"Inkább a színházat választottam, mint a színészetet" - Vajdai Vilmos a Színház címlapján

A következőket írta róla MGP 2007-ben: „Főszerepe nem jut eszembe, annál több olyan nyúlfarknyi, ahol fapofa mögé rejtekező érzékenységgel teljes sorsot nézett maga köré. Néha szöveg nélkül. Emberismeretéből húzott előnyomulókat, fenyegetőket, sötét lelkűeket, arcátlanokat, züllötteket, lecsúszottakat. Vajdai nem a kivilágított főutak nagymellényű masírozója, hanem a gyanús mellékutcák lopakodója.”

A SZÍNHÁZ c. lap áprilisi interjújából:

A kérdésre, hogy látja, hogy alakult azóta a színészi karriere, karaktere, Vajdai Vilmos úgy válaszolt: „Nem tudom. Az biztos, hogy én nem alakítom, nincsenek vele szándékaim. Ha ilyen ambícióim lennének, a saját darabjaimban játszanék, vagy olyan rendezőket hívnék, akik rám osztják a szerepeket. Azért érzem jól magam a pályán és az életemben is, mert az ambícióimat hamar sikerült elveszítenem. Tudatosan. Egy színészt nem lehet kielégíteni szerepekkel. 60-65 és fél százalékban lekötik színészi szükségleteimet a Katonában kapott feladatok” – árulta el Vajdai Vilmos.

A felvetésre, miszerint a színészi jelenlétének van valamiféle bohóc volta, nem olyan módon formál meg egy szerepet, ahogy azt tanítják, hanem keresztülfolyatja magán, úgy reagált: "Részben lustaságból és gyávaságból adódik valószínűleg, de ez a másodlagos. Tudom, hogy ez jól megy. Gondolkodó ember vagyok, véleményem van, határozott hozzáállásom a világ dolgaihoz, és ezen keresztül könnyebb beleállni. Még a főiskolán és utána tapasztaltam meg párszor azt a fajta színészi létet, amikor belebújunk a szerepbe. Sokkal nagyobb munkával jár, és a rendező részéről nagyfokú bizalom szükséges ahhoz, hogy sikeresen végigmenj ezen az úton. Sok kis szerepet játszottam az évtizedek során, és úgy ítéltem meg, ott erre nem igazán van szükség és leginkább idő. Az ügyességemmel, a technikámmal és a szellememmel tudok dolgozni. Ahhoz, hogy belebújjak a szerepekbe, egyértelműen színésznek kellene lennem, megfelelő adottságokkal kellett volna születnem, vagy olyanfajta technikát kialakítanom az évek során, rengeteg energiával, amivel ez működik – Sztanyiszlavszij. Akkor viszont egyértelműen a színészetet választom, miközben én elsősorban színházi embernek tartom magam. A színház egésze érdekel, és ennek keretében jó, hogy színész is vagyok. Vagyis inkább a színházat választottam, mint a színészetet. Eleinte tudattalanul, később abszolút tudatosan. Öregkoromban, amikor már nem lesz annyi energiám mindenre, talán majd teljesen színésszé válok, és akkor reklámokat, gagyi sorozatokat is elvállalok". 

A kérdésre, belülről nézve hogyan változott a Katona Zsámbéki Gábor távozása óta, úgy felelt: „Képzelj el egy csodálatos, régi házat, lenyűgöző belső terekkel, és képzeld el, hogy egyszer csak kinyitják a spalettákat, mire beömlik a fény, és átjárja az egészet a levegő – így tudnám leírni a változást. Zsámbéki komoly, klasszikus, nagy igazgató volt, az utolsó bölények egyike. Az ő érdeme, hogy olyan emberre bízta a színház vezetését, aki kinyitotta az ablakokat. A Katona igazán élő színház volt mindig, ha bemutatóra készülünk, mindenki arra kattan rá, abban van benne. Nem mellékesen jön be és próbál, azzal, hogy úgyis eljátssza majd valahogy, úgyis lesz majd valami, hanem pár hétre ez az előadás lesz az élete; szabadon alkotunk, igazi műhelymunka folyik. A hozzáállás és a szellemi függetlenség tekintetében tehát nem változott a helyzet Máténál sem. Emellett próbál új közönséget szerezni, a fiatalokhoz is szól, több rétegben zajlik a munka – ez erős és jó váltás”.

A TÁP Színház születéséről szólva úgy fogalmazott: „A színész az élete történetét úgy tudja elmesélni, mint szerepek történetét. Ez a saját élettörténete. Erre hamar rájöttem, részben Halász Péternek köszönhetően. Én akartam saját életet is. Igen, zavartak a szabályok, éreztem, hogy noha úgy tűnik, ezek tartják össze, mégsem ez a színház lényege, igazából ezek fölött van. Meg akartam törni a számomra értelmetlen szabályokat, pimaszkodni akartam velük. Együnk a színházban, aludjunk a színházban, legyen egy előadás fél perces, a többit töltsék el gondolkodással a nézők, hogy „ez meg mi volt?”. Így kezdtem. Akkor még szentségtörésnek számított az is, ha a nézőkkel közvetlen kontaktust teremtünk. (...) A TÁP Színháznak mindig volt egyfajta szellemisége, ehhez passzoló előadásokat mindig hívtam. (...) Pár éve kialakult egy újabb társulat a TÁP körül. Nem fizetett emberek, önszántukból vannak együtt rendszeresen, vagy többszörös visszatérők. Egyébként a hosszú évek alatt így vagy úgy megfordult nálunk a szakma több mint fele.Úgy érzem, kicsit szerénytelenül, az elmúlt két és fél évtizedünkkel jelentős részt vállaltunk a háttérből a színházi élet fejlődésében, a látásmódok tágításában” – fejtette ki Vajdai Vilmos.

 A teljes interjút a SZÍNHÁZ C. lapban olvashatják!