"Kopogtatás nélkül" - Okuláré felolvasószínház a Költészet Napján

Április 11-én, a Magyar Költészet Napján kerül sor az OKULÁRÉ felolvasószínházi sorozat 10. fordulójára több magyarországi és külföldi városban.

A szervezők ezúttal három költőt kértek fel, hogy József Attila egyik ismert versére írjanak egyfelvonásos darabokat. Simon Adri, Szabó Imola Julianna és Weiner Sennyey Tibor meséltek a drámák születéséről, inspirációikról és a költészet gyógyító erejéről.

"A verssoroknak varázserejük van" - SIMON ADRI

– Ha jól tudom, ez az első drámai műved. Milyen élmény volt megírni?

Simon Adri: Szorongató érzés volt. Egyrészt pont amiatt, hogy korábban nem próbáltam ki magam ebben a műfajban – vagyis műnemben –, másrészt nagyon személyesre sikerült a szöveg, a költők viszont erről híresek, mármint hogy „csak én birok versemnek hőse lenni”, ahogy Babits fogalmaz A lírikus epilógjában. Sokáig nem volt ötletem a felkérést követően – valami vicces dolgot szerettem volna írni elsőként, de nem voltam az idő tájt túl tréfás hangulatban, az erőltetett vicceskedésnél pedig rosszabb nincs, így jött az ötlet: hozzam, fűzzem be a személyes szálat, melyet egyébként valóban drámaian éltem meg. Mind a sztori megírását, mind az annak élményanyagául szolgáló élethelyzetet. Nem volt sok önbizalmam elvállalni a felkérést, de úgy vagyok vele, hogy mindent el kell vállalni, egyszer mindent el kell kezdeni, például azért, hogy be is lehessen fejezni. Önbizalomfronton egyébként is hiányosságaim vannak, bizakodom, hogy az évek múlásával ez jó irányba fog változni. A nagyképű barom állapotig viszont bizonyosan soha nem jutok el, és ez megnyugtató érzés. Egyszóval a kerek, elkezdett és befejezett dolgokban hiszek.

– Nagyon személyes szöveget írtál. Azt mondja a női főhős a darabban, hogy "Magyarország reménytelen és félelmetes számomra". Tényleg így érzed – és ha igen, miért?

S. A.: A remény hal meg utoljára, ahogy mondani szokták; tapasztalatom szerint európaibb helyeken jobban megbecsülik a költőket, azokat az embereket, akiknek az írás a szakmájuk, a hivatásuk. Érdekes, hogy pont Krakkóban – ahol a jelenetem egy része játszódik – mondta nemrég egy magyarországi illetőségű, de ott dolgozó ismerősöm egy baráti koktélozás során, hogy költőnek lenni nem hivatás, nem egy szakma. Ő mondjuk csaptelepek forgalmazásával foglalkozik, de ezt nem lesajnálóan mondom – bár a kölcsönösség jegyében megtehetném –, csak mert úgy érzem, ez az általános vélekedés mifelénk, magyaroknál. Kevés az igény a művészek által közvetített szellemi értékre. Ami a félelmetességet illeti: igen, kimondottan félelmetes helyen élek itt, Magyarországon. Félelmetes az, hogy a politikai vezetőink, pártállástól függetlenül, negyedszázada az ország szétlopásával töltik a munka- és szabadidejüket, és ennek semmiféle következménye nincs, Magyarország maga a Következmények Nélküli Ország, ezen nincs mit szépíteni. Nem elsősorban arról van szó, hogy másként kellene a javakat társadalmi szinten meg- és felosztani – bár arról is –, hanem hogy talán nem kellene ellopni mindent, de mindent, ami nincs lebetonozva. Tisztességtelen és korrupt ország a lakóhelyem, és abban a mértékben hatalmasodik el a tisztességtelenség a társadalom alsóbb szintjein is, ahogyan az „elit” szintjén. Én e tekintetben balkáni országnak tekintem a hazámat, és rossz irányba haladunk – de ez világméretű jelenség egyébként, csak idehaza, legalábbis európai vonatkozásban hamarabb felszínre tör a szutyok, ami számos embertársunk szájáig ér.

– Segíthet ebben – mintegy mágikus (ön)terápiaként – a vers, az írás?

S. A.: Mindenképpen. Voltaképpen a költészet segít leginkább, amikor szükség van szellemi töltekezésre. Számomra a szavaknak, a verssoroknak varázserejük van, gyógyírként szolgálnak a lélek sebesüléseire; ez egyébként ellentmondásos is kicsit, mert amikor nem „örömszöveg” születik, hanem súlyosabb gondolattartalom ömlik szavakba, az sötétebb színekkel festi meg a világot, mint amilyennek látni szeretném. Viszont ami leíródik, az utána kevésbé nyomasztja a lelket. Nem szeretem azt a megfogalmazást, hogy az író kiírja magából a kínjait, én fordítva élem meg a dolgot: a mű írja meg újra és újra a szerzőt – én ezt érzem, amikor megszületik valami. Egy vers, egy könyv, egy darab teremti meg az alkotót, egyébként az azt előadó színész esetében ugyanez lehet a helyzet, sőt az ő esetében hatványozottan így működhet a dolog, azt gondolom. Szóval minden versem, amely megszületik, újraszül engem, megemel, új dimenziókat nyit meg bennem és általam. Tulajdonképpen előbb vagy utóbb mindig ott találom magam, hogy a költészetért érdemes élni. Sőt meghalni is.

"Mennyire múlik el a szerethetőségünk?" - SZABÓ IMOLA JULIANNA

- Több versesköteted is megjelent már, ez az első színpadi szöveged. Milyennek találtad a drámaírást?

Szabó Imola Julianna: A köteteim is műfajfeszegetőek, és ez sem lett túl szabályos dráma. Nehéz merülés volt. Főleg azzal a lírai tőkesúllyal amit képtelen vagyok „úszás“ közben elhagyni. Így hol fuldokoltam, hol csak lebegtem az ötletekkel, a dialógusokkal. A végére megszerettem a szereplőket és nehéz volt elengedni a velük közös medencét. Még hosszasan fogok dolgozni a szöveggel, mert érzem, hogy ez egy sokkörös út, amíg kialakul teljes egészében az az anyag, ami majd színpadra vihető. A rövidke színházi múlt segített talán sokat. Hogy valamennyire el tudtam képzelni térben is a jeleneteket. Így szinte szaguk lett bennem a szereplőknek, valódi arcuk. Másokba bújni és velük lélegezni rendkívül izgalmas volt.

- Az Embermenhely egy összetett belső-külső világba kalauzol és mintha elég sötét képet rajzolna az emberi létről. Honnan jött az inspiráció?

Sz. I. J.: Alapvetően az emberi anyagról van sötétkés elképzelésem. Az emberi anyagról, ami mindennél többre tartja magát, és közben szinte mindent elpusztít maga körül. A lélekvándorlás szál ezért volt fontos számomra, mert ebben a szereplők arról beszélnek, hogy csak „lelkek“ és már hosszú úton vannak túl. Ez is csak egy állomás. Hogy a test csak egy forma, amibe mégis be vagyunk zárva. Az Embermenhely címmel volt bennem némi szándék arra az áthallásra, hogy mi lenne ha az ember is csak be/ki/leadható lenne, mint egy kutya. Hiszen ha mi emberek megtehetünk valamit egy másik élőlénnyel, akkor az az élőlény miért ne tehetné meg velünk? És miért tenné-teszi meg velünk? Vagy mi magunkat zárjuk éppen be? Ezek a kérdések foglalkoztattak írás közben. Ha valakit beengedünk, az már bent van, és lehet, hogy éppen minket zár ki. Vagy éppen be, saját magunkba. És ha őszinték vagyunk, akkor mennyire múlik el a szerethetőségünk? Vagy éppen attól marad meg? Ennek a spirálnak a vonalait próbáltam újrarajzolni három sorson keresztül.

- A honlapodon így határozod meg magadat: "betűéspixelrakodómunkás". Mikor érzed azt, hogy jó (rakodó)munkát végeztél?

Sz. I. J.: Ha egy kis makró-világ ami elkezdett mozogni bennem, élni kezd. Hiteles és egyszeri lesz, önmagában egységes és működő. Akkor valami történt. Ha ezt mások is értik, hat rájuk, akkor már megtörtént. És az már kegyelem, a munka utáni, egyszeri csend.

"Az együttélés álma vagy lehetetlensége" - WEINER SENNYEY TIBOR

- Elsőre meglepőnek tűnik - miért éppen Diogenészt választottad költészetnapi témának?

Weiner Sennyey Tibor: Az Okuláré szervezőitől – Simon Adrival és Szabó Imolával – mottóként József Attila Kopogtatás nélkül című versét kaptuk. „Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, / de gondold jól meg...” - kezdődik a vers, azaz egy bizalmi viszonyt ajánl fel a költő, a szeretetben élők, mégis egymásnak idegenek közös otthonát. Éppen ezért figyelmeztet, hogy „gondold jól meg”, hiszen ő szegény, s aki őt szereti, aki az ő otthonát, hazáját véle osztja meg, az szintén szegény és nyomorúságos helyzetbe kerül. Ez persze elsőre és látszólag nagyon személyes vers, de a vers világát magunkra, jelenünkre, a mostra kellett értelmeznünk, és én feltettem a kérdést, hogy ha mi vagyunk-e vers beszélői, akkor kik azok, akik kopogtatás nélkül jönnek hozzánk? Családunk? Barátaink? Ellenségeink? Kik azok, akik Magyarországra, Európába kopogtatás nélkül jönnek? Kik azok, akik még nem tudják, hogy nyomorukat a mi nyomorunkkal kell majd megsokszorozniuk. Mert a nyomor nagyon sokféle lehet. Nem csak anyagi, hanem lelki és szellemi is. Ezért mondja József Attila, hogy „én is örökké éhes vagyok.” És ha létre is jön az itt-élők, és az ide-jövők együttélése - ami most már láthatjuk, hogy nem valószínű -, akkor vajon nem fogjuk-e sokáig elkerülni egymást? Barátok leszünk vagy ellenségek? Esetleg egy család? Mert végül a vers úgy zárul: „Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, / de gondold jól meg, / bántana, ha azután sokáig elkerülnél.”

Igen - ha tetszik, ha nem -, nekem a vers most elsősorban erre a kérdésre vonatkozott, az együttélés álmára vagy lehetetlenségére, nem valamiféle alanyi költészetre. Ez a mélyebb, másabb üzenet jött át, s én belehelyezkedtem egy olyan figura legbelsőbb világába, aki mindenhová kopogtatás nélkül tört be. Diogenész kopogtatás nélkül tört be az életbe és a filozófiába is, az Akadémiára és a Lakomára is, és most majd kopogtatás nélkül tör be a színházba is. Diogenész, aki Leszboszra egy hordóban érkezett, éppen úgy, ahogy napjainkban a menekültek a lélekvesztőkön. Egy menekült monológja a Diogenész, melynek ihletője részben ez a felkérés és ez a József Attila vers volt.

- Az első drámád, a Szapphó óta eltelt pár év. Közben megszületett a Cicero Szicíliában is. Az ókori tematika megmaradt, mégis, hogy látod, változott-e azóta a drámaíráshoz való viszonyod?

W. S. T.: Sokszor mondtam, hogy a Szapphó és a Cicero Szicíliában sem ókori darab volt, hanem nagyon is mai, még akkor is, ha konkrét ókori témákról, figurákról íródott. Mai magyar költő írta, mai magyar nyelven, mai közönségnek. Persze, valahol igazad van, hiszen a Szapphó a frissen talált Szapphó-versből született, a Cicero a Verres elleni beszédekből, míg a Diogenész pedig az itt-ott fennmaradt töredékekből, mondásokból. Így tehát mindegyik darab szól a címszereplőről is, lehet őket úgy is nézni, mint „ókori tematikában” íródott drámák, mégis úgy érzem ezek a figurák hihetetlen aktualitással bírnak. De megígérem, több ókori darabot nem írok egy ideig, hanem végre a magyar történelem egy-egy szereplőjéről fogok költeni drámát. Imádni fogjátok! De kár lenne előre rohanni, hiszen Diogenész is még csak most kel majd életre.

- A DRÓT főszerkesztőjeként és más írásaidban is gyakran feszegetsz közéleti kérdéseket, olykor igen provokatívan. Az irodalommal, az újságírással jobbá lehet tenni a világot?

W. S. T.: A helyzet az, hogy nem én vagy az írásaim provokatívak, hanem a világ, ami körülvesz minket hazug, álnok, képmutató. Egyének küzdenek napra-nap egy ténylegesen boldogabb és szebb életért - akiket tisztelet illet ezért -, de összefogni már nem, vagy csak nagyon-nagyon nehezen tudunk. Holott a cél közös: egy jobb, élhetőbb, szebb, egymást élni hagyó élet. Amikor írok egy-egy „provokatív”, vagy „közéleti-kérdéseket feszegető” cikket, akár az értelem semmibe vevéséről, akár a művészet helyzetéről, akkor én nem „politizálok” a szó mai, negatív értelmében, hanem általános, mindenki által jól ismert igazságokat fogalmazok meg, amiket természetesen lehet vitatni, mert nem biztos, hogy igazam van. Mégsem tehetek róla, hogy ha az igazság fáj.

Egyébként nekem is. Jobb lenne elszunnyadni, aludni, csöndesen és visszavonultan kertészkedni és kutyát sétáltatni, csak a szerelemnek és a bornak élni, s közben súlytalan versikéket farigcsálni... ugye? Ezzel az egész DRÓTtal látszólag csak megnehezítem az életem, hiszen amióta csinálom, sok helyen nemkívánatos szerző lettem, könyveimről nem írnak, sorolhatnám. Milyen könnyű életnek is tűnik besimulni! Csakhogy a helyzet az, hogy ez egyszerűen lehetetlen. Írni kezdek, és a költészetben - már ha az valóban költészet - lehetetlen hazudni. Meg aztán minek is? Ne féljünk kimondani, hogy az író, költő feladata nem az, hogy elaltasson, átverjen - bízzuk ezt azokra, akik már nagy gyakorlata tettek szert ebben -, hanem az, hogy felrázzon, hogy felébresszen. A költő feladata az, hogy elmondjon nekünk olyan dolgokat, amiket mi is tudunk, de lehet, hogy kimondani nem merünk. Az író feladata az, hogy segítsen megfogalmazni olyan kérdéseket, amelyekre még nem is biztos, hogy tudjuk a választ, de létünket érintik és lényegiek. Így segít a költészet, az irodalom az életben. Kérdezni segít. Akkor segít, ha őszinték vagyunk, lényegi és a lét alapjait érintő kérdéseket fogalmazunk meg, s akkor tudom, hogy – bárki bármit mondjon – jobbá tesszük a világot. Akár egy verssel, akár egy cikkel, akár egy drámával. Tudom, én is hibás, egyszerű álmodozó és végletekig idealista vagyok, de talán a színházzal, a költészettel, sőt a sajtóval nem elrontani, hanem jobbá is lehet tenni a világot. A Dróttal is és a Diogenésszel erre tettem - néhány jó barátom segítségével - halovány, alig látható, nagyon csöndes kísérletet. Hogy ezt észre veszik-e majd? Meglátják-e? Sikeres lesz-e? Nem tudom. Az én dolgom csak annyi, hogy legalább megpróbáljam, legalább kísérletezzek, hátha sikerül felébreszteni az embereket.

Bővebben az Okuláréról itt olvasható.