Gáspár Sándor: "A semmi ágán kell ülnie a szívemnek"

Áprilisban ünnepelte 60. születésnapját Gáspár Sándor. Az évforduló apropóján a Színház folyóirat kérdezte a Székesfehérvári Vörösmarty Színház tagját.

A Színház c. lap interjújából:

Arról, miként él benne tovább egy munka inspirációja, Gáspár Sándor elmondta: „Azt lehetetlen pontosan megállapítani, hogy a gesztusaimra milyen hatása van egy melónak. A hétköznapi küzdelmek élménye mégis meghatározó, mert bizalmat ad abban, hogy hagyatkozhatok az ösztöneimre. De a gyakorlat semmire nem elegendő. Döbbenetes felismerésem, hogy helyet kell adni magamban egyfajta bizonytalanságnak. A semmi ágán kell ülnie a szívemnek ahhoz, hogy megfelelő érzékenységgel tudjak felépíteni egy szerepet. Ha a színész tudni véli, pontosan mi vár rá, mi áll jól neki, hogy kell adagolnia magát, óhatatlanul elveszti azt a pici, de kellő kiszolgáltatottságot, ami lehetővé teszi, hogy valódi kapcsolatba lépjen a rendezővel és a partnerekkel. Az, aki körbebástyázza magát, elkezd intézménnyé válni, és ha létrejön valami tutizmus, az felőrli a szenzibilitást”.

Fotó: Radnóti Színház

Azt vallja, hogy bár a színpad csaták tere, számára éppenhogy védelmet nyújt, hiszen mindazt a feszültséget, amit hordoz, ott ki tudja adni magából. Gáspár Sándor arról számolt be, ennek ellenére előfordult, hogy a munka megterhelőnek bizonyult. „A legtöbbet Gogollal, az Egy őrült naplójával viaskodtam. (Gáspár Sándor 1987-ben, Taub János rendezésében játszotta a monodráma Popriscsin-jét a Játékszínben, a szerk.) A darab szellemileg, lelkileg és fizikailag is hihetetlenül intenzív igénybevételt jelentett, hiszen egyedül játszottam a színpadon. Az a szöveg és instrukciómennyiség, amit Taub rámbízott, alig fért a fejembe. A premieren egészen szürreális dolog történt velem, ami egy életre tanulságul szolgált: magam mellett játszottam. Minden kérést teljesítettem, minden pillanatot kontrolláltam, ettől szinte betonná váltam. Akkor jöttem rá, a vágy, hogy megfeleljek, túlnőtte azt a teljességet, amivel képviselhetném az anyagot, ezért elvesztettem az érzékenységemet. Erről nem szóltam Jánosnak, mert annyira szégyelltem magam, de biztos, hogy látta, min megyek keresztül. Ő sem tett említést az esetről, mert jól ismert, tudta, hogy eléggé megvisel, ha kudarcot vallok és hogy szét fogom törni a betont”.

Saját bevallása szerint, a legnehezebb, sokszor felelőtlennek tűnő döntéseit villámgyorsan hozta meg. A színész arról is szólt, mi adott ehhez bátorságot: „Egyrészt az ösztönös megérzéseim. Másrészt az igazságérzetem, a biztos tudat, hogy a lépéseim, a harcaim minősítenek, hogy nem árulhatom el azt a személyiséget, ami az alakításaimat hivatott hitelesíteni, mert akkor lúzer leszek. Az önvédelmi rendszerem sosem engedte, hogy feladjam az elveimet. Az élet mindig igazolta: az intellektuális igeneknél fontosabb az őszinte nem”.

A színművész arra is válaszolt, színházi szocializációja során mi gyakorolta rá a legnagyobb hatást: "Eleinte a Horvai-féle realista iskola, amihez hasonló elvárásokat támasztott Székely, Zsámbéki és Ascher. Kulcsfontosságú volt a találkozásom Taub Jánossal is, aki alapvetően formálta át a színészetről alkotott elképzeléseimet. Ő soha nem akarta misztifikálni a színházat és a mi szerepünket a hatásmechanizmusban. Majd misztifikálják a nézők és a kritikusok, mi a színházcsinálók vagyunk – hangsúlyozta -, akik rekonstrukciót végeznek, tehát óriási a felelősségünk abban, hogy milyen eszközökkel teszünk láthatóvá emberi sorsokat. A “realizmus” fogalma számára azt jelentette, hogy “hihető”. Azt tanultam tőle, hogy aprólékosan kell készülni az összes színpadi mozzanatra, mert minden a részletek egységén múlik. Az első közös munkánkat azzal indította, nagy adomány, ha egy színésznek jó alkata van és ha képes emocionálisan megfeszíteni a pillanatokat, látja, hogy ez nálam stimmel, úgyhogy a továbbiakban inkább azon filózzunk, hogy lépek be az ajtón, hogy nézek körbe, mi az, amit észreveszek, szóval találjuk meg a kapcsolódási pontokat az egyes akciók között. Sokszor nyomatékosította, hogy a színpadi létezés szabadsága nem arról szól, hogy bármikor a hajunkba túrhatunk, vagy súlypontot válthatunk, ha kedvünk támad, hanem arról, hogy a jelenlétünk és a gesztusaink képesek mozgatni azokat az energiákat, amik a darabot szolgálják és a feszültséget táplálják" - fejtette ki Gáspár Sándor.

A teljes interjút a Színház c. lap utolsó, júniusi számában olvashatják.