"A szakmaiság próbálna ismét polgárjogot nyerni" - Szűcs Katalin Ágnes az Újszínházról

Szűcs Katalin Ágnes kritikus is pályázik az Újszínház vezetésére.

 Négy évvel ezelőtt a Színház.hu naponta tudósított az Új Színház-ügy híreiről, az igazgatóváltásról, melynek eredményeként Márta István helyét Dörner György vehette át az igazgatói székben. Most, hogy nyilvánossá vált, 12 pályázat érkezett a teátrum vezetésére, ismét felkeressük az érintetteket.

Először írtál igaztói pályázatot. Miért és milyen csapattal indulsz az Újszínházért?

Valóban először pályázom színházvezetői megbízásra – tán ez is igazolja, amit a pályázatban is megfogalmaztam, hogy én nem színházigazgató szeretnék lenni mindenáron, engem ez a konkrét feladat érdekel. Hogy egy olyan budapesti színház esetében, amely a kiírás szerint csak magyar darabokat játszik – klasszikusokat és kortárs műveket –, mi következik e tematikai „megszorításból”, hogyan válhat egyedülálló erényévé ez, hiszen a magyar dráma ügye minden magyar nyelven játszó színház ügye is. Az Új Színház szándékaim szerint e közös ügynek válhatna a szellemi, művészi bázisává, műhelyévé, új művek születését inspirálva és régiekkel keresve a kapcsolódási pontokat – számos leendő partnerrel egyeztettem ennek érdekében.

Hivatásos nézőként, több mint harminc éves színikritikusi tapasztalattal és majd’ nyolc éves  fesztiválszervezői múlttal én nyilván más nézőpontból gondolkodom az Új Színház jövőjéről, mint a színházi alkotókként pályázók (jóllehet játék- és dokumentumfilmekben mintegy húsz éve dolgozom magam is dramaturgiai munkatársként). Nézetem szerint a magyar művek színháza természetéből adódóan nem lehet rétegszínház – különböző közönségrétegeket kell tudnia megszólítani. Talán ez a legnehezebb, a minőséget mindenekfelett tiszteletben tartva sokszínűnek lenni. Nem elriasztani a különböző színházi formanyelvekben még kevéssé járatos nézőket – a „beszédkészség” ezen a területen is fejleszthető és fejlesztendő persze, fontos azonban a fokozatosság –, és becsábítani a minden újra, szokatlanra  nyitott, azt igénylő közönségrétegeket.

Szakmai múltamból adódóan én elsősorban művészetszervezőként szeretnék helyzetbe hozni másokat, jó helyzetbe: drámaírókat, rendezőket, jobb sorsra érdemes színészeket, függetleneket és kőszínháziakat, s nem utolsósorban a nézőket.  

Nem „csapattal” pályázom tehát, de olyan együttműködő partnerekkel, akikkel ez a fajta sokszínűség a minőség jegyében megvalósítható. Olyan  rendezőket kerestem meg, akiknek erős affinitásuk van kortárs szövegekhez, társulatépítő erejük és egymástól nagyon eltérő színházi világuk, s egy kivétellel jelenleg nem kötődnek szorosabban egyetlen kőszínházhoz sem: (ábécé rendben) Csizmadia Tibort, Horváth Csabát, Lendvai Zoltánt, Mezei Kingát, Szabó K. Istvánt és Tasnádi Csabát; illetve olyan társulásokat, ügyeket, amelyeknek a törekvései tökéletesen beleillenek az Új Színház általam vázolt programjába, s az együttműködés mindkét fél számára előnyös lenne. Ilyen a Csató Kata vezette ESZME (Európai Szabadúszó Művészek Egyesülete), ahol nagyszerű fiatal, független alkotók folyamatosan hoznak létre új magyar műveket gyerekeknek és fiataloknak, s rendszeresen tartanának előadásokat az Új Színházban; ilyen a Regős János vezette Magyar Szín-Játékos Szövetség, melynek tizennyolc éve létező fesztiválja, a Magyar Művek Szemléje végre méltó körülmények közé kerülne, s a legjobb előadások akár az Új Színház műsorára is (hihetetlenül inspiratív, kreatív közeg az amatőröknek, illetve függetleneknek ez a szegmense); és ilyen a Szilágyi Mari vezette Kortárs Drámafesztivál – mind újabb rétegeit hozhatnák a kialakítandó széleskörű közönségbázisnak.

Megnyugtató, hogy Farkas Ágnes, a Nemzeti Színház volt gazdasági igazgatója, aki a szombathelyi Weöres Sándor Színház alapításában is részt vett, vállalná a gazdasági ügyek irányítását – ez számomra nagyon fontos.

A műsortervre s a különböző működési formákra vonatkozó elképzelések konkretizálásában pedig Lőkös Ildikó dramaturg és Györei Zsolt író, dramaturg volt segítségemre. 

„Nagy a tülekedés” – ahogy a Népszabadság fogalmazott. Mit szólsz ehhez? Mint színházi szakember, hogy látod, mi ennek az oka?

Nagyon nem szerettem a cikk címét – van benne némi pejoratív felhang. (Napilapoknál általában nem a szerző „leleménye” a cím.) Holott azt hiszem, a pályázók többsége nem az igazgatói székre ácsingózik – egyébként nem is tudom összerakni a tizenkettőt, nem hallottam-olvastam mindenkiről. De az elmúlt időszakban ellehetetlenült független alkotók például nyilván helyet keresnek maguknak és egymásnak, s ez így természetes. Tulajdonképpen az én elképzelésemben is van ilyenfajta törekvés is, nekik is teret adni minél szélesebb körben.

Kétségtelenül szokatlanul sok a pályázat. Kultúrpolitológiai aspektusból ennek szerintem oka az is, hogy az öt évvel ezelőtt, a szakmai bizottság többségének javaslata ellenére kinevezett Dörner György színháza alatta maradt a politika elvárásainak is, ez érezhető volt akkor, amikor a tervezett Csurka-bemutató kapcsán Tarlós István főpolgármester is megszólalt, egyetértve a tiltakozókkal, s figyelmeztetve a színház vezetését, hogy nem kellene  A hatodik koporsót színre vinni. Most mintha a szakmaiság próbálna ismét polgárjogot nyerni – jóllehet most is lehetett hallani biztos befutóról már a beadási határidő előtt. Általában akkor nem pályázik senki más, ha a regnáló igazgató olyan vitathatatlan művészi értéket teremtő szakmai tekintély, akivel szemben indulni nonszensz – gondolok itt a Katona elmúlt évtizedeire és jelenére például –, illetve ha olyan nyilvánvalóan erős a politikai háttere, hogy energiapazarlásnak ígérkezik mások részéről a pályázat megírása. Utóbbi esetnek az a hátulütője, hogy akaratlanul is legitimálja a politikai kinevezést, hiszen ha nincs más jelentkező, ugyan kit bízhatnának meg a folytatással – tárhatja szét kezét a hatalom. Hogy most ilyen sok a pályázat, abban szerintem ez a felismerés is benne van – az én esetemben mindenképp.

Összefoglalnád-e, hogy milyen irányt venne a színház a te vezetéseddel?

Az első kérdésre adott választ kiegészítve: meggyőződésem, hogy valami ellen nem lehet színházat csinálni, csak valamiért. Ahogy a pályázatban fogalmaztam: „Számomra a színház az empátia birodalma, az egymás értésére, megértésére irányuló törekvések terrénuma, amely egyszerre vonja be a nézőt emocionálisan és intellektuálisan, egyként képes hatni az értelemre s az érzelmekre.

A színház nagyon sokféle lehet – három évtizedes színikritikusi tapasztalatom lényege e sokféleség létjogosultságának elfogadása, hogy bármely műfajban csakis a minőség számít. Ennek szellemében képzelem el az Új Színház további működését.”  Része ennek, s a színházvezető felelőssége az is, hogy milyen művészi – szellemi és fizikai – kondícióban van a társulat. A  színészi tehetség folyamatosan karbantartandó, a színészi eszköztár rendre megújítandó, egy társulatnak perfektnek kell lennie különböző színházi formanyelvekben ahhoz, hogy képes legyen magával ragadni a nézőt e különböző színházi világokba. Az említett rendezők – akiknek köre a továbbiakban természetesen bővülne reményeim szerint nagy „öregekkel” és ígéretes fiatalokkal – garanciát jelentenek arra, hogy valódi műhellyé váljék az Új Színház nemcsak írók, rendezők, dramaturgok, tervezők, irodalmárok, hanem a színészek számára is. S az együttműködő partnerekkel együtt a tartalmi, műfaji és stiláris sokszínűségre is.

Mint említettem, a magyar művek színháza nézetem szerint nem lehet rétegszínház, tehát generációs színház sem – a közönséget tekintve semmiképp. A cél az igény felkeltése a színház iránt, „hogy a gyerekek, a fiatalok természetes közegévé váljék” – ahogy a pályázatban fogalmaztam –, „és ez a későbbiekben, felnőttként is megmaradjon”.

Én egyébként is hiszek a különböző nemzedékek együttműködésében.

Színház.hu