'Mondj egy embert, aki nem vedlett át szörnyeteggé!' - Interjú Lázár Helgával

Lázár Helga negyedéves bábrendező hallgató a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Övé volt a második bemutató a Manna Ugródeszka sorozatában, amelynek keretében a diploma előtt álló osztály minden tagja színpadra állít egy-egy bábelőadást. Eddigi munkáiról, további elképzeléseiről és a Gyásztánc május 17-i premierje előtt nyilatkozott.

Szilágy Bálint után a tiéd a második Ugródeszka bemutató az osztályból. Egy magyar népmese, A szörnyeteg királykisasszony átdolgozását választottad témádnak. Miért népmesében gondolkodtál?

 A mese Boldizsár Ildikó kurzusán talált el – frontális ütközés volt, amikor megkaptuk a népmesei adaptációs feladatunkat, nem volt kérdés, mit válasszak. Azon túl, hogy nagyon személyes történet, a Szörnyeteg királykisasszony mindenkor aktuális generációs mese. Mondj egy embert, aki nem vedlett át szörnyeteggé kamaszkorában!

Fotó: Gyenese Péter

Akkor kifejezetten ez a népmese mozgatott...

Népmesét rendezni azért is érdekes, mert ma általában eléggé egyféleképpen gondolkodunk a népiességről. Ha népmesét csinálunk, csináljuk azt citerával, szőttes inggel, tulipános ládával. A népmesék iszonyatosan tisztán képeznek le kortárs problematikákat, körvonalazzák az elszúrt élethelyzeteinket, mutatják, hogy mivel kell megküzdenünk, megoldást kínálnak. A népmesék képletek, a szereplői archetípusok, ezeket az ember aztán olyan köntösbe, dramaturgiai, vagy vizuális koncepcióba bugyolálhatja szerintem, amilyen az általa feldolgozandó problematikából fakad. A Gyásztánc például egy  - Geresdi Zsófi által tervezett - Nosferatu-köntöst kapott, amiről előbb jut eszedbe valami német expresszionista borongás, mint a matyóindán csicseregő kismadarak.

Egy korábbi interjúdban azt mondtad, minden érdekel, ami most íródik, s kedveled a kortárs szövegeket. Mégis népmesét választottál feldolgozni - gondolkodtál kortárs történet adaptációjában is?

Szerintem kortárs, vagy nagyon karakteresen szerzői novellát adaptálni annyiban nehezebb lehet, hogy az nem ad akkora  szabadságot, mint amekkorát egy népmese. Stílusban tartva adaptálni valamit, olyanban, ami nem a saját, most alakulgató stílusom… Ezt még nem biztos, hogy jól csinálnám. Vannak fenntartásaim. De ha valami fontos anyaggal találkozom, lehet, hogy akár neki is veselkednék.

Milyen bábtechnikával készül az előadás?

Árnyjáték lesz. Bűvészkedünk vetítőgéppel, tűlábas pontizzóval, telefonfénnyel, fóliákkal. Akváriummal, vécépapírral, ételfestékkel. Az árnyjáték egy szép, mazochisztikus bábtechnika, iszonyatosan aránytalan a befektetett munka és a létrejött jelenet hossza; öt-tíz óra próbákkal jön létre egy ötperces etűd. Sötétben, különböző fényforrások fölé görnyedve kavargatunk különböző kemikáliákat – ezek ilyen furcsa laborhelyzetek. Blasek Gyöngyi és Kuthy Ágnes tanárnőkkel volt egy-egy árnyjáték-kurzusunk még másodévben, tőlük sajátítottuk el a technika alapjait, de ezeken túl itt tényleg minden vizuális hatás egyfajta kísérletező labormunka eredménye. Az árnyjáték pepecselős dolog, de ha pontosan csinálják, olyan illúziót lehet vele létrehozni, amit kevés más  technikával. Az árnyazás flash-színház a javából. Nagyon szeretem.

Azt mondjátok, hogy a megrekedés és a kiábrándultság meséje lesz a Gyásztánc. Melyik elemei izgattak ennek a mesének és hogyan dolgozzátok fel?

Izgatott az, hogy mennyire repetitív a történet – a szörnykirálylány élete olyan, mint egy beakadt lemez. Az eredeti mesében a királylány minden megmagyarázható ok nélkül szörnyeteggé, másik meseváltozatban élőhalottá változik, bevonul egy templomba, befekszik egy koporsóba és attól fogva nem reagál semmire. Éjszakánként feléled, olyankor szétkap maga körül mindent, amit talál – legyen az márványszobor, orgona, vagy az őrzésére berendelt katona… Érdekelt ennek az ismétlődésnek a dinamikája és az, hogy hogyan lehet ezt mégis lélektanilag hitelessé, színpadilag változatossá tenni. Hildát, a királylányt Nagy Petra alakítja, a királyapát pedig Sáfár-Kovács Zsolt. Feczesin Kristóf játssza Hilda összes áldozatát, ő megy be hozzá papként, pszichiáterként, vitézként, szegénylegényként, újra és újra megpróbálkozik azzal, hogy Hildát kihozza a templomból. És végigkíséri a történetet énekkel-mozgással egy helyre kis asszonykórus, akik gyerekként, kamaszként, majd asszonyként lényegében azt az életpályát jelenítik meg, amibe Hildának is bele kellett volna simulnia. Barna Lilla, Hojsza Henrietta, Herman Flóra, Fodor Fanni, Szepes Anna, Vadász Krisztina, Török Timi asszonykodik a mesében.

Hilda, aki kislányként mindenben aláveti magát apja szigorú nevelésének, a férjhez adáskor ellenszegül, s elmenekülve szörnyeteggé változik. Látszólag ebből nincs is visszaút, egészen a történet végéig. Mit szimbolizál, jelent számodra Hilda története?

A Gyásztánc nihilmese. A mindenkori tizennyolc-huszonpárévesek dilemmája: kapunyitási pánik, későkamaszkori megőrülés… Felnő az ember egy rendszerben, aminek a saját biztonsága és komfortérzete érdekében igyekszik megfelelni. Motivált és eltökélt, szépen cizellált jövőképpel, mindent megtanul,   versenyekre  megy, minden lécet megugrik, aztán az egyik előtt egyszerre csak megtorpan. És nem történt semmi, tényleg semmi különös – csak éppen a felismerés, hogy ezután már minden így lesz: újabb lécek, újabb kihívások és beteljesítendő elvárások… De minek. Akkor már inkább a nihil. Éljen az entrópia. Fuckthesystem.

Miért a Gyásztáncot választottátok címnek? 

A főhős úgy dönt, hogy felhagy a normakövetéssel, nem fog férjhez menni – inkább a halál, vagy ez a furcsa bábállapot élet és halál között. Násztánc helyett gyásztánc. Innen jött a címünk.

A szereplők közül néhányan Horváth Csaba jelenleg elsős, fizikai színházi rendező osztályába járnak. Fizikai színházat is vegyítetek a bábok mellé?

Az előadás fele az árnyvászon mögött, másik fele pedig vászon előtt játszódik – a külső jelenetek egy hideg, leszabályozott, mechanikusan működő közegben történnek. Repetítív mindennapok, élettervek, érzelmek, gondolatok – ezt a programozott világot szerettük volna megjeleníteni mind mozgásban, mind zenében. A zene Tarr Bernadett diplomamunkája, a  koreográfiák alapjait pedig Hegymegi Máté készítette, ezeken dolgoztunk még aztán a fizikais lányok segítségével. Jól megfér a két műfaj egymás mellett; a báb is lényegében fizikai színház, csak éppen idegen testekkel, anyagokkal. Ugyanolyan stilizált, ugyanolyan szerkesztett, ugyanolyan asszociatív.

Most egy kamaszoknak szóló előadást készítesz, de ha bábelőadás, a felnőtteknek szóló vagy a gyermekelőadás vonz inkább?

Szívesen rendeznék gyerekelőadást is, igazi kihívás lenne. A mesékben elsőre csak azokat a problematikákat látom, amik itt és most, huszonévesen érintenek. Belehelyezkedni egy hétéves, vagy akár hetvenéves néző fejébe, problémakörébe biztos izgalmas feladat lenne.

Több külsős munkád is volt már, készítettél előadást az Operaháznak és a Vaskakas Bábszínháznak is. Független előadást azonban most csinálsz először. Mennyiben más körülmények között dolgozol így? Vonz a független színházcsinálás is vagy inkább a kőszínházi keretek?

Az egyetemi képzés szerintem alapvetően a független színházi körülményekre készít fel. Harc a próbateremért, egyeztetési csaták, próbakezdés este tizenegykor, próbavégek hajnal négykor, dolgozunk lelkesedésből, nincs pénz. Megvan ennek a varázsa. Szép a küzdelmesség, de nagyon vágyom egy olyan nyugalmas műhely után, ahol nem a logisztikára megy el az energiák java, hanem a tényleges alkotó munkára. Az Operában, a Vaskakasban nagyon szerettem lenni és most a Gyásztánccal is más a helyzet – tudunk egyeztetni, ajándék a Mannával dolgozni. De a kérdésedre ez most az őszinte válaszom: nyugalmas körülményeket szeretnék. Perspektívákat és tervezhető munkákat. Csodálatos lenne.

Rendeztél már minioperát, prózai előadást, bábosat, most egy ősbemutatót, hogy látod eddigi tapasztalataid alapján, milyen számodra az ideális színház?

Érdekel a bábszínház, az opera, a táncszínház, a performansz, fizikai színház… Bármilyen játéknyelv vinni tud magával, de alkatilag inkább a vizuális, vagy stilizáltabb műfajokra vagyok ráállva. Előbb jut eszembe a forma egy előadásra, mint egy tételmondat, vagy szentencia – ezt a formát kell aztán visszafejtenem: mennyire adekvát, mennyire nem? Nánay István tanár úr beszélt egyszer az expresszionista színházról, amivel nálunk a húszas években kísérleteztek – és aminek a törekvéseivel én nagyon-nagyon szimpatizálok.   Megtalálni ennek a színházi formának a kortárs terepét és érvényességét  érdekes feladat lenne.

Szerző: M.I.