"Egyszer majd lezuhan egy szikla" – Interjú Szabó Máté rendezővel

Kiemelkedő zenés színházi rendezői tevékenysége elismeréseként Nádasdy Kálmán-díjat vehetett át Szabó Máté rendező. A Miskolci Nemzeti Színház művészeti vezetőjét Papp Andrea kérdezte az elismerésről.

 

Rangos szakmai díjat vehettél át nemrég. Hogyan fogadtad a kitüntetést?
Szabó Máté: Az ember mindig örül, ha egy ilyen díjat vehet át, bár vegyes érzések vannak bennem ezzel kapcsolatban. Tulajdonképpen minden díj annak az abszurd és szürreális világnak a része, amelyben élünk, amit mi hoztunk létre. Ugyanilyen furcsa dolog például még a háború, az adók, a házasság, a válás. Érthető és érthetetlen. Aminek igazán örülök, azok a gratulációk és az ezekhez kapcsolódó beszélgetések sok esetben azokkal a kollégákkal, akik szintén érdemesek lennének erre az elismerésre.

 

Hogyan méred magad a visszajelzések tükrében? Mikor érzed, hogy elégedett vagy azzal, amit csinálsz?
Sz.M.: Rendkívül komplexek azok az érzések, amelyek keletkeznek bennem egy előadás elkészítésével és fogadtatásával kapcsolatban. De a megelégedettség számomra alapvetően nagyon távoli érzés. Amikor az egész életében kitűnő tanuló apám Summa Cum Laude végzett, a nagyapám, aki hasonló utat járt be, azt kérdezte tőle, elégedett-e magával, úgy érzi-e, hogy mindent megtett. Ezt a gondolkodásmódot átörökítették rám is. Éppen ezért az ember folyamatosan tele van kérdésekkel, kérdőjelekkel. Természetesen örülök, ha egyértelmű jelét látom annak, hogy valami tetszik a közönségnek, de mindig azt szeretném kutatni, hogyan tud valami jobb lenni. Ez hasznos dolog, bár nem mindig egyszerű. Igazi megelégedettséget a próbafolyamatok közben érzek, még ha az előadás olykor nem is igazolja ezt. Azt hiszem, számomra a próbafolyamat az, amiért ezt a szakmát csinálom. Voltak olyan próbapillanatok, amikor igazán boldoggá tett az, ami éppen megtörtént a színpadon.

 

20160223 MNSZ Szabo Mate portre 4

Fotó: Gálos Mihály Samu

 

Emlékszel arra, hogy mikor ragadott meg a színház világa?
Sz.M.: Már hatévesen sokat mondogattam, hogy színész leszek. Meglehetősen beszédhibásan, ez nem sokat változott. Rengeteget parodizáltam gyermekkoromban a rokonokat és olyan közéleti személyiségeket, akiket én is ismertem. Ezek tulajdonképpen gyógyító jellegű véleményformálások voltak, utalások arra, hogy szerintem min kéne változtatni az életünkben. Ez szórakoztatta a családot, az én - elfogultságtól természetes korántsem mentes – első közönségemet. A családi rendezvényekre az unokatestvéremmel készítettünk kabaréjeleneteket, rögtönzött tréfákat vagy éppen értelmezhetetlen mozgásjeleneteket. Ez rendkívül fáraszthatta a felnőtteket, például egy esküvőn, hogy megjelent a két unokatestvér egy performansszal. De a kifejezésvágy nagyon erős volt bennem gyerekként is és sok volt az esküvő (és válás) a családban. Már akkor észrevettem, hogy maga a szereplés inkább zavarba hoz – a kitalálás folyamata, a teremtés megtapasztalása az, ami örömet okoz. Később, a színművészeti egyetemen is azokat a jeleneteket élveztem igazán, amikor egy komplex gondolathalmaz formáját kerestük közösen. A szereplésben nem voltak valódi sikerélményeim.

 

A színész szak elvégzése után jelentkeztél a zenés színházi rendezői szakra. Mivel ad többet a zenés színház a prózainál?
Sz.M.: A zene számomra nagyon sokat mond. Tág spektrum nyílik az ember agyában, amikor zenét hallgat, ilyenkor megnyílik a világ. Azt a fajta bizonytalanságot, ami jellemző a prózára, bennem egy összehasonlíthatatlanul erősebb bizonyosság váltja fel a zenével való munkában. Ezért sokkal - ha nem is magabiztosabban, de – „kérdőjelmentesebben” működöm ebben a közegben. Ez egy rendkívül erős impulzusokat nyújtó területe az életnek, és egyfajta kapaszkodó is nekem, hiszen a zene hatalmas információmennyiséget hordoz. Olyan, mint egy kódolatlan adás. Ráadásul konstans örömet okoz a hallgatása, még a bonyolultabb, mások számára esetleg kevésbé élvezhető művek is újabb birodalmakat tárnak fel előttem.

 

A rendező szak elvégzése után rövid ideig Egerben, majd Szolnokon rendeztél, ezután sokáig szabadúszóként dolgoztál. Mondhatjuk, hogy ez az útkeresés időszaka volt?
Sz.M.: Édesapám kutató orvos, és bár más területen, de én is folyamatosan kutatok. Valahogy úgy érzem, hogy nem az az állandó keresés célja, hogy találjak – ugyanis akkor nem kereshetek tovább. A viccet félretéve, persze nagyra becsülöm, amikor elkezd körvonalazódni egy rendező karaktere, gondolkodásmódja. Mindig csodálom, amikor világnézeteket látok megjelenni a színpadon. Egyszer csak lezuhan egy mondat, mint egy kőszikla, és sejteni engedi, hogy a rendezőben az évek során egyre ritkulnak a kérdőjelek, hogy ott egy felkiáltójel. Onnantól kiélesednek a kontúrok. A pakliban az is benne van, hogy ez nem mindenkinek tetszik, de akkor már az ember ezzel nem foglalkozik. Az utóbbi években érzem, hogy bennem is érnek felismerések. Egyszer majd lezuhan egy szikla, és ripityára töri a kérdőjeleket. Az ember egyszerre fél ettől és reméli is, hogy megtörténik.

 

szem

Fotó: Juhász Ákos, minap.hu

 

Hogy látod kezd kialakulni a saját stílusod, vannak erre utaló jelek?
Sz.M.: Többször elhangzott már, hogy rá lehet ismerni a gondolatvilágomra egy-egy előadásban, de én ezt még nem fedeztem fel. Nem igazán tudok saját magam műelemzője lenni, kritikusa annál inkább. Nem szeretném, ha abból, ami már kezd körvonalazódni, mindent kiteljesedne. Mást bír az ember a munkáján keresztül jelenteni, amint amit ő maga jelent. A distanciát meg kell szüntetni. Erre törekszem. És szeretnék bátran eltérni a kottától. Nem csak a zenében, hanem a prózában is. Szeretném a kottajegyeket összhangzattanilag megérteni, majd különböző irányokba elmozdulni. Emlékezetben tartani a harmóniát, de ugyanakkor eltérni tőle - erre vágyom, és arra, hogy időnként szinte gyermeki nézőpontból tudjam figyelni a dolgokat. Ezt prózában talán pontos fogalmazásnak, lényeglátásnak nevezhetjük... De ez olyasmi, amiért Ózhoz szoktak fohászkodni... Azt is tapasztalom, hogy bizonyos témák jobban foglalkoztatnak, mint mások. Ilyenek a társadalomban való létezés kritikájával foglalkozó darabok, vagy azok, amelyek az emberi gyengeségek kegyetlen következményeit mutatják meg. Jó volna ezeket a témákat is humorral kezelni, amit a nagy igyekezetben nem mindig lel meg az ember. Sokszor megtörténik, hogy a néző csak bolyong a humorsivatagban „mondatfentek és poénlentek” között, és azon kapja magát az előadás után, hogy bár két órán át nevetett, mégis depresszióba, kilátástalanságba zuhant. Azt gondolom, valahol ott van az igazság, ahol a valódi nevetés, hiszen a jófajta humor a revelációból fakad, abból, hogy ráismerünk a világra és önmagunkra. 

 

2012-től a Miskolci Nemzeti Színháznál dolgozol. Rendezőként, a művészeti tanács tagjaként érkeztél, majd megbízott igazgató lettél, most pedig a színház művészeti vezetőjeként működsz.
Ezek a karrierlépcsők teljes mértékig kívül estek az én vágyaimon, és ma is kívül esnek. Számomra nagyon fontos tapasztalat volt, hogy körbe tudtam járni ez alatt a négy év alatt minden területet a résztvevőtől egészen a centrumban való szerepvállalásig, és minden oldalról beleláttam a színház működésébe. Igyekszem az ezáltal megszerzett tudást a színház javára fordítani. Érezhető, hogy egyre jobban figyel a szakma és a színházszerető közönség is Miskolcra, mert itt mindig történik valami a színpadon. Erős a szándék és a hit abban, hogy van értelme együtt gondolkodni és csak az ilyen együtt gondolkodásnak van igazán értelme. Azt gondolom, hogy ebben nagy szerepe van a művészeti tanács működésének is. Folyamatosan jelen vagyunk a színház életében, együtt válaszoljuk meg a felmerülő kérdéseket, és ez nagy előny. Komoly társai és kritikusai lettünk egymásnak az évek folyamán. Megvívtuk egymással a csatákat, megismertük egymás erényeit és hibáit. Nagy segítség az állandó visszajelzés. Mára egymás tükrében is látjuk magunkat.

 

Kérdezett: Papp Andrea

 

 

süti beállítások módosítása