„Merj élni, meghalni bárki tud!” - Frida Kahlo élete elevenedik meg Zsámbékon

Frida címmel felolvasószínházi fantáziát mutatnak be a zsámbéki Zárdakertben július 8-án.

“Nothing is absolute. Everything changes, everything moves, everything revolves, everything flies and goes away” - Frida Kahlo

Az alkotók ajánlója:

„Minden középpont egy és ugyanaz. Nincs olyan, hogy butaság. Egyek vagyunk, egyek voltunk és azok is maradunk. Nem számít az idióta végzet.”

Frida Kahlo a huszadik század egyik legkülönösebb sorsú festője, legizgalmasabb asszonya, legnagyobb hatású, sajátos, csak rá jellemző utat járó művésze. Egészen a végletekig szabad, független ember (és nő!), aki mindig kész megfizetni az árat döntéseiért és tévedéseiért, s akinek alapvetően két, egymást erőteljesen kiegészítő pólus határozza meg az életét, ezáltal alkotásait is: az élet szomjazó vágya, és a kora gyermekkora óta kísérőjéül szegődő fájdalom. Felolvasószínházi montázsunk, mely jórész Frida irásaira, műveire, valamint Lorca-szövegekre épül, és egy később bemutatandó előadás előfutára, ennek az egyedi, kivételes életútnak szubjektív hangulatú megragadására tesz kísérletet.

„Két súlyos balesetet szenvedtem életemben. Az egyik a busz, ami összetörte a testem, a másik Diego.”

Frida Kahlo szerepében Fazakas Júlia látható. Közreműködik: Menszátor Héresz Attila, Záhonyi Enikő, Gyöngy Zsuzsi. Összeállította és rendezte: Sediánszky Nóra. Felovasószínházi fantázia egy részben, zenével Frida Kahlo levelei és naplói, F.G. Lorca művei, valamint indián szövegek alapján.

Frida Kahloról:

1907-ben született Mexikóváros külvárosában, Coyoacánban, a Kék Házban. Apai nagyszülei Magyarországról települtek át Németországba. Frida hat évesen gyermekbénulásban betegedett meg, s jobb lába deformálódott. Ezt leplezendő fiatal lányként előszeretettel öltözött férfiruhába, majd hosszú mexikói szoknyákba. A tehuana népviselet egész életében kedvenc öltözéke maradt.

1925. szeptember 17-én egy villamosba ütközött az a busz, amelyen Frida utazott, s ő egész életére kiható sérüléseket szenvedett. Egy fém kapaszkodó rúd fúródott a testébe hátulról, medencecsont – törést, gerincsérülést és többszörös lábtörést szenvedett, hónapokra gipszfűzőbe zárták. Az unalom és a fájdalom elől menekülve kezdett festeni. Egy, a baldachinos ágya mennyezetére szerelt tükörben nézhette magát, így festette első önarcképét. Megfestette barátai, rokonai portréját is.

1928-ban csatlakozott az önálló mexikói kultúra megteremtését célul kitűző művészek csoportjához. Ekkor ismerkedett meg a nála huszonegy évvel idősebb Diego Riverával, a neves festővel, akihez 1929. augusztus 21-én ment hozzá. Férje hatására erősödött meg benne az elhatározás, hogy végleg a festészetet válassza. Frida a kedvéért még főzni is megtanult, megnövesztette haját és nőies ruhákat hordott. A Tehuantepeci-szoros környékén élő indiánok népviseletét öltötte magára. Ez az öltözet nem volt szokatlan akkoriban, a baloldali fiatalság előszeretettel viselte, utalva a nemzeti gyökerek megőrzésének fontosságára. Mivel a tehuák matriarchális társadalomban éltek, a ruha a feminista eszmék jelképévé is vált.

1930-tól 1933 végéig a házaspár az Egyesült Államokban élt, ahol Rivera több épületet díszített faliképeivel. Hamarosan a társasági élet ismert és kedvelt alakjai lettek. Frida, annak ellenére, hogy az orvosok szerint a balesete miatt nem képes gyermeket kihordani, mégis vállalta a kockázatot, de terhessége vetéléssel végződött. Életének ezt a momentumát örökítette meg a Henry Ford Kórház vagy A repülő ágy című képén. Ezután jó néhány abortuszon esett át.

Egyre jobban gyötörte a honvágy is, mivel az Államokat nyomasztónak érezte, bár technikai fejlettsége lenyűgözte.

Visszatérésük után Rivera, akinek eddig is rendszeresen voltak házasságon kívüli kapcsolatai, Frida húgával, Cristinával kezdett viszonyt. Frida ezentúl nem érezte magára nézve kötelezőnek a házastársi hűséget, s nyílt viszonyt folytatott jó néhány ismert és kevésbé ismert férfival és nővel. Szeretői között ott találhatjuk a magyar származású Muray Miklóst, a Costa Rica-i Chavela Vargas énekesnőt, a német Heinz Berggruent és Lev Trockijt is, akinek a Rivera házaspár kérésére adtak menedékjogot Mexikóban. Neki ajánlotta egyik legszebb, legragyogóbb önarcképét, a Függönyök között címűt. Mivel Frida elsősorban magának festett, meglepte, hogy mások is érdeklődnek festményei iránt. Ő volt az első latin-amerikai festő, akitől képet vásárolt a Louvre (The Frame).

1939-ben Rivera kezdeményezésére elváltak, de a következő évben újra összeházasodtak. Ekkor Kahlo már neves, független művész volt, de férjéhez élete végéig mély érzelem kötötte, meg nem született gyermeke helyett iránta táplált anyai érzelmeket.

1950-ben hét operációt végeztek a gerincén, ettől kezdve tolószékbe kényszerült, és állandó fájdalomcsillapításra szorult. Ez képein is meglátszik: a korábbi finom ecsetkezelés, pontos kimunkálás helyett vastag festékréteg, pontatlan ecsetvonások jellemzik utolsó munkáit.

1953-ban amputálták jobb lábát, és nem hagyhatta el az ágyát. Ez nem akadályozta meg abban, hogy elmenjen első önálló mexikói kiállítására: mindenki legnagyobb meglepetésére ágyában fekve, díszes tehuana ruhában jelent meg a megnyitón. 1954 nyarán tüdőgyulladást kapott, ennek ellenére július 2-án részt vett egy tüntetésen, amelyen az USA guatemalai beavatkozása ellen léptek fel. Az állapota egyre romlott, és július 12-éről 13-ára virradó éjjel meghalt. Bár az orvosok tüdőembóliát állapítottak meg, naplója néhány bejegyzése miatt nem zárható ki az öngyilkosság sem. Gyógyszeres fiókjában több üres fiolát találtak, s élete utolsó estéjén férjétől is elbúcsúzott. Naplóját így zárta: „Remélem, örömteli az elmúlás... és soha nem térek vissza... Frida.”

Forrás: Színház.hu, Zsámbéki Színházi Bázis, bezzeganya.reblog.hu