Mi is lesz az az Optimista est? - Interjú Hudi Lászlóval

Optimista est címmel készül Hudi László új bemutatója a Trafóklubban.

 

Ajánló a darab elé: 

 

„Így együtt… mindahányan! Telve várakozással… ígérettel… hogy idővel és végül a dolgok összeállnak és elrendeződnek… hogy rengeteg szórakozás vár ránk… nevetés és könnyek… hogy a sok konfliktus után egyszer csak meglep bennünket a katarzis… és akkor megtisztulva emelhetjük fel popsinkat, és megértjük, hogy az ember egyre csak tökéletesedik…

...Az örökös félelemben való élés evolúciós zsákutca. A vesztes egyedek útja. Több bátorságot, vidámságot, férfiasságot kívánok nektek! Süt a nap, ezer az elvégzendő munka, ne picsogjatok itt drága barátok úgy, mint a siratóasszonyok!...”

 

muranyi tunde foto hudi laszlo

 

A produkcióról:

 

A Katona József Színház műsorán jelenleg is futó A borbély című előadása után Hudi László ismét egy egyszereplős darabon dolgozik, mely március 9-én debütál a Trafóklubban. A helyszín, adottságaiból kifolyólag egy intimebb légkör megteremtését teszi lehetővé. Ez a fajta intimitás egyrészről kényszer, másrészről útkeresés. Útkeresés egymáshoz, kényszer a menekülés, a sebzettség, a beszorultság, a kirekesztettség, az eltussolás értelmében. Útkeresés, hogy a színészen keresztül miként tudna a rendező erősebben jelen lenni a néző tudatában az előadás pillanatában, úgy, hogy egyúttal a néző is aktívabban vesz részt a színész tudatában, vagyis mind a színész, mind a néző státusza átértékelődik egy hagyományos előadáshoz képest.

 

Így az előadás témája is az együttlétnek ebből a személyes, felfokozott igényéből és hiányából épül fel. Az otthon, zárt ajtók mögött kialakuló ítéletekről és előítéletekről, hazugságokról, kategorizálásokról, kirekesztésekről, pecsétekről, elfojtott vagy nem elfojtott agressziókról (stb.) van szó, a mindennapi élet apró-cseprő fasizmusáról.

 

A körülöttünk tapasztalható őrület felkorbácsolt viharában, hogyan próbál megkapaszkodni az egy szem ember. Hogyan felejtődik ott valaki valami véletlen folytán a lerombolt kultúra egy elfeledett, gettóba zárt zugában – jelen esetben, a Trafó pincéjében, és ami még jelentőségteljesebb: a színházban (!) – ahová már egyre kevesebben jönnek el.

 

A főszerepben Murányi Tündét láthatjuk, akivel a rendező első alkalommal dolgozik együtt, az alkotótársként és koprodukciós partnerként is jelen levő Természetes Vészek Kollektíva tagjaival való munka és baráti kapcsolata pedig már hosszú évekre nyúlik vissza.

 

Egy mobiltelefonos applikáción keresztül a közönség valós idejű Optimista Üzeneteket fog kapni, ami egyrészről belinkeli az előadást az aktuális környezetbe, másrészről lábjegyzeteli az elhangzottakat, harmadrészről pedig további asszociációs utakat nyithat meg. Ezért nálunk a telefont majd nem kikapcsolni kell, hanem érdemes bekapcsolni.

 

Írta és rendezte: Hudi László

Játssza: Murányi Tünde (Tű)

Alkotótársak: Árvai György, Imre Zoltán, Simon Gabriella, Szűcs Edit, Vasi Zsófia

A Trafó Kortárs Művészek Háza, a Mozgó Ház Alapítvány és a Természetes Vészek Kollektíva koprodukciója

Premier: 2016. március 9. 20 óra, Trafóklub

 

hudi laszlo

 

Interjú Hudi Lászlóval:

 

A Katona József Színház műsorán jelenleg is fut A borbély című darabod Bán János főszereplésével, egy szokványosnak nem mondható helyszínen, a Kossuth utcai borbélyüzletben. Most készülő előadásod – mely szintén egy egyszereplős darab – bemutatója pedig a Trafóklubban lesz, mely adottságaiból kifolyólag ugyancsak egy intimebb légkör megteremtését teszi lehetővé. Tudatosan vetted az irányt a kamaradarabok világa felé vagy inkább az aktívabb nézői jelenlét megteremtésén volt a hangsúly, ami aztán hozta magával ezt a helyzetet?

 

Az intimitás egyrészről kényszer, másrészről útkeresés. Útkeresés egymáshoz, kényszer a menekülés, a sebzettség, a beszorultság, a kirekesztettség, az eltussolás értelmében.

Talán a kényszerhez nem kell többet hozzátenni, hiszen köztudott (és általában egy kézlegyintéssel elintézett), hogy ma Magyarországon függetlenül az állami struktúrától színházat (kultúrát) csinálni, akár csak többé-kevésbé is, megaláztatással, megpecsételéssel, kirekesztettséggel, stb. jár.

Ami az útkeresést illeti, nem a néző aktívabb jelenlétét keresem, hanem az együttlét aktívabb minőségét. Valamiféle mobilizáció ez, ami egyre elterjedtebb, de itt és most én nem szociális, vagy közéleti, vagy társadalmi szinten próbálom ezt megfogalmazni, hanem abszolút személyes szinten. Úgy is mondhatnám, hogy azt keresem, hogy a színészen keresztül miként tudnék én erősebben jelen lenni a néző tudatában az előadás pillanatában. Ezzel természetesen azt is remélem, hogy a néző is aktívabban vesz részt a színész tudatában, vagyis mind a színész, mind a néző státusza átértékelődik egy hagyományos előadáshoz képest. Ez egy mobilizáció, de szellemi értelemben; mobilizáció az együttgondolkodásra, az együttérzésre. Így az előadás témája is az együttlétnek ebből a személyes, felfokozott igényéből és hiányából épül fel.

Azért hangsúlyozom ezt a személyes szintet a szociális-táradalmi szint mellett, ami most nagy divat, mert meggyőződésem, hogy személyes szinten kezdődnek a problémák. Az otthon, zárt ajtók mögött kialakuló ítéletekről és előítéletekről, hazugságokról, kategorizálásokról, kirekesztésekről, pecsétekről, elfojtott vagy nem elfojtott agressziókról (stb.) van szó, a mindennapi élet apró-cseprő fasizmusáról. Azokról a törekvésekről, amik természetesnek veszik, hogy ítéletet hozzanak a másikról, a másikat legyőzzék, és olyan, bármilyen kapcsolatot alakítsanak ki a másik emberrel, ami följebb helyezi az egyiket a másiknál, jobbnak gondolja magát, és az általa elgondoltakat, és rosszabbnak a másikat. És ez a magán életben kezdődik, az arctalanságban, hétköznapokban. Azok, akik bármilyen oknál fogva erre fogékonyak, azok fogják a szociális-társadalmi szinten is ezt a problémát generálni.

Nemrég kaptam egy sms-t valakitől. Mindegy is a kontextus. Ez állt benne: „Ha tennéd a dolgod normálisan, nem kéne félned (tőlem)!” A probléma ezzel a kijelentéssel az, hogy már a mondatban is benne van az, hogy az illető saját magának tartja fönn a jogot arra, hogy eldöntse, mi a normális, és hogy mi a dolgom. Íme, itt az önkény, ami elemi szinten mutatja meg önmagát, és ami félelemre ad okot. Az abszolút magánéletben. Hiszen azt, hogy mi a normális, és mi a másik dolga, ezt senki sem döntheti el a másik nélkül. Mégpedig azért nem dönthet erről, mert a „normálisat” és a „helyeset” csak is együttműködésben, és konszenzusra való törekvésben lehet nem eldönteni, hanem folyamatosan kialakítani, kikristályosítani, az egyensúlyát megtalálni és fenntartani. Ezeknek a dolgoknak ilyen a természete. Amennyiben valaki önkényesen dönt „normálisról” és „helyesről”, a másikat nem figyelembe véve, akkor az agressziót követ el. Félelmet hoz létre, mert erőszakot alkalmaz, különösen akkor, ha közben a jóakaratát hangsúlyozza, mert akkor még ráadásul hazudik is. Aki pedig ezt nem érti az intim magánszférában, az a szociális-társadalmi szférában is ugyanezt a mintát fogja követni, mit ne mondjak: megvalósítani.

 

Az inspirációt Beckett „Ó azok a szép napok”című műve adta. Mi az, ami megragadott az eredeti drámában?

 

Fentebb agresszióról, erőszakról beszéltem. Márpedig ezek pusztító erők. Azt gondolom, Beckett szinte minden műve előfeltételezi a pusztulás, pusztítás megtörténtét, ami viszont soha nincs közelebbről meghatározva nála, mindig elvont és költői utalás marad. Ebből lehet tudni, hogy lehet az bármilyen pusztulás, pusztítás – háború, atombomba, lelki terror, kultúr-háború, vagy éppen kurzus építés, stb. Beckett szinte minden műve a pusztulás, pusztítás után megmaradt emberről szól. Arról a megnyomorított, túlélő emberről, aki a pusztulás nyomán valami véletlen (vagy csoda?) folytán életben maradt, és komikusan, ugyanakkor szívszorítóan próbálja túlélni a megmaradt, rá kiszabott időt (ha ugyan lehet még a pusztulást megélt ember szempontjából időről beszélni), és elcsigázottan, kétségbeesetten próbál megszólalni.

Esetünkben azonban nem egy elvont katasztrófa után vagyunk, ennél sokkal aktuálisabb a baj. A pusztulás és pusztítás éppen folyik. A katasztrófa éppen zajlik, még akkor is, ha egyelőre a valós vér még csak éppen hogy ránk fröccsen néha. A lelkekben folyó háború azonban már itt van, és éppen olyan pusztító, mint a valóságos. Bizonyos értelemben még ijesztőbb. Ne felejtsük el például, hogy a Dél- Szláv háború tulajdonképpen irodalmi szinten kezdődött, az értelmiség szintjén kezdődött el, ami persze a hosszú évek alatt felgyülemlett és eltussolt hazugságok személyes gyűlöletéből táplálkozhatott. E nélkül az alap nélkül a valós vér nem fröccsenhetne ki, mert a közösség nem venné figyelembe az uszítókat, kiegyenlítené a mérleg kibillent nyelvét. De most nincs így, tehát elemi igény van az erőszakra, az önkényre.

Azt gondolom viszont, vagy talán inkább abban reménykedem, hogy sokan vannak, akik nem akarnak ebben a pusztításban részt venni. És talán még többen vannak azokkal együtt, akik ártatlan „célközönsége” a pusztításnak. De sajnos a háború természete olyan (mivel az erőszak és gyűlölet vakká és mohóvá tesz), hogy előbb-utóbb az ártatlanok is a célkeresztbe kerülnek. Sőt, előbb-utóbb mindenki célkeresztbe kerül, mert a gyűlöletnek mindig szüksége van ellenségre, és ha már nincs valós ellenség, akkor kreál magának az ártatlanok közül, vagy akár saját soraiból. Előbb-utóbb mindenki szembesül az erőszakkal, a harcban mindenki sérelmet/sérülést szenved, és akkor szinte elkerülhetetlen, hogy fegyverhez ne nyúljon az illető. Gondoljunk csak bele: ha erőszak tárgyává válna valamelyikünknek a gyermeke! Ki csodálkozhatna azon, ha a szülő fegyverért nyúlna?! Márpedig egy háborúban a halál bárhol megjelenhet egy pillanat alatt!

A probléma ott van: hogyha viszont a fegyverért nyúlunk, akkor végünk van. Akkor a vak halállal, a gyűlölettel kötünk szerződést. Minden háborúban, bármilyen háborúban (!) azt gondoljuk, hogy lehet irányítani a folyamatokat, az ember irányítani tudja a végzetet. Egyáltalán: azt képzelik, az ember ember tud maradni az erőszak közepette is. Utólag azonban mindig kiderül, hogy az a háború is, mint bármelyik háború, tele volt értelmetlen erőszakkal, halállal, önkénnyel, terrorral, és az ember nem tudott ember maradni. (Ezt leplezik az úgynevezett szükséges áldozattal, a tervezett és járulékos veszteséggel.) Azok, akik ma, vagy bármikor harcot hirdetnek, elfelejtik, hogy egy nagyon erősen démonikus erőt idéznek meg, aminek végzetes következménye lehet, vagy is inkább már van is! Ha beállunk a háborúba, bármilyen indokkal, akkor egyben vállalnunk kell a vérontást is. Márpedig az a vér éppen olyan vér, mint a miénk, és ettől megszabadulni nagyon nehéz.

 

muranyi tunde 5 foto hudi laszlo 1

 

Az előbb azt mondtam, hogy ha a fegyverért nyúlunk, akkor végünk. Azért mondtam ezt, mert engem itt és most nem is maga a háború, érdekel, hanem azok, akik hallják, hogy a katasztrófa zúgása egyre erősebb, akik nem akarnak részt venni a gorillák melldöngetésében, az erőszakban, a terrorban, a harcban. Vagyis azok, akik tudatában vannak annak, hogy a háború egyre közeleg, és nem attól félnek, hogy meghalnak, hanem, hogy nekik is be kell állniuk a harcba. Mert kénytelenek lesznek felvenni a fegyvert. A fegyverért kell nyúlniuk, mert nem lesz más lehetőség, sőt, már meg is ragadják néha azt ami a kezük ügyébe kerül, és iszonyodva nem ismernek magukra. Mert tudják, hogy elvesztek. Elvesztek, mert a háborúban minden, ami az embert emberré teszi, leomlik rólunk. És mi az, ami az embert emberré teszi? Nevezzük úgy, hogy a kultúra! A harcban, a háborúban, a terrorban, az erőszakban nincs kultúra. Még a távol-keletiek is tudják, hogy az az igazi győztes az, aki harc nélkül győz. A harcban, a háborúban, a terrorban, az erőszakban minden fegyverré válik, a kultúra is, ami így megváltoztatja jellegét. Ölésre, pusztításra használják, aminek semmi köze a kultúrához, mert az az életért van. Ezért jelentőségteljes, ahogy a kulturálatlanság terjed, és ezért kellene minden társadalom előtt felkiáltó jelként ott lebegnie, amikor a bajban a kultúrát csorbítják, mert az mindig annak a jele, hogy az erőszak, az önkény közeleg.

Engem az érdekel ebben az előadásban, hogy a körülöttünk tapasztalható őrület felkorbácsolt viharában, hogyan próbál megkapaszkodni az egy szem ember. Hogyan felejtődik ott valaki valami véletlen folytán a lerombolt kultúra egy elfeledett, gettóba zárt zugában – jelen esetben, a Trafó pincéjében, és ami nekem még jelentőségteljesebb: a színházban (!) – ahová már egyre kevesebben jönnek el. Egyre kevesebben jönnek, mert ez a színház (kultúra) nem a fegyverként használt színház, de nem is a szórakoztató felejtés ópiuma; de főleg azért gyűlnek egyre kevesebben ebbe a zugba, mert egyre többen ragadják meg azokat a rafinált fegyvereket, és egyre többen mennek el a már nem csak szimbolikus háborúba. És ezért marad egyedül a színész is a színpadon, ahol már azt sem igen tudjuk, hogy lesz-e rajta előadás, hogy lehet-e, van-e értelme háborúban színházat csinálni.

 

Az előadás az Optimista est címet kapta. Optimista embernek tartod magad?

 

Az optimizmus, mint minden kettőségen alapuló fogalom, önnön ellentétpárja által értelmeződik, vagyis a pesszimizmus által. Így aki optimista az pesszimista is, és aki pesszimista az optimista is. Előadásunkban szintén ez a helyzet. Rendkívül szórakoztató, ahogy az optimista tagadni próbálja saját pesszimizmusát, és ahogy a pesszimista tagadni próbálja saját optimizmusát. Mert a korlátoltság, a butaság mindig lusta, hogy komplexen gondolkozzon. Csak az a baj, hogy mindezt úgy is fogalmazhatom, hogy az ember az optimizmus és a pesszimizmus harapófogójába kerül, tússzá válik, pont úgy, mint egy háborúban a civil lakosság.

 

A borbélynál akár egy borotváláson is áteshetnek a közönség bevállalósabb tagjai, az új darabnál is számíthatunk valamiféle interaktivitásra?

 

A két előadás bennem nyilván összekapcsolódik. Az „Optimista est” valamiféle folytatása „A borbély”-nak. Bár a színházi nyelve a két előadásnak hasonló, de ez nem jelenti azt, hogy minden elemében ugyanolyan. Az interaktivitás fogalma sokakban ellenérzéseket szül. Sokan azt gondolják, hogy azt jelenti, hogy a közönség ugráltatásáról szól. Közben elfelejtik, hogy a színház egy közösségi műfaj, ahol mindenkire szükség van, ahol az adott pillanatban akarva-akaratlanul minden egyes ember részt vesz, és alakítja a közös művet. Sokan elfelejtik, hogy a jelenlévő tudatuk is interakcióban van az előadással, még akkor is, ha látszólag nem csinálnak semmit. A probléma ott kezdődik, amikor az előadás elfelejti megszólítani a közönséget, adottságnak veszi, hogy a közönség megveszi a jegyét, és ott is van. Pedig egyik sem egyértelmű. Még ha megvette is a közönség a jegyét, az nem evidens, hogy akkor ott is van. A meg nem szólított közönségben pedig könnyen kialakul az a reflex, hogy „hagyjatok békén”, pedig hát éppen azért jött el a színházba, hogy részt vegyen. Ezért nagyon fontos számomra, hogy a közönség meg legyen szólítva, hogy a színész és a közönség, a színpad és a nézőtér között nyitott legyen a kapcsolat, de ez nem jelenti feltétlen azt, hogy ez direkt akciókban nyilvánuljon meg. Azért nem, mert esetünkben a színész egy olyan törékeny és sebezhető lény, „olyan helyről származik”, ami nem mindenkinek ismert a maga összetettségében.

Mégis: Beckett műve egy ideig úgy szerepelt a feljegyzéseiben, hogy „női szóló”, annak ellenére, hogy két szereplő szerepel a darabban. Az „Optimista est”-et Murányi Tünde egyedül játssza, de mégse tudom „monodrámának” hívni, ahogy az közkeletű. Azért nem, mert a színésznő partnere a közönség, és ezt nem csak átvitt értelemben értem.

Mindenesetre reményeim szerint lesz az előadásnak egy olyan rétege is, ami talán meglepő lesz, és ehhez a kérdéshez kapcsolódik. Azon vagyunk, hogy sikerüljön felállítani egy mobiltelefonos applikációt az előadáshoz, amin keresztül a közönség valós idejű Optimista Üzeneteket fog kapni, ami egyrészről belinkeli az előadást az aktuális környezetbe, másrészről lábjegyzeteli az elhangzottakat, harmadrészről pedig további asszociációs utakat nyithat meg. Ezért nálunk a telefont majd nem kikapcsolni kell, hanem érdemes bekapcsolni.

 

 hudi laszlo 2

 

A főszerepben Murányi Tündét láthatjuk, akivel ez az első alkalom, hogy együtt dolgoztok. Hamar megtaláltátok az összhangot?

 

Tündével nagyszerű dolgozni! Hihetetlen számomra az a nyitottság, az az odaadás, ahogy részt vesz a munkában, ahogy első pillanattól kezdve koncentrál erre a munkára. Pedig a körülmények finoman szólva sem ideálisak. Nyilván tolerálnia kell a pénztelenséget, azt a speciális viszonyt, ahogy én a színházhoz közelítek, és tolerálni kénytelen a sebzettségemet is. De úgy látom, hogy ez inspiráció, ami természetesen kölcsönös. Én mindig alkotó társaimnak tekintem a munkatársaimat, és Tünde maradéktalanul az. Csodálatos, ahogy profizmusa ellenére minden pillanatban kész elölről kezdeni a színházat, „megkeresni az előadást” a munkánkban, vagyis nem a beidegződések, hanem az alkotó „rá-találás” útján dolgozni. Ehhez hihetetlen nagy lelkierőre van szükség.

 

A darab a Természetes Vészek Kollektívával koprodukcióban készül. Te kerested őket fel?

 

Mindaz, amit Murányi Tündéről elmondtam, maradéktalanul igaz a Természetes Vészek Kollektívára is! Árvai Gyuri, Imre Zoltán, Szűcs Edit! Ráadásul olyan emberekről van szó, akikkel évek óta dolgozom együtt. Szinte már félszavakból értjük egymást. Szinte már kérdés nélkül is tudják, hogy mi jár a fejemben. Tehát szó sincs itt felkeresésről, vagy megbízásról, vagy felkérésről. Olyan evidensen kapcsolódnak a munkámhoz, mint a levegővétel. A barátaimról van szó, akik nem csak a munkatársaim; mellettem álltak és állnak olyankor is, amikor az a bizonyos lelkierő éppen nem áll rendelkezésemre. Végtelenül hálás vagyok a támogatásukért!

 

Kinek ajánlod az előadást?

 

Ez egy fontos kérdés manapság, céltudatos és bonyolult társadalmunkban. Más szóval: a célközönség. Azt látjuk, azok a sikeres vállalkozások, projektek, amelyek ebben a bonyolultságban meg tudják határozni, és el tudják érni azt a szegmenset, amelyik vevő rájuk. A művészet azonban nem azért készül, hogy eladják. József Attila nem úgy írt verset, hogy meghatározta, kinek ír. (A maga korában nem is volt sikeresnek mondható.) Természetesen nem akarom magam hozzá hasonlítani, de alkotóként nem tudom meghatározni az előadás célözönségét, mert nem ez a dolgom, mert én nem egy előadást szeretnék színre vinni, hanem annál sokkal többet. Nekem a színház sokkal többet jelent, mint előadásokat, szórakozást. Nekem a színház nyelv és kommunikáció. Jelen pillanatban az egyik olyan fórumnak tartom a színházat, a művészetet, ahol lehetőségünk van a mindannyiunkat érintő fontos kérdésekről beszélni a maga összetettségében. Ez pedig elvileg mindenkit érint, a kérdés csak az, hogy ki hajlandó és képes időt, energiát, odafigyelést, megértést fordítani rá.

De persze az is egyértelmű, hogy amit eddig elmondtam, már az is jelentősen szűkíti a lehetséges érdeklődők körét. Már csak azért is, mert hosszú, és bonyolult. Csak az a baj, hogy fontos dolgokról nem lehet gyorsan és címszavakban beszélni. Jó munkához idő és megfelelő anyag kell. Márpedig nekem a munkám a színház.

Beckett valami ehhez hasonlót mond: „…Nem mintha illúzióim volnának, nem hiszem, hogy sokan lennének, akik meg is értenek. Isten őrizz! Ilyen illúzióim nincsenek. Lehet, hogy vannak esték, amikor talán senki sem… De mégis! Vannak esték, amikor mintha mégis… Így aztán mindig azt hihetem, hogy minden pillanatban, még olyankor is, amikor nem, azt mondhatom magamnak: Vannak pillanatok, amikor megértenek, és nem magadban beszélsz, nem egészen magadban, vagyis nem a pusztába kiáltasz…”

 

Kérdezett: Vasi Zsófia

 

 

 

süti beállítások módosítása