"Sokat jelent, hogy friss szellemekkel találkozom" - Interjú Hargitai Ivánnal

November 7-én mutatják be a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Shakespeare klasszikusát, a Macbethet, cseppet sem klasszikus formában. A sokszereplős drámát a Padláson mindössze négy fiatal, az egyetem végzős növendékei: Kókai Tünde, Varga Lili, Patkós Márton valamint vendégként Farkas Franciska adja elő Hargitai Iván irányítása mellett. A rendezőt Spilák Klára kérdezte.


Az V. éves Bagossy-Pelsőczy-Rába osztály növendékeivel dolgozol. Hogyan érkezett a felkérés?

A kapcsolat az egyetem és a székesfehérvári színház között, melynek prózai tagozatát vezetem, már évek óta tart. Mi jeleztük, hogy szívesen dolgoznánk negyed-ötödéves hallgatókkal, akik adott esetben akár a társulatunk tagjai is lehetnek. Pelsőczy Réka úgy gondolta, a megismerkedés legjobb formája a közös munka. Úgy alakult, hogy abban az időszakban, amikor egyéb színházi elfoglaltságaim lehetővé tették, hogy a hallgatókkal foglalkozzak, csak kevesen értek rá, és akkor úgy döntöttem, hogy három lánnyal és egy fiúval belevágunk a Macbethbe.

 

Miért épp a Macbethre esett a választásod?

Már foglalkoztam a Macbethtel egy rövidebb stúdiumon, de úgy éreztem, bőven van még mit megfejtenem benne. Azt gondolom, a helyzeti adottság ebben az esetben előnyt is jelent, amit a dráma javára fordíthatunk. Attól, hogy kevesen szerepelnek benne, furcsa módon talán sokkal lényegébben szólalhat meg a mű, mint egy hagyományos, realista megközelítésben, ahol ki vannak osztva az egyes szerepek. Ez persze nem minden Shakespeare-re érvényes, de mint köztudott, ez a mester legrövidebb darabja, és ha jól belegondolunk, igazán csak két szereplőt tudunk kiemelni a történetből, Macbethet és Lady Macbethet. Talán emlékszünk belőle egy királyra, meg egy valamikori barátra, akit megölnek, de nem véletlen, hogy míg a Hamletből több karakteres figurát tudunk felsorolni Poloniustól Gertrudon és Ophélián át egészen a Sírásókig, a Macbethből csak ez a két ember marad meg az ember agyában. Mintha a szerző csak a házaspárra fókuszált volna. A sűrítés tehát indokolt lehet.

 

hargitai-ivan1

 

Tehát szerepösszevonásokat csináltatok. Milyen gondolat mentén párosítottátok az egyes figurákat?

Nemcsak szerepösszevonások lesznek, de bizonyos szerepekben, még Macbeth és a Lady figurájában is cserélődnek a színészek. Ezzel azt szeretnénk megmutatni, hogy ők osztott személyiségek. Mintha tudathasadás lenne bennük, mintha nem lehetne egy ívben elmondani ezt a dolgot. Az volt az alapgondolatom, hogy a három boszorkány és Macbeth szájából hangzik el a történet. A szerepösszevonás nem az én találmányom, sokan éltek már ennek lehetőségével, de ehhez az erősen pszichologizáló darabhoz kifejezetten passzol. Tehát nem szükségmegoldás, hanem egyszerűen jobban meg tud szólalni így a mű. Azáltal, hogy folyamatosan több ember meséli a történetet, nemcsak azt éreztetjük, hogy a két főszereplő ennyire bonyolult, osztott személyiség, hanem azt is, hogy bármelyikünk lehetne Macbeth vagy Lady Macbeth. Lényeges, hogy a darabban elhangzik az a mondat a Malcolm nevű trónörökös szájából, hogy „e zsarnok egykor jobb embernek látszott”, és a Ladynek is vannak kételyei, hiszen segítségül hívja a gonosz lelkeket, hogy legyen benne elég erő végigvinni ezt a szörnyűséget. Vagyis nem eredendően rosszak, nem születtek gonosznak. Ez azért fontos, mert ha így lenne, akkor egyrészt kevésbé lenne érdekes a történet, másrészt a néző kényelmesen hátradőlve úgy érezhetné, hogy neki ehhez semmi köze. Azt mondhatná magában: bár vannak kisebb-nagyobb hibáim, de én mégis csak becsületes ember vagyok, velem ilyesmi soha nem történhet meg. De szerintem Shakespeare nem így írta meg és így unalmas lenne a darab. Éppen az erodálódásnak és a morális szétesésnek a folyamata érdekes benne, amit a becsvágy nagyon erősen mozgat. És talán nem is a gyilkosság a legnagyobb bűn itt, hanem az árulás. Banquo a harcostársa volt, jól bánt vele MacDuff és Duncan, a király és ennek ellenére fordul szembe velük. Így aztán bizonyos értelemben szinte mindegy, hogy ennek a formája gyilkosság vagy másfajta árulás. Azért hogy érvényesítse önmagát, hogy az egó kiteljesedjen, szépen lassan egyre szörnyebb moralitásba sodródik.

 

A ti olvasatotokban egyenrangú szereplő a Lady és Macbeth? Vagy jobban fókuszáltok az egyikük tetteire, reakcióira?

Még a próbaidőszak alatt is változott, hogy ítéljük ezt meg. Az biztos, hogy jóval kevesebb szövege van Lady Macbethnek, ebből úgy tűnhet, mintha a fontosabb, súlyosabb szerep Macbethé lenne. De sokszor értelmezik úgy a darabot - nem véletlenül -, hogy a háttérből a Lady irányít, ő veszi rá férjét a gyilkosságra. Közben azt a levelet, amiben hírt ad a boszorkányokról, mégis csak Macbeth kéri el a feleségének. Tehát mi most afelé haladunk, hogy ők ilyen szempontból is – szörnyű vagy nem szörnyű – egymásnak teremtettek. Egymást húzzák bele ebbe a borzalomba.

 

macbeth

 

Azt a helyzetből fakadó adottságot, hogy három lány- és egy fiúszereplőd van, mennyire használod ki? Ad-e ez bármiféle pluszt a ti történetetekhez?

Akarva akaratlanul egy kicsit a női vonalat erősíti. Egyébként is a férfiakban erősebb a nőknek való megfelelési vágy, mint fordítva. Biztos nem véletlen az sem, hogy a ’boszorkány’, alapvetően női foglalkozás. Nyilván ennek szoros kapcsolata van a szexualitással, a szerelemmel, a szüléssel. Ez tehát egy sűrű szövésű dolog. Shakespeare-nél ők azok, akik belehúznak a történetbe. Miközben ha az ember józan ésszel végiggondolja mindezt, és materialistaként nem hisz a túlvilágban, akkor arra jut, hogy a boszorkányok azért mondják, hogy Macbeth király lesz, mert ezt akarja hallani. Egyébként ki ne szeretné azt hallani, hogy egyszer még nagy ember lesz? Ez pedig önerősítési folyamatok egész sorát indítja el. Az egyik érdekessége a műnek, hogy amikor a jóslat elhangzik, Macbethnek még eszébe sem jut a gyilkosság, hiszen a király öreg, várható, hogy hamarosan meghal. A tragédiája akkor következik be, amikor Duncan kinevezi örökösének Malcomot. A mézesmadzagot már elhúzták Macbeth orra előtt, és most várni kell 20-30 évet, amíg meghal ez a fickó? Ez már képtelenség.

 

Először dolgozol a négy fiatallal. Mennyire találtátok meg a közös hangot?

Istenkísértés volt, hogy úgy vállalkozunk a világirodalom egyik, ha nem is a legnehezebb, de mindenképpen legtalányosabb darabjai közé sorolható drámájának a bemutatására, hogy nem ismerjük egymást. Egy ilyen darabot úgy illik elővenni, hogy az alkotók már összeszokott partnerei egymásnak. De azt gondoltam, fontosabb a könnyen adódó sikernél, hogy ők is meg én is találkozzunk egy ilyen művel. Számomra sokat jelent, hogy friss szellemekkel, friss agyakkal találkozom, nekik talán izgalmas és hasznos stúdium lehet, hogy egy kicsit pátoszos, veretes, költői szövegen keresztül hogyan lehet kifejezni rendkívül bonyolult érzéseket és megjeleníteni a saját személyes életüket.

 

Hogyan tekintsünk erre a produkcióra: vizsga- vagy színházi előadásként?

Én vizsgaelőadásként tekintek rá, de természetesen a közönséget ez nem fogja érdekelni. A néző színházba jön, élvezni akarja, azt, ami a színpadon történik. Nekünk tehát az a dolgunk, hogy olyan előadást csináljunk, ami nem csak egy érdekes stúdium, hanem egy bonyolult és szórakoztató alkotás is. Ebben nagy segítségünkre van Widder Kristóf, aki a mozgásért felel, valamint László Attila zeneszerző és Magyarósi Éva látványtervező.

 

Az interjút készítette: Spilák Klára

 

 

süti beállítások módosítása