Almodóvar-klasszikus az Átriumban! - Interjú Janza Katával és Peller Annával

Pedro Almodóvar filmjének színpadi változata május 20-tól látható az Operettszínház előadásában az Átriumban. A két főszereplővel, Janza Katával és Peller Annával készült interjú.

Két nő. Ugyanabba a férfiba szerelmesek. A férfi mindkettőt elhagyta. Temperamentumos latinos zenével teremtenek igazán mediterrán életérzést hölgyeink a színpadon, egy őrült, vidám, spanyol kalandban a teljes idegösszeomlás széléről.

Pedro Almodóvar 1988-as filmklasszikusából néhány évvel ezelőtt musical született, melyet jelenleg is nagy sikerrel játszanak a West Enden. A Budapesti Operettszínház most arra vállalkozott, hogy Varró Dániel értő fordításában és dalszövegeivel, Réthly Attila rendezésében műsorára tűzi a művet. A Nők az idegösszeomlás szélén május 20-án debütál Magyarországon Peller Annával és Janza Katával a főszerepben. Velük készült interjú.

- Már az alaphelyzet sem szokványos. Nem igen fordul elő, hogy egy film alapján zenés darab íródik. Mennyire való egy ilyen mű musical színpadra?

P. A.: Amikor megnéztem a filmet, bevallom, el sem tudtam képzelni zenés változatban. Abszolút prózai előadásként élt bennem. De miután meghallottam a dalokat, először még az interneten, egy perc alatt belemászott a fülembe a melódia és rájöttem, hogy ez egy csodálatos musical. Leginkább az tetszik benne, hogy nagyon más, mint a megszokott musicalek. Kitör a műfaj hagyományos kereteiből, teljesen más zenei stílust képvisel. Rendkívül színes, sokféle és nagyon izgi. És bár szerző nem spanyol, mégis teljesen érzi a latinos temperamentumot. Szerintem mindenkinek van olyan száma, ami akár sláger is lehetne.

- Mennyire meglepő, hogy ez a darab bemutatásra kerül az Operettszínházban?

J. K.: Egyáltalán nem. Az utóbbi tíz évben az Operettszínház mindig is arra törekedett, hogy minél több embert tudjon megszólítani, hogy igazi népszínházzá váljon. Nem hiszem, hogy a törzsközönségünk számára egy ilyen mű furcsa vagy idegen lenne. Elég csak arra gondolni, hogy az elmúlt időszakban olyan darabokat mutattunk be, mint a Virágot Algernonnak vagy az Egy anya története. Sok előadás született itt, amihez elég bátrak voltunk és a nézők visszajelzése is nagyon jó volt. Arról nem is beszélve, hogy mi, színészek milyen örömünket leljük az ilyen munkákban. A nagyszabású, gazdagon kiállított, látványos musicalek után jól esik egy kisebb térben, kevés eszközzel dolgozva "létezni".

- Miután nem nagy hősök nagy tetteiről mesél a musical, hanem mindennapi kisemberek ügyes-bajos dolgairól, másfajta színészi játékot és jelenlétet igényel, nem?

J.K.: Igen, pontosan. Egyetlen zenés darab volt az életemben, ami előtt sose énekeltem be, a Jövőre veled itt, ahol soha eszembe nem jutott, hogy énekelek. Ugyanez a helyzet most az Asszonyokkal is. Nem azt érzem, hogy énekelek, sokkal inkább azt, hogy beszélek tovább, csak most épp dalban. Ez félelmetesen jó dolog, új minőség az életemben. Nem az van, mint a nagy musical szerepeimben, hogy van egy nagy ívű drámai szóló, és a végén meg kell énekelni egy gyönyörű szép hangot, aminek van egy kifutása, és odáig el kell jutni bölcsességben, érzetben, hangban egyaránt, hanem úgy vagyok vele, hogy repedjen, aminek repedni kell, szakadjon, aminek szakadni kell, nem érdekel, hogy jön ki a hang a torkomon. Közben meg annyi mindenen gondolkodom a próbák alatt. Például azon, hogy milyen az igazi spanyol íz. Én mindig felfestek magamnak egy színt és a honnan hova árnyalatait. Amíg ezt nem találom meg, nyughatatlan vagyok. Fontos számomra, hogy ne csak általában legyen meg az érzet, hanem annak legyen íze, szaga, temperamentuma. Boldog vagyok, mert borzasztóan találkozott az életemmel, a jelenlegi vágyaimmal, a korommal, egy csomó mindennel ez a darab.

- A te temperamentumodnak mennyire felel meg Pepa szerepe?

P.A.: Amikor megnéztem a filmet, azt gondoltam, ez a nő sokkal szikárabb nálam, de aztán sokat gondolkodtam rajta és úgy fejtettem meg a magam számára, hogy Almodovar színésznője abszolút magából építkezik, és akkor járok jó úton, ha én is ezt teszem. Nagyon hatott rám a játéka, de nem tudok és nem is akarok kibújni a bőrömből. Ráadásul a film teljesen más, mint a színház, ott sokkal kevesebb is bőven elég. Egyébként nagyon sok minden közös bennem és Pepában. Például az, hogy ő szinkronszínésznő, én is a próbák előtt és után mindig a szinkronban vagyok. Van a darabban egy nagyon vicces jelenet. Vicces és egyben tragikus. Pepát sokan onnan ismerik meg, hogy egy gazpacho reklámban szerepelt. Néha én is találkozom olyan emberekkel az utcán, akik felismerik a hangomat, mert valamelyik reklámban hallották. Pozitív és tragikus is egyben, hogy az embert attól ismerik, hogy egy reklámhoz adja a hangját vagy az arcát. Ezekből a közös érzetekből próbálok meríteni.

- Az általatok megformált karakterek története jól végződik? A sok keserűség és bánat után eljutnak valahová, ahol hit és remény van?

J.K.: Ahogy nézem magam körül az összes idegösszeomlással rendelkező hölgyet, úgy látom, mindenki jól jön ki ebből a dologból, de az én karakterem, Lucia ugyanott tart a darab végén, mint amikor először látjuk. Beleőrült, hogy 20 év elszállt az életéből és semmi másra nem vágyik, csak hogy megkapja a válaszokat a miértekre. Ez annyira megrázó. De hasonlóan működöm én is. Akkor tudom szépen eltenni, megfelelő polcra egy szerelmet, ha meg tudom magyarázni magamnak, miért kellett, hogy véget érjen. Bizony-bizony velem is előfordult, hogy valamire nem kaptam választ, és az őrjítő. Lucia, miután Iván elhagyta, 18 évet töltött elmegyógyintézetben, aztán eljut egészen a bíróságig, és boldog, mert végre kimondhatja: visszaköveteli azt a húsz évet, amit elvettek tőle. Amikor a bíróság nemet mond a kérésre, ő nem áll le, megy tovább. Egyszer megkérdeztem egy szakembert, mi van azokkal az emberekkel, akik mániákusan keresik a válaszokat, és nem elégszenek meg annyival, hogy a felelet mindössze annyi: "csak" vagy "mert". Azt válaszolta: na látja, azokat gyógyszerezik. Lucia története nagyon tanulságos lehet mindannyiunk számára, mert arra mutat rá, hogy igenis van olyan pillanat, amikor muszáj elengedni a dolgokat, különben nincs tovább.

- P.A.: Pepával is megtörténhetett volna mindez, hogy megőrül és kicsúszik a lába alól a talaj, és egész életében nem tud szabadulni Ivántól, ő lesz a fixa ideája, de Pepa túl tud lépni a férfin, ami nagyon nagy szó, hiszen őrülten szerelmes. Így aztán benne megvan az a remény és lehetőség egy új életre, ami Luciában már elveszett. Persze nagy segítséget jelent számára, hogy kisbabát vár, így már a gyermek miatt sem hagyhatja el magát.

- Ki ez az Iván, akiért minden nő megőrül?

P.A.: Iván mindenkinek csak szépet és jót mond, mindig azt, amit a nő hallani akar. Ez egy nagyon lényeges dolog. Különösen, mivel tudjuk, hogy a férfiak általában nem ilyenek. De egy olyan pasi, aki mindig dicsér minket, aki állandóan azt hajtogatja, mennyire szeret minket, milyen csodálatosak vagyunk, csak mi kellünk neki, attól elolvadunk. Ahogy az összes többi nő, úgy Pepa is belesétál a csapdába, és azt gondolja: Iván az isten.

Forrás: Budapesti Operettszínház