"Ez izgalmas, ez rólam szól!" - Interjú Varsányi Péterrel Az arany virágcserépről

Az arany virágcserép, E. T. A. Hoffmann romantikus, fantasztikus meséje Anselmus diák különös kalandjairól a való és a fantázia világában most színpadon kelt életre.

Varsányi Péter, a Színház- és Filmművészeti Egyetem IV. éves bábrendező szakos hallgatója vállalkozott arra a feladatra, hogy a könyv lapjait megelevenítve a szemünk elé varázsolja ezt a csodákkal teli történetet. A bemutatót március 5-én az Ódry Színpadon tartották. A fiatal rendező arról mesélt, miért esett a választása a műre, hogyan „csehovizálták” a szerepeket, mit gondol a felnőtté válásról, és mi jut eszébe egy tárgyról.

Miért nem egy drámát, miért épp a Hoffmann-kisregényt választottad nagyszínpadi vizsgarendezésül?

Az Arany virágcserép, mint oly sokaknak, nekem is gimnáziumi kötelező olvasmányom volt. Első olvasásra magával ragadott az egyszerre groteszk és romantikus világa, és éreztem, hogy még lesz vele dolgom. Most egy álmom vált valóra azzal, hogy színpadra állíthattam. A tanáraim óva intettek tőle, de egyrészt elég makacs voltam, másrészt tényleg nem találtam másfél év alatt semmit, ami jobban érdekelt volna. Az pedig, hogy ez kisregény és nem dráma, valamennyit elárul rólam: általában jobban izgatnak az adaptációk, hogyan lehet egy filmből vagy egy regényből, tehát valamiből, ami nem színpadra íródott, színdarabot készíteni.

Miért?

Egyrészt abban mindig van valami új és izgalmas, másrészt az írás segít felkészülnöm a rendezésre. De az adaptáció nagyobbik részét nem én, hanem Laboda Kornél végezte. Ő határozta meg a szöveg stílusát, és ő keltette életre Hoffmann kissé nagyvonalúan ábrázolt karaktereit. Ezeket a karaktereket kicsit „csehovizálnunk” kellett őket, próbáltuk megtalálni az igazságukat, és azt, hogyan tudnak valós figurákként létezni. Ebben segítséget jelentett az is, hogy a szereposztás nagy részét már tudtuk a szövegkönyv elkészülte előtt. Sokkal könnyebb úgy írni egy mondatot, ha az az író fejében egy színész hangján hangzik el. A színpadra állítás másik kihívása a varázslatoktól burjánzó, szertelen hoffmanni világ megteremtése volt. Ugyan mi nem erre fektettük a hangsúlyt, de azért nem hagytuk figyelmen kívül; Az arany virágcserép varázslat nélkül olyan lenne, mint a Csillagok háborúja az Erő nélkül.

Középiskolásként a világa ragadott meg, most mi volt számodra a legfontosabb benne?

Leginkább már akkor is a szereplők boldogságkeresése izgatott. Ennek a világnak a középpontjában egy csetlő-botló, késő kamaszkora végén levő fiú áll. Ez az az időszak, amikor az ember szembesül azzal a problémával, hogy hogyan tud egyszerre a saját világában létezni és közben felnőtté válni, illetve, hogy az álmait össze kell egyeztetni a valósággal. Ez az, ami Anselmusban összpontosul, és én ebben az Anselmusban ismertem magamra első olvasásra is.

Kiknek szól az előadás?

Elsősorban a középiskolásokra számítok, és akkor lennék a legboldogabb, ha olyanok, akik kötelező olvasmányként nem szerették, vagy nem is tudtak a végére jutni, azt mondanák: ez izgalmas, ez rólam szól! De mindenki más számára is érdekes lehet – nem kell ahhoz a kétszáz évvel ezelőtti Drezdába menni, hogy az ember ilyen sorsokkal találkozzon.

Miért jelentkeztél a bábrendező szakra? Érdekelt a műfaj, vagy épp ez indult?  

Életem egyik legmeghatározóbb embere a gimnáziumi magyar tanárom, Demeter Katalin, aki egyrészt az iskolai színjátszót vezette, másrészt egy-egy előadás kedvéért Nyíregyházára vagy Zalaegerszegre is elvitt minket. Engem ez idő alatt, főleg az ő hatására kezdett izgatni a rendezés és a dramatizálás. Amikor érettségiztem, nem indult sem dramaturg, sem prózai rendező osztály, jelentkezni lehetett viszont a színházrendező - bábszínházi rendező szakirányra. Elgondolkodtam azon, érdekel-e annyira a báb, hogy akár egész életemben ezzel foglalkozzam, és bár kevéssé ismertem a műfajt, valahogy sejtettem, többet jelent annál, mint amire gyerekkoromból emlékeztem. És abban is bíztam, hogy a báb groteszksége való nekem. Nem bántam meg, hogy itt vagyok.

Mi a legfontosabb dolog, amit az egyetemen tanultál?

Erre talán pontosabban tudok válaszolni egy vagy tíz év múlva. Az biztos, hogy rendezőként teljesen új élethelyzetekbe kerültem – sokat tanultam magamról, másokról, általában az emberi viselkedésről. Például ma már, ha azt érzem, hogy valaki destruktívan vagy agresszíven viselkedik, nem feltétlenül az az első reakcióm, hogy hátraugrom három métert, hanem megkérdezem magamtól, vajon miért cselekszik így.

Az egyetemen egy másfajta látásmódot tanultatok?

Igen. A bábszínház is egy szakma, és minden szakma más látásmódot nyújt. Ha közülünk valaki elmegy az Ikeába, mást se lát, csak bábokat. Ez az új látásmód szinte sokként ért a felvételin. Annyira intenzíven hatott rám, hogy amikor az egyik nap a sok órás foglalkozás után hazamentem, és kinéztem az ablakon, nem azt láttam, hogy a szemben levő házon a kiteregetett ruhákat lebegteti a szél, hanem azt, hogy a ruhák életre keltek.

Úgy érzed, az itt megszerzett tudás más fajta színházi munkáknál is hasznos lehet?

Biztosan – ma egyébként is közeledik egymáshoz a báb- és az „élőszínház”. Én erre a rendezésemre sem bábelőadásként gondolok, mégis lehet, hogy sokan ezt fogják kiemelni.

Milyen feladat vár rád legközelebb?

Az Operaházban április 2-án lesz egy bemutatóm, a Királyi Lépcsőházban rendezem Pergolesi Az úrhatnám szolgáló című buffo intermezzóját.

Valamennyi bábrendező szakos hallgató lehetőséget kap az idei évadban, hogy az Operaházban rendezzen. Kivel kellett egyeztetnetek, hogy milyen művet vehettek elő?

Anger Ferenc, az Operaház művészeti igazgatója választott ki öt darabot, amikhez szereplőket és operaházi helyszíneket is rendelt. Ezekből választhattunk. Hálás vagyok neki, mert az énekesek, a darab és a helyszín együttállása nagyon izgalmas. És van egy néma karakter, amelyhez én választhattam szereplőt. Ő Kovács Domokos, a velünk párhuzamos bábszínész osztályból.

Nem izgulsz? Megvan benned az a magabiztosság, amivel bátran odaállsz a profi énekesek elé?

Anger Ferenccel és Tallér Zsófia tanárnővel is sokat beszélgettünk általában az operáról, illetve konkrétan ezekről a művekről. Bátorság inkább ahhoz kell, hogy idegenekkel vágjak neki egy munkának. Éreztem már úgy, hogy egy-egy ismeretlen színésszel a próbafolyamat végére ismertük meg egymást annyira, hogy igazán érdemi munkát tudjunk folytatni. Biztos tehát, hogy az ismerkedés fázisát most meg kell gyorsítani.

Hogy képzeled a jövőd? Szeretnél társulathoz csatlakozni vagy függetlenként dolgozni?

Mióta az eszemet tudom, mindig egy intézményi közösséghez tartoztam, amitől függetlenül közben voltak más kis ügyeim is. De hogy hogyan működöm, ha nincs mögöttem egy intézmény, amit szerethetek és utálhatok, azt még nem tudom. Majd kipróbálom.

A terveid között szerepel báb- és „ember” színházi előadás rendezése is, vagy alapvetően az egyik mellett teszed le a voksod? Hova húz a szíved?

Ha úgy alakulna, hogy egész életemben rendezéssel foglalkozom, az már önmagában eléggé leszűkítené a gondolkodásomat ahhoz, hogy ne kelljen tovább specializálódnom – szóval sok mindent szeretnék csinálni, például újcirkuszt vagy operát is. A műfajnál fontosabb, hogy izgasson az anyag, illetve hogy tehetséges és jó emberekkel dolgozhassam.

Hogy látod a bábszínház helyzetét a mai magyar színházi életben?

Azt hiszem, hogy az elmúlt években változni kezdett a báb megítélése, és a sajtó is többet foglalkozik vele (persze ezt én pont nehezen tudom megállapítani, mert minden ember azt veszi észre, azt hallja meg, ami egyébként is foglalkoztatja). De a berögzült sztereotípiákat nagyon nehéz megváltoztatni, akkor már sokkal könnyebb idomulni hozzájuk. Jó lenne, ha a nézők (és nem-nézők) megszabadulnának az előítéleteiktől; az alkotókkal együtt, mert bár vannak nagyon izgalmas megmozdulások, még mindig sokkal több kísérletező és felnőtt bábelőadásra lenne szükség. Egy magyarországi nemzetközi felnőtt bábfesztivál például jó löketet adhatna a szakmának. 

Kérdezett: Spilák Klára