„Mindent komolyan veszek” – Villáminterjú Rusznyák Gáborral

A Zűrzavaros éjszaka című vígjátékában a féltékenységet, a macsóságot és a korlátoltságot egyaránt kipellengérező szerző, Ion Luca Caragiale ma a román drámairodalom legjelesebb szerzőjének számít. Életében ez korántsem volt így.

A Városmajori Színházi Szemle versenyművei között szereplő, június 21-én látható komédiát Rusznyák Gábor rendezte. Az előadás a Miskolci Nemzeti Színházból érkezik fővárosi vendégszereplésre. 

Ajánló a darab elé:

Dumitrache kereskedő komoly ember. Két szenvedélye van: a politika és a fiatal felesége. Ez utóbbira nagyon vigyáz. Ha nem ér rá, mert a polgárőrség helyi kapitányaként járőrözik a környéken, jóképű segédjére bízza az asszonyt. Amikor éjnek évadján egy ismeretlen férfit talál a házában, majdnem megöli. Pedig a férfi a feleség húgába szerelmes, a feleség meg a jóképű segédbe; de Dumitrache annyira a saját mániáival van elfoglalva, hogy nem veszi észre a nyilvánvaló tényeket. 

Caragialét ma a román irodalom legnagyobb drámaszerzőjének tartják. Már-már nemzeti jelkép, életében azonban nem tekintettek rá ilyen egyértelmű tisztelettel. A Zűrzavaros éjszaka 1879-es bemutatóját a polgárőrség ellentüntetése követte. Caragiale nem adta fel, tovább írta maró szatíráit, közben volt fordító, súgó, középiskolai tanár és színházigazgató, majd jobb híján vasúti vendéglőt működtetett és sörözőt nyitott Bukarestben. 1904-ben, egy rágalomnak bizonyult plágiumpert követően emigrált Berlinbe. Nem is tért többet vissza hazájába. 

Fotó: Gálos Mihály Samu

 Villáminterjú Rusznyák Gáborral: 

Tüntettek esetleg Miskolcon is a Zűrzavaros éjszaka premierje után? Úgy, ahogy azt az ősbemutatót követően 1879-ben Bukarestben tette a polgárőrség, tiltakozva a színpadon e művével debütáló Caragiale ellen? Ő ugyanis a társadalmi ranglétrán felkapaszkodott, demagóg szólamokat hangoztató kortársait figurázta ki.

Nem, itt most nem volt ilyen megmozdulás. Annak a romantikus időszaknak vége, de néha majd biztosan visszatér. Indulat van bőven, úgyhogy lenne rá mód, hogy tüntessenek egy-egy színházi előadás kapcsán, bár már ritkán kavarjuk fel ennyire a közéletet, a közhangulatot. 

Fanyalgást, szájhúzást sem tapasztaltak a darab félkatonai egyenruhába bújtatott, szűklátókörű figurái miatt?

A mi előadásunk azt bányássza ki a komédia anyagából, ami szerintem most is aktuális, érdekes lehet. A főhős, Dumitrache a helyi polgárőrség kapitánya, egy olyan militáns szervezeté, amelyik nekem könnyen eszembe juttatta a Magyar Gárdát. Mivel a színdarabbeli csoport kicsit úgy működik, mint a kihívó és kirívó gondolatokat hirdető egyenruhás magyar „alakulat”, e felé toltam el a dolgot. Ez biztosan érzékenyen érinti azokat, akik komolyan veszik az ilyen ökörségeket, másokra meg ellenkező hatással van. 

Fotó: Gálos Mihály Samu

A kifigurázás szintjén foglalkozik a Gárda-jelenséggel?

Nem szeretek semmit kifigurázni. Mindent komolyan veszek. Tudom, hogy mindenki meg van győződve a magának igazáról. Az is, aki éppen betöri a másik ember orrát, az is, aki kimegy tüntetni, és az is, aki otthon kussol. Nekem az a feladatom, hogy ezt színpadra pakoljam, és a szereplők saját belső igazságát képviseljem. Az, hogy magamban mit gondolok róluk, más kérdés. A nézőnek sem kell sem velük, sem, mondjuk III. Richárddal azonosulnia, hozzájuk hasonlóvá válnia, hanem kialakítja a saját álláspontját. De nekem rendezőként feladatom komolyan venni ezeket az embereket, ezeket a helyzeteket. 

A polgárőrkapitány főhősnek két szenvedélye van. Az egyik a már említett politika, illetve egyfajta közéleti szereplés, a másik pedig a fiatal felesége iránti érzelem. Rendezőként Dumitrache melyik szenvedélyét érzi, ábrázolja erősebbnek?

Inkább a féltékenységen van a hangsúly. A szerző, Ion Luca Caragiale színműveiben a korabeli francia mintát követte, szokták a román Georges Feydeau-nak is nevezni. Vígjátéki alaphelyzetbe ágyazódik be az emlegetett társadalomkritika. A főszereplő őrülten féltékeny valakire, de nem rá kellene gyanakodnia, mert a felesége mással, a legközvetlenebb munkatársával csalja meg. Ebben a szituációban politizálgatnak, beszélnek a szerintük országot-világot jobbító szándékaikról. A két vonulat párhuzamosan fut egymás mellett, de a szerelmi szálak összekuszálása és a féltékenység nagyobb nyomatékot kap, mint az indulati tényező. 

Fotó: Éder Vera

Ne hagyja ki a hímsovoniszta álláspontot a felsorolásból! Ezt még a színlapon is érzékeltetni próbálják: minden férfi szereplőt felsorolnak, és csak utána következnek a nők.

Ez bizony nem volt szándékos. Ezekben a helyzetekben én általában a nőkkel vagyok, mert ők a kiszolgáltatottabbak, akármennyire ügyesen csűrik-csavarják is maguk körül az eseményeket, és voltaképp kiváltói is a féltékenységnek. A darab megírása idején a férfiak irányítottak mindent, a nők otthon ültek, unatkoztak, eközben nyilvánvalóan eszükbe jutott, hogy megcsalják a férjüket.

Macsó szólamok szerint ma is ez volna a kívánatos állapot...

Persze, de hát hol vagyunk már ettől! A színlapon látható férfi–nő sorrend például a szerzőnek köszönhető. Az eredetit vettük át. A maga idejében, mondjuk, a Rómeó és Júliában talán még a sírásó is megelőzte Júliát a felsorolásban. Ez valamiért most nem tűnt föl nekünk, de lám, az ilyesmire is érdemes odafigyelni.

Az interjút Mátraházi Zsuzsa készítette.