"A színházból magunkkal lehet vinni valamit" - 30 éve halt meg Major Tamás

1986 április 13-án, 30 évvel ezelőtt halt meg Major Tamás kétszeres Kossuth-díjas színész, rendező, színigazgató.

 

"Amikor a színházba, a színpadra egyszercsak bejön az élet! Vannak pillanatok, amikor valaki megszólal, és azt nem lehet elfelejteni. Ez hatott rám először. (...) Rajongásig szerettem a színházat, és a kíváncsiság vitt oda, hogy hogyan is csinálják ezt, hogyan lehetséges, hogy ilyen hatást tudnak elérni?"

 

 

Major Tamás pályájáról röviden:

 

Major Tamás 1910. január 26-án, Újpesten látta meg a napvilágot, apja tisztviselő volt. Már gyermekként szerepelt a Városi Színház ifjúsági előadásain, és a gimnázium elvégzése után beiratkozott a Színiakadémiára. Az akadémia elvégzése után, 1931-ben lett a Nemzeti Színház tagja, de már főiskolásként színpadra lépett az intézményben.1945-től a Nemzeti igazgatója, 1962-től 1978-ig főrendezője volt, majd 1982-ben a Katona József Színház egyik alapító tagja lett. 1947-től haláláig tanított a Színház-és Filmművészeti Főiskolán.

 

Színészként emlékezetes alakítást nyújtott Jago, Macbeth, III. Richárd, Lear király, Tartuffe szerepében, eljátszotta Lucifert Az ember tragédiájában, Moórt Csurka István Döglött aknák című darabjában, utoljára 1983-ban Spiró György Az imposztor című darabjában láthatta a közönség (a szerepet a szerző Majornak írta). Sajátos, mély hangszíne, jellegzetes, vibráló mozgása, iróniája, szellemi fölénye minden alakítását egyénivé varázsolta. A negyvenes évektől kezdve filmezett is, olyan alkotásokban játszott, mint A tizedes meg a többiek, a Hideg napok, az Egri csillagok, A nagy generáció.

 

Több mint száz darabot állított színre, köztük húsz Shakespeare-művet, de megrendezte a Bánk bánt, Az ember tragédiáját, a Tartuffe-öt, a Két úr szolgáját. Eleinte a merev szocialista-realista stílust ötvözte a plebejus harsánysággal, később a brechti elidegenítés, majd a formabontó modernizmus kísérleteivel keresett új utakat.

 

Sokoldalúságára jellemző, hogy kabarészínészként is igen sikeres volt, a hatvanas-hetvenes években Psota Irénnel kétszemélyes jelenetsorozatban komédiáztak, általuk vált emlékezetessé a "Jenő, azt írja az újság..." kezdetű mondat.

 

Már fiatal korától kezdve a magyar költészet, különösen József Attila műveinek avatott, újszerű tolmácsolója volt.Elkötelezetten baloldali volt, pályája kezdetétől fellépett a munkáskultúra előadásain, antifasiszta műsorokat rendezett, és részt vett az ellenállási mozgalomban is. 1949 és 1953, illetve 1958 és 1961 között országgyűlési képviselő, 1957 és 1966 között a Magyar Szocialista Munkáspárt vezető testületének tagja volt. Művészi munkáját 1948-ban és 1955-ben Kossuth-díjjal ismerték el, a kiváló művészi címet 1950-ben kapta meg.

 

A magyar színháztörténet egyik legendás és ellentmondásos alakja volt, igazi színházcsináló. Azt vallotta, színházat csak dühösen lehet csinálni, a legjobbakkal kell dolgozni és a legjobbat létrehozni. Sokan szerették, és sokan szívesen eltávolították volna a színházi életből. Azt azonban senki sem vitatta, hogy amikor 1986. április 13-án meghalt, olyan művész távozott, akinek a magyar színházművészet nagyon sokat köszönhet.

 

major

 

Néhány gondolat Major Tamástól:

 

Szöveg: Szoktam használni azt a formulát, hogy működtetni kell a szöveget. Ez azt jelenti, hoyg a színház nem lehet irodalom. És hiába tiltakozik ellene bárki – mert még mindig tiltakoznak -, hogy az ember ilyen szentségtörő kijelentést tesz, ha a színház irodalom volna, akkor fel lehetne olvasni a darabokat. Sokan ezt is szeretnék a klasszikus-előadásoktól. De a színház nem irodalom, a színházban a leírt szöveg sohasem az, ami. Egy szereplő szájából minden szöveg bizonyos kisebb-nagyobb célok elérése érdekében hangzik el, és sohasem annyit jelent, amennyit a leírt szöveg önmagában, hanem mindig annyit, amilyen szituációban, szándékkal, feszültséggel valaki ezt a célja érdekében elmondja. Előfordul, hogy a szöveg pontosan az ellenkezője a valódi drámai értelmének. Ezek az úgynevezett, bekonferált Shakespeare-i jelenetek is világosan mutatják, hogy a szöveget éppen a szereplő működteti. Működteti – célja elérése érdekében. Van egy drámai cél, azonfelül van célja a szerepnek és létezik egy kisebb cél a megfelelő jelenetben, attól függően, mit akar elérni, kivel találkozik, kivel beszél. Jellemző, hogy hosszú, hosszú ideig kihúzták a szerepből az úgynevezett “félréket”. Emlékszem, amikor fiatal színész voltam, még ilyeneket mondtak okos emberek: hogy lehet az, hogy a karzaton hallgatják és a mellette álló szereplő nem hallja, amit mond? Ez óriási fantáziahiányra vall. Mi már akkor azt mondtuk, hogy aki ilyen kérdést feltesz, az ne jöjjön színházba. A szöveg mindig működik, ami röviden azt jelenti: valami differencia mindig van a szöveg igazsága és a szereplő törekvésének az igazsága között.

 

Nehéz: Rendkívül nehéz a színházban bármilyen, mondjuk így, új dolgot rendezőileg megvalósítani. Hányszor, de hányszor fordult elő, hogy elég jól próbáltunk, egyetértettünk a színészekkel, megcsinálták ezt az újfajta kapcsolatot a közönséggel, de amikor eljött a főpróba és bejött a közönség, akkor egyszerre eldobták az egészet és a régi eszközökkel játszottak. Ez nagyon komplikált dolog. A színészben természetesen az dolgozik, hogy sikert akar elérni, ez világos. A sikert bizonyos bevált eszközökkel érte el, egészen addig a pillanatig, amíg az új darab bemutatása következik. Hogy nem száll-e inába a bátorsága, amikor találkozik a közönséggel, erre semmi garancia nincs. Minél nevesebb vagy tehetségesebb színészről van szó, annál kevésbé és különösen, ha ez az egész ma annyit hajtogatott színész-rendező kapcsolat nincs teljesen tisztázva. 

 

 

Igazi színház: Provinciális színházszemlélet következményeképpen máig is kérdés, ki a fontosabb a színházban, a színész, vagy a rendező? A színészek természetesen hajlanak arra – nem mindegyik, az igazán jó színészek nem -, hogy igenis a színész fontosabb és nekik ne írják elő, hogyan kell játszani. Erre mostanában még nyilatkozatot is hallottunk, ami szinte illusztrálta, hogy milyen hihetetlenül pusztító ez a színészi hiúság. Nincs ennél pusztítóbb valami, ez teljesen tönkretehet egy embert, egy színészt, akkor is, ha a közönség még szereti vagy ha még sikerei vannak. De azt mindig látni, ha valaki nem tud újítani, ha önmagát mutogatja, ha megtalált valamit, amit vonzónak talál és talán tényleg vonzó is és akkor minden szerepében ezt játssza. Ez egyben egy lehetetlen színházi morált is hoz magával. Mondjuk a színésznek nagy sikere van és az ember tudja, hogy az alakítást igen kemény, fárasztó munkával, sőt, harccal egy rendező hozta ki belőle és akkor a színészben hirtelen feltámad, hogy nem osztja meg ezt a sikert a rendezővel. És akkor jönnek a nyilatkozatok, az árulások, szóval mindaz, ami ellentétes a színházi morállal. Ennek nagyon sok jele van a mi színházi életünkben, sajnos. Színházat másképp csinálni nem lehet, mint harcos módon, ez pedig annyit jelent, hogy én minden előadásommal el akarok valamit érni. Nem lehet kitűzni egy darabot úgy, hogy játsszuk most ezt, aztán még az is hiányzik a műsorból, akkor játsszuk azt is. Csak úgy lehet igazán jó előadást létrehozni és minden jó színház úgy érte el a sikereit, ha az előadás harci feladatot teljesít, mind társadalmi, mind színházi értelemben. Vagyis, ha az előadás tartalmában, a közönséggel való kapcsolatában, feszültségében, ugyanakkor formájában is vita az eddigiekkel. Ezek az igazi színházi előadások és vannak ilyen színházak a világon most is.

 

Hazavinni valamit: Szerintem igazán az a színház érdemli meg, hogy színháznak nevezzék, amelyik meg akarja változtatni a világot. Vagyis az a színház, amely nem akar a társadalomra hatni, amely nem akarja felforgatni az emberek ízlését, látását, nem akarja rádöbbenteni az embereket olyan feszültségekre, amelyeket mindenki érez és csak ott, a színpadon mondják ki, oldják meg, szinte megdöbbenésszerű felfedezésként. Hát az is színház, de nem az igazi színház. Persze a világ megváltoztatása nem azt jelenti, hogy a nézők kirohannak a színházból és felszedik az aszfaltot, hanem azt, hogy elgondolkoznak. Azt jelenti, hogy előadás után nem úgy mennek el, mint az illúziószínházban, önmaguktól is meghatva, megtisztultan, vacsorázni a Mátyás pincébe, hanem úgy, hogy visznek magukkal valamit. Márpedig, hogy a színházból magunkkal lehet vinni valamit, azt tudjuk. 

 

 

 

 

 

Forrás: Színház.hu, MTI, MTVA, 20. század, Koltai Tamás - Major Tamás

 

süti beállítások módosítása