetni, mit akarok, és ők visszaigazolják, hogy ezt látják vagy sem a készülő darabban, akkor tudom, hogy jó úton járok-e vagy sem. Nagy szükségem van erre, mert könnyen gondolom azt, hogy ezt mindenki érti, vagy épp ellenkezőleg, sokszor didaktikus vagyok, és ehhez képest kiderül épp az ellenkezője.

 

zoli portre domolky daniel PRINT 010

Fotó: Dömölky Dániel

 

Hogy haladtok?

 

Kicsit rágörcsöltem az alkotásra az utóbbi időben. Amikor azt érzed, nem elég jót csinálnod, muszáj eladhatónak is lennie, hirtelen olyan, mintha kikerülnél az alkotói folyamatból, és a felszínen lavíroznál. Egy értelmes gondolatom nem volt, csak izgultam, hogy megfeleljek az „elvárásoknak”. Ezt úgy hívják, hogy görcs. Így aztán nagyon elhúztam a Faun próbafolyamatát és egy időre talán még azt is elfelejtettem, miért fogtam bele. Szerencsére időközben sikerült legyőzni a görcsöt, helyükre kerültek a dolgok, mert tudatosítottam magamban, hogy ez „csak” játék. Mindenki tudja, hogy egy független alkotó tényleg csak azért dolgozik, mert szereti azt, amit csinál. Megélni belőle nem fog. Akkor viszont valóban élvezzem, ez a cél. És remélem, ez előadáson látszani is fog.

 

Szomorú, hogy ezt kell tudomásul vennie egy alkotónak.

 

De közben sokat segít az elengedésben. Fontos tanulnivaló az ember életében, akár egy ilyen Faun történetben is, hogy úgy lehet szeretni, ha az ember elenged. Ez alapvető üzenete lehet a Faunnak és nekem is a munkában. Ahhoz, hogy igazán tudjak alkotni, először el kellett engednem a bizonyos gondolatokat, hogy milyen játszóhelyek vannak, kinek mi a véleménye rólam és ezek alapján milyen lehetőségeim vannak. Ezek nem lehetnek fontosak. Természetes, hogy ezek a kérdések megfogalmazódnak 5 évvel azután, hogy koreografálni kezdtem, de az a dolgom, hogy minél gyorsabban átrágjam magam ezeken, és függetleníteni tudjam magam a külső tényezőktől. Most már szabadok vagyunk, mert most már semmi nem szabhat határt.

 

De akkor miből élsz?

 

Szerencsére sok diákom van. Az amatőr oktatás egyébként is hálás műfaj. Bár most már a Táncművészeti Főiskolán meg a Színművészeti Egyetemen is tanítok. Iszonyatosan sok energiát és szeretetet kapok vissza a növendékektől. Azt gondolom, sokat segített az amatőrökkel végzett munka abban, hogy jó tanár lehessek a professzionális közegben is, hogy az óráim mindig élvezhetőek legyenek és domináljon a humor, a jókedv. Ugyanolyan dolog ez, mint amiről az alkotási folyamat kapcsán beszéltem. Ha a tanítványaim keserű szájízzel jönnek az órára, és ott rosszul érzik magukat, nem lehet gyümölcsöző a kapcsolat. Mindig azt szoktam mondani, ha valamit rossz csinálni, azt rossz nézni is. A mozgás, a tánc élvezetét épp olyan feladatom megtanítani, mint hogy a térdüket, a kezüket, a fejüket hogyan kell használni.

 

Az interjút készítette: Spilák Klára

 

 

süti beállítások módosítása