"Engem este 7 és 10 között baj még nem ért" - Interjú Kovács Patríciával

Az utóbbi időben láttuk tehetségkutató zsűrijében, televíziós sorozatban és Mágnás Elzaként a Félvilágban – hírnév, nagy nyilvánosság, legkedvesebb „munkahelye” azonban mégis csak a színház, ahová saját elmondása szerint feltöltődni jár. Kovács Patríciával a Várj, míg sötét lesz április 1-jei bemutatója kapcsán készült interjú.

Ajánló a darab elé:

2016. április 1-jén mutatja az Orlai Produkciós Iroda a Várj, míg sötét lesz című krimit Kovács Patrícia, Szabó Kimmel Tamás és Nagy Dániel Viktor főszereplésével a Belvárosi Színházban Novák Eszter rendezésében. “Három idegen férfi találkozik egy üres lakásban. Keresnek valamit, ami a háziaknak nem jelent semmit, nem is emlékeznek, hogy hová tehették, de a három idegen közül egy tisztában van vele, milyen sokat ér. Hogy mi ez a valami, és miért olyan fontos, azt csak ez az egy szereplő tudja. Mindenkinél kiszolgáltatottabb azonban a hamarosan hazaérkező háziasszony, a gyanútlan Susy, akit még a látása sem segít abban, hogy felismerje az egyre növekvő veszedelmet. Bravúros szerepjátékok egész sorával próbálják a bűnözők kiszedni belőle azt, amiről fogalma sincs. Igazi macska-egér játszma kezdődik, és a növekvő sötétben összemosódik, ki az üldöző és ki az üldözött” – áll a színlapon.

A darab számtalanszor aratott nagy sikert a világ színpadain (Quentin Tarantino is szerepelt egyik felújításában), az Audrey Hepburn főszereplésével készült filmváltozat pedig örök klasszikus.

Fotó: Tiszeker Dániel

Interjú Kovács Patríciával:

Mindjárt 6 óra, mi itt ülünk a Belvárosi Színház öltözőjében, egy óra múlva színpadra lépsz a Mindent Éváról című előadásban, és miközben készülődnöd kell, én egy egészen más darab kapcsán kérdezősködöm – nem túl nagy a kontraszt?

Egyáltalán nem. Az a fajta színész vagyok, aki már a tapsnál elengedi a szerepet, nem hurcolom magammal. A színház számomra semmilyen körülmények közt nem teher. Szeretem a civil életemet a civil problémáimmal, de az is igaz, hogy egy őrült nap után nagyon jó ide bejönni és eljátszani mondjuk egy Évát: én ezzel töltekezem. Valódi közegem a színház – engem este 7 és 10 között baj még nem ért.

És az a sok-sok egyéb közeg, amelyben az elmúlt időkben mozogtál – televíziós tehetségkutató, sorozat, film – tud csak fele annyira otthonos lenni, mint a színház?

Nem nagyon. Azok inkább utazások. Filmezni nagyon szeretek, különleges ajándék, ha az ember egy ilyen munkában részt vehet. Legutóbb, a Félvilágnál remek volt a gárda, a mai napig érzem, hogy sokkal jobban összetartottunk, mint általában szokás – de még így is azt mondom: a forgatásokon általában egy cseppet sem tudom magam otthonosan érezni. Mindig új stáb, új helyzet és őrülten feszített tempó. Élvezem, de nem otthonos.

Fotó: Tiszeker Dániel

Ha a filmezés nem otthonos, akkor a kereskedelmi televíziózás meg még kevésbé lehet az. 

A televíziózás egy izgalmas műfaj. Vonz az ismeretlensége, és az, hogy egy kicsit tiltott gyümölcsként is tekintek rá. Amikor tévés szereplést vállalok, azt azért teszem, mert hajt a kíváncsiság. Hogy mit hoz ki belőlem ez a számomra teljesen idegen világ, nyelv, látásmód. Hogy vajon lesznek-e benne buktatók, több vagy kevesebb leszek-e általa?

És voltak buktatók?

Lekopogom, de nem. Kicsit tartottam a bulvár sajtótól – egy kicsit több is volt, mint amit az én jó ízlésem megengedne –, de alapvetően egész szépen megúsztam. Leginkább azért, mert nincs „alapanyag” a felhajtáshoz, nincsenek nagyon botrányok körülöttem… gyerek, család, kutya….mi ebben az izgalmas a bulvárnak?

Általában erős, energikus női figurákat alakítasz színpadon, mozivásznon is - kihívás most egy kiszolgáltatott, vak nőt játszani a Várj, míg sötét lesz című darabban?

Többnyire magabiztos, talpraesett karakterek találtak meg. Ehhez képest Susy egy őzike természetű, bizonytalan nő, egy ilyen figura megformálása egészen új élmény számomra. És az is nagyon érdekes és nehéz feladat, hogy Susy vaksága miatt úgy kell játszanom, hogy nem vehetem fel a szemkontaktust a kollégáimmal, és úgy kell mozognom, hogy a tekintetemmel nem reagálhatok a környezetemre. Nem egyszerű, de sokat segít ebben Novák Eszter rendező és a kollégáim is.

Fotó: Tiszeker Dániel

A karaktered egy balesetben veszítette el a látását egy évvel a történet eseményei előtt – ha veled történne egy ilyen baleset, mit tennél?

Fogalmam sincs… fatalista vagyok, ha ilyen baleset érne, azt hiszem, elfogadnám, hogy ez is valamilyen okkal történt az életemben, hogy azt jelenti, valahol máshol van az utam, és azt meg kell találnom.

A férjeddel 2010-ben közösen létrehoztátok a SUHANJ! Alapítványt – számodra egyáltalán nem idegen a mozgássérültek és fogyatékkal élők világa.

A Marczibányi térre jártam iskolába, és ott volt már akkor is a Merek (Mozgássérült Emberek Rehabilitációs Központja) mozgáskorlátozott gyerekek számára fenntartott kollégiuma és iskolája. Nekem teljesen természetes volt, hogy akikkel egy játszótérre járok, azok között van, aki végtaghiányos, van és bicegve jár es van, aki kerekesszékkel. Amikor a férjem előállt az ötlettel, hogy létrehozna egy alapítványt, amelyben segíteni szeretne abban, hogy sérültek és fogyatékkal élők is sportolhassanak, örömmel mellé álltam. Nálunk az egész családban nagyon fontos a tolerancia, a férjem 11 éves nagy lánya önkénteskedik a látássérülteknek tartott úszóedzéseken, és a kislányunk, Hanna is ebben a környezetben nő fel.

Fotó: Tiszeker Dániel

Hanna már két és fél éves, és egyre inkább hozzá kell szoknia, hogy te dolgozol. Jól viseli?

Igen, úgy tűnik, hogy jól. Amikor elkezdtük próbálni a Várjmíg sötét leszt, akkorra már beszoktattuk a bölcsibe, ez így nagy könnyebbség. És van egy csodálatos apukája meg nagymamája, akik vállalják az esti műszakokat, ha nekem a színházban kell lennem. Neki nem okoz ez az egész problémát – nekem már annál inkább.

Miért? Mikor nehezebb?

Amikor egész nap dolgoznom kell, mert délelőtt próba van, este pedig előadás, akkor érzem rajta, hogy ez egy kicsit sok már neki. És ilyenkor piszok nehéz nem mutatni, hogy ez mekkora feszültséget okoz bennem ez.

Jó ideje vagy már szabadúszó – ez elég sok szabadságot ad, de közben nem hiányzik a stabilitás?

A társulati létről szép emlékeim vannak, az egri Gárdonyi Géza Színházban eltöltött négy évet kifejezetten szerettem. De most arra van szükségem, hogy autonóm és szabad lehessek – szabadúszóként könnyebben tudom úgy alakítani az életemet, hogy a számomra legfontosabbra tudjak fókuszálni: a gyerekemre. Fontos, hogy úgy tudjak dolgozni, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom azért, mert távol vagyok tőle. Ezért 10-12 esténél többet egy hónapban nem is játszom, és ezt még egy jó darabig meg is szeretném tartani. Nem kapkodtam el a gyerekvállalást, és most igyekszem minél okosabban csinálni, minél több időt tölteni a lányommal.

Kérdezett: Csímár Kamilla

Orlai Produkció