A Vígszínház nemrég Kossuth-díjjal kitüntetett művészét a 168 Óra kérdezte.
'A Vígszínházat sokan gondolják a szalondarabok otthonának, de már Várkonyi Zoltán, majd a későbbi direktorok is rendszeresen meghívták vendégrendezni a progresszív színházcsinálókat. Dolgozhattam Harag Györggyel, Ruszt Józseffel, Szikora Jánossal, Babarczy Lászlóval, Szinetár Miklóssal, Jurij Ljubimovval. A hagyományos színjátszás otthonának tartott egykori Nemzeti Színház kapcsán sem fekete vagy fehér a kép. Major ott is rendezett kísérleti produkciót. És a Nemzetinek volt tagja csaknem három évtizedig Kálmán György, a maga friss, máig modern színészetével" - mesélte Lukács Sándor.
A Vígszínház tásulatának tagja úgy fogalmazott, akkor van baj, amikor egyes színészeknél előre lehet tudni, mikor vesznek levegőt, alkalmaznak egy általuk kedvelt gesztust. "A színház halála az unalom. A színészi alkaton múlik, miként feledteti valaki legyalulhatatlan karakterjegyeit. Latinovits Zoltán például minden szerepét önmagára húzta, minden alakításában Latinovits Zoltán volt. De közben mély átéléssel hozta a figurát – önmaga energiáinak végletes felszabadításával, ami többnyire katarzishoz vezette a nézőt. Más módszer Agárdi Gáboré, aki nem a maga személyiségéhez alakította a szerepeit, hanem beléjük bújt, mindig kicsit másnak mutatva magát. A maszkokat is szerette, a külső átalakulást. Van, aki magához idomítja a szerepeket, más elbújik mögöttük. És van még számos lehetőség. Én szeretem átgondoltan felépíteni az adott karaktert. Nagy szerencsém, hogy fiatalon alig játszottam szépfiút, inkább negatív figurákat osztottak rám. Ahogyan az is komoly iskola volt: a már említettek mellett olyan színészek közelében kezdhettem a pályát, mint Darvas Iván, Páger Antal, Somogyvári Rudolf, Bilicsi Tivadar. Négy évtized alatt talán azért sem próbáltak máshová csábítani, mert tudták, jól érzem magam itt. Azért is, mert a Vígszínháznak intézményként sem voltak elunható korszakai" - emlékezett Lukács Sándor.
A színész az interjúban Latinovits Zoltánról is mesélt. "Nagyon szerette az édesanyját, különlegesen meghitt kapcsolat fűzte hozzá. Én a sajátomat harmadéves koromban vesztettem el, csupán ötvenhárom éves volt. Akkor pont Zolival dolgoztam egy rádiójátékban – ő főszerepben, én pár mondatos feladatban –, és kérdezte egy szünetben, miért lógatom az orrom. Elmondtam, mire elhívott este a Múzeum Kávéházba. Órákon át beszélgetett velem, nagyon sokat segített abban, hogy az a fiatal srác, aki akkor voltam, elviselje azt a rettenetes hiátust. A beszélgetés emléke máig erősen él bennem, miként az a pillanat is, amikor Zoli halálával szembesültem. Épp megérkeztünk a Fészek Klubba Kern Andrissal, mentünk a zöld szőnyeggel borított lépcső felé, amelynek tetején egyszer csak felbukkant Ruttkai Éva. Feldúlva rohant felénk. Akkor értesítették a szörnyű balesetről, mondta nekünk is, mi történt. Súlyos, teátrális helyzet volt. Azt csak az idő segíthetett feldogozni. Aznap este csupán annyit tehettünk, hogy Kernnel férfiasan berúgtunk" - árulta el Lukács Sándor.
A teljes interjú itt olvasható.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.