„Minden Operabeavató után nevetve nézünk össze” – Interjú Göttinger Pállal

Az Operabeavató évről évre sikerrel fut a Katona Kamrában. Dinyés Dániel, Göttinger Pál és a meghívott operaénekesek közös munkája során minden alkalommal egy megismételhetetlen „előadást” tárnak a nézők szeme és füle elé.

Az eddigi évek alatt egy-egy művet körülbelül két este alatt mutattak be, ebben az évadban viszont kizárólag a Mozart kétfelvonásos operája, a Cosi fan tutte kerül a középpontba. A kezdetekről, az Operabeavató sikeréről és az idei vállalásokról kérdezte Göttinger Pál rendezőt a Katona blog.

Mikor indult útjára az Operabeavató? A jelenlegi, véglegesnek mondható formáját mikor kapta meg?

Már jóval azelőtt elkezdődött, mielőtt a Katonába érkezett volna – és a Katonában is ment már egy ideje, mire én alkalmi beugróként bekapcsolódtam –, aztán megragadtam benne, most októberben voltam tizenötödször. Tényleg beugrás volt: Dinyés Dani szokott derűjével felhívott, hogy Ascher nem ér rá a másnapi Operabeavatóra, csinálnám-e én, mert ha igen, akkor mondjuk most azonnal felugrana hozzám, essünk neki a felkészülésnek. Varázsfuvola volt – el lehet képzelni. Izgultam. Később a beugrásaim sűrűsödni kezdtek, míg aztán az előző évad elején a katonások azt üzenték: talán az lenne az egyszerűbb, ha nem beugró lennék innentől, hanem én csinálnám. Én a munkám mellett imprószínházzal is foglalkozom pár éve, onnan (is) tudok az énekesek és esetleg a nézők számára is újdonságnak számító technikákat hozni a jelenetezéshez. Daninak a zenészsége mellett tanári gyakorlata is van, valószínűleg azok az órák számítanak az Operabeavató bölcsőjének – ez a program azóta Kaposváron is megfordult, és az Ördögkatlan Fesztiválon is az egyik legnagyobb siker évek óta. 

Dinyés Danival korábban is dolgoztatok együtt?

A Bárka Színházban ismerkedtünk meg, ahol én rendezőként dolgoztam, ő pedig zenei vezetőként. Esterházy darabjában, a Harminchárom változat Haydn-koponyára munkálataiban működtünk először együtt – és azóta sokszor. Ott egyszer megnyugodott, mikor látta rajtam, hogy a kortársaimnál jobban értem, amit a zenéről beszél, én pedig megnyugodtam, hogy szemlátomást ő is érti, amit én a próbáimon beszélek – azóta bízunk egymásban.

 

gottinger

Fotó: Stekovics Gáspár

 Hogyan kell elképzelni a rendezői munkát az Operabeavatókon? Hol ülsz, mit csinálsz?

Alapjaiban ugyanazt csináljuk az elejétől fogva, de azért csiszolta is egy kicsit a gyakorlat a formátumot. Ahogy most kinéz: Dani kezdi, bevezetőjében tisztázza, hogy hol tartunk, mivel foglalkozunk. Bejönnek az énekesek és én, majd a Dani által kiválasztott első részlet elhangzik. Utána Dani, sűrűn teletűzdelve zenei példákkal, elkezdi kifejteni a választott tétel részleteit, az énekeseket is kicsit instruálja esetleg. Van benne dramaturgia, ábrázolásmód, technikai részletek, még akár összhangzattan is – de nem kell megijedni, igen szórakoztató és közérthető elemzés ez. Nem lehet megkérdőjelezni a művek iránti rajongását, mégis üdítően hiányzik belőle a komolyzenészek elitizmusa.

Utána a szereplők meg is mozdulnak – leteszik a kottát, és játszani kezdik a jelenetet. Ekkor már én tartom a rövid bevezetőmet, és aztán én instruálom őket. Inkább a történetmesélés, a kis- vagy nagyszínpadon választható eszközök szempontjából elemezzük újra, egy-egy szereplő szándékait, illetve jelentését vizsgálva. Fontos, hogy ez ugyanaz a rész mindig, amit előtte zeneileg már a nézők előtt ízekre szedtünk. Mintha egyik nyelvből fordítanánk a másikra. Ahogy elkezdtük csinálni, mulatságosan felfedeztük, hogy ez nagyon hasonlít a próbafolyamatok elejéhez, és ez végül kiadta azt a formát, amivel most is dolgozunk: az Operabeavató egy színházi rendelkezőpróbához hasonlít.

Nincs szükség arra, hogy kidolgozzuk a legapróbb részletekig a jeleneteket – időnk se lenne rá nagyon este 7 és 10 között –, inkább elképzelt szándékokat jelölünk ki, és aztán nevetve mögé képzeljük a következő pár hetet, ami alatt tényleg meg is lehetne csinálni. Az is mókássá, ugyanakkor hasznossá teszi a helyzetet, hogy kicsit „tiszteletlenül” megyünk bele az egészbe. Ahogy a munka halad előre, ez a tisztelet felébred – a részletek felfedezése után átjárja az embert. De az eleje, a „bejárat” – hisz „beavatóról” van szó – kicsit bumfordi, mulatságos és felületes. De ezt el is mondjuk a közönségnek az előadások elején: nem az operajátszás évszázadok alatt felgyűlt problémáinak megoldásait közöljük, hanem saját magunk és a nézők számára is egyszerű lépéseket tartalmazó, követhető és kötetlen formában játszunk velük.

Az idei Operabeavató-sorozat különösen is hasonlítani fog egy hosszú próbafolyamathoz, mert az évad végén meg kell csinálnunk az egész előadást egyben. Fogalmam sincs még, ez hogyan fog végül lezajlani, mert ritka az a próbafolyamat, ami tíz hónapig tart, de csak havi 2 alkalommal van. Nem díszlettervvel meg ilyesmivel állunk neki, szinte semmit nem csinálunk abból, amit a hagyományos operarendezésnél a rendezőtől elvárnak, például hogy előre tudja ütemről ütemre, mi fog történni. Hagyományos esetben a rendelkezést olyankor ott helyben illik lediktálni, itt nem ez van – a kísérletünk ennek az ellenkezőjére irányul. Nagyon érdekes megtapasztalni, hogy ebben a fajta operajátszásban nagyobb szabadságot élnek meg a szereplők, mint a prózában – az idő kötöttsége és az előre meghatározott ütemek és hangok nem megbéklyózzák a szereplőket, hanem épp ellenkezőleg: lehet játszani. A prózai színészek az énekesekből, az énekesek a prózai színészekből, Pálmai Annából és Kulka Jánosból inspirálódnak – és nagyon koncentrálnak. Abban bízom, hogy végül is nem szétbarmolunk egy operát a színpadon, hanem újra és újra elmeséljük azt. 

Miért ezt a művet dolgozzátok fel?

Mert problémás. Operamániás ismerőseim összhangban mondták, hogy a Cosi fan tutte a legtöbb rétegű, arányaiban, megoldásaiban leggazdagabb Mozart-mű, komplexitásában messze felülmúlja mondjuk a Varázsfuvolát. Meglepő egymástól független forrásokból ugyanezt az állítást ennyiszer hallani – hisz a Varázsfuvola szórakoztató, ám közben borzongató szimbolikája helyett itt egy igen bumfordi történettel állunk szemben: állítása az, hogy a nők hűtlen nádszálak, a férfiak pedig ostobák. A választásunk oka tulajdonképpen ez: nagyon inspirál bennünket, hogy egy éven keresztül magyarázhatjuk a nézőknek, hogy ez nem ennyire egyszerű. Képviselhető, igazi állítások vannak ebben a műben szerelemről, kisemmizettségről, félelemről, boldogságról – a játszhatóság is kifundált, van mit kibányászni ebből a történetből. Minden Operabeavató után nevetve nézünk össze: miközben Mozart kora könnyűzenéjét írta, aközben nekünk, ezzel foglalkozóknak sem értetődik minden magától. Nekünk is vannak egy-egy estén felfedezéseink. 

 Miért ez a két színész szerepel a Cosi fan tuttéban és milyen énekbeli elvárást kell teljesíteniük?

Végül Dani választotta ki őket és igen ügyesen intézte ezt: a cserfes, mindenbe beleavatkozó, mindenben játékosan vadulni akaró szobalány-barátnő, és a cinikus, az emberekkel élvezettel és nagy emberismerettel bábozó úriember szerepére akkor is ők lennének a jó választás, ha nem tudnák elénekelni a szerepeket – ráadásul egyébként el tudják. Ennek a két szereplőnek nincs áriája, csak kisebb, zártabb zenei anyagai, illetve együttesekben vesznek részt… viszont nagyon virtuózan kell játszaniuk, hogy a főszereplőket (és minket) berántsanak az elejétől a végéig tettetésről szóló cselekménybe. Amely cselekménynek egyébként szintén nekünk kedvező tulajdonsága az, hogy tényleg csak ez a hat szereplő van benne, a korábbi Operabeavatókkal ellentétben most nem kell erőszakosan “kiműtenünk” egyes részeket – tulajdonképpen az egészet meg tudjuk csinálni, minden jelenetre sor kerül. 

Az előadások előtti felkészülések miből állnak?

Korrepetícióból – amíg nem tudják fejből a szereplők a dalokat, nem ismerik kívülről a zenét, addig nem lehet elkezdeni dolgozni. Külön próbák (a Danival kettesben tartott előzetes megbeszéléseinket leszámítva) nincsenek – amit a néző lát, az tényleg az első találkozásunk a jelenetekkel. 

Díszlet és jelmez egyáltalán nem lesz?

Az évad közben nem, a legvégén viszont (az összpróbákhoz) szeretnénk egy, az évad közben felállított játékszabályoknak megfelelő funkcionális játékteret, és ahhoz valami jelmezezést is kialakítani. Nagyon fontos, hogy nem szeretnénk ezt egy valóságos előadásnak álcázni, a vállalkozásunk játékos, akár ad hoc formája meg kell, hogy maradjon a legvégéig. Az opera egyébként nagyon szigorú műfajából is lehetséges újrainspirálódnunk minden este, anélkül, hogy a dolog tábortűzi műsorrá silányulna – valójában ezt állítjuk ezzel az idei kísérlettel. 

Hogy néz ki az elejétől a végéig az este?

Haladunk a művel, mintha egy próba lenne, mindig másik jelenetek kerülnek sorra. Az első alkalomba egy rövid Mozart-óra, aztán a mű ismertetése, cselekményvázlat és az első három tercett fért bele – azóta már tovább is mentünk. Ha jelenetenként egy-egy zenei és színészi gesztust sikerül jól megfogalmazni és megcsinálni, ha a színészek a kulcspontokat és fordulatokat a körülhatárolt módon meg tudják oldani, akkor már jól dolgoztunk és sikerrel mehetünk haza. És biztosak lehetünk benne, hogy legközelebb is lesz mit csinálni. Mi Danival inkább az elejétől féltünk – ahogy a színészek inkább a premiertől félnek, mi inkább a kezdéstől –, hogy sikerül-e megragadnunk az anyagot, amire rászánjuk ezt az évet. Ha igen, akkor… a többi magától megy.

Az interjút Csikós Kornélia készítette.

(Forrás: katona.reblog.hu)

süti beállítások módosítása