„Bajor Gizi mentett meg a nyilasoktól” - Vajda Miklós nem mindennapi élettörténete

Bajor Gizi keresztfia, Latinovits Zoltán osztálytársa, Csernus Tibor Három lektor című képének egyik szereplője.

Élete során nevezték már fellazítónak, deklasszált elemnek, osztályidegennek. Bár többször elmehetett volna külföldre, Vajda Miklós itt maradt, mert, mint mondja, el van kötelezve a magyar nyelv és irodalom iránt. Számos külföldi regényt, novellát és majd kilencven színdarabot az ő tolmácsolásában olvashatunk, láthatunk magyarul. Nemrég ünnepelte nyolcvanötödik születésnapját. A Magyar Nemzet újságírója, Lázár Fruzsina kérdezte.

Édesanyja Aradon felnőtt arisztokrata lány, édesapja neves ügyvéd, keresztanyja az ünnepelt színésznő, Bajor Gizi. Sashegyi villájukban rendszeresen vendégeskedtek a kor ismert írói, politikusai, színészei.

Arról, kiskamaszként mennyit érzékelt a családját fenyegető veszélyből, elmondta:  “Szinte semmit, pedig még a Városmajor utcai nyilasházat is megjártam. Egy novemberi estén éppen Bajor Gizi villájába tartottunk anyámmal. Kinyitottuk a kaput, ott állt az udvaron hat-nyolc géppisztolyos nyilas, az egyikük a hírhedt Kun páter. Gizi hangosan vitatkozott velük. Mint később kiderült, házkutatást tartottak, Gizi férjét keresték. A zsidó származású fül-orr-gégész professzor, Germán Tibor eközben a villa manzárdszobájában, a beépített szekrény hátsó lapja mögött kialakított búvóhelyen ült. Bár a zakóját egy széken felejtette, szerencsére ez nem tűnt fel a nyilasoknak. Engem és anyámat azonban bekísértek a budai nyilasházba. Anyámat elengedték volna, nekem viszont azt mondták, meg fognak vizsgálni, hogy megtudják, a zsidó vagy a keresztény vér több-e bennem. Amikor a lefogottakat arra kényszerítették, hogy békaugrásban ugrálják körbe az udvart, az egyik idős ember összeesett, mire a nyilasok agyonverték. Másnap láttam az újságpapírral letakart holttestét. Mindezek ellenére sziklaszilárdan hittem, hogy nekünk nem eshet bántódásunk, Gizi úgyis kiszabadít minket. Így is lett. Két nap után Gizi megjelent az ajtóban királynői méretű kalapban, a svéd nagykövettel az oldalán. A nyilasok tátott szájjal bámultak, mi pedig a nagykövet autóján távoztunk. Később Gizi elárulta nekem, hogy soha életében nem félt úgy, mint akkor”.

1946-ban meghalt az édesapja, Vajda Ödön, az édesanyját – és vele együtt őt is – deklasszált elemnek nyilvánította az aktuális politikai rendszer. “A dolog érdekessége, hogy miközben anyám osztályellenség lett, én kamaszként elkezdtem lázadni az ellen az életforma ellen, amelyben felnőttem. (...)” – fejtette ki Vajda Miklós.

Írásaiból az derül ki, hogy éppen ehhez az időszakhoz, a gimnáziumi évekhez kötődnek fiatalkora legszebb emlékei. Erról szólva kifejtette: “A budai ciszterci gimnáziumba jártam, legalábbis így hívták 1948-ig, amikor is a szerzetes tanárokat kirúgták, az iskolát pedig államosították. Szerencsére az új, civil tanári kar is kiváló volt. Nagyszerű magyartanárnőnk volt, faltuk az irodalmat, beleszerettünk Adyba, Németh Lászlóba, Szabó Dezsőbe. Ekkor szövődtek a nagy barátságok az osztálytársaimmal, Latinovits Zoltánnal, Abody Bélával, Györgyi Gézával, a későbbi híres fizikussal. Abody nagy bohóc volt, „paranoid manifesztációival” – például amikor idiótát játszott, aki nem meri eldönteni, felszáll-e a buszra vagy sem – az őrületbe kergette az embereket, mi viszont a háttérből figyelve az eseményeket majd megszakadtunk a röhögéstől. Latinovits is jó barátom volt, amikor a gimnáziumban előadtuk Sárközi György Dózsa című darabját, egy rövid szerep erejéig ő is színpadra állt. Zárkózott, gátlásos kamasz lévén, a közönségnek félig háttal állva, majdhogynem zárt szájjal mondta el a szerepét. A nézőtéren ült Bajor Gizi is, aki az előadás után az öltözőben a főszereplőket félretolva odament Latinovitshoz, megfogta a vállát, és azt mondta neki: „Maga legyen színész!” Piki, ahogy Latinovitsot neveztük, persze szóhoz sem jutott meglepetésében” – számolt be Vajda Miklós.

Az elmúlt néhány évben megjelent az Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon című, korábbi írásokból összeválogatott portrégyűjteménye, valamint kiadta Bajor Gizi és Vajda Ödön levelezését is. 2009-ben írta meg az Anyakép, amerikai keretben című memoárregényt. A könyv nagy sikert aratott, négy idegen nyelvre lefordították. Vajda Miklós ettől függetlenül nem gondol magára íróként, ahogy fogalmaz, csak a saját élményanyagából tud táplálkozni, fikciót teremteni nem tud.

A kérdésre, milyen megélni, hogy 85 éves, úgy válaszolt: “Az egészségi állapotom miatt néhány hónapja beköltöztem egy budai idősek otthonába. Még nem emésztettem meg, hogy el kellett jönnöm hazulról, hogy ott kellett hagynom a saját világomat, az ötezer kötetes könyvtáramat. Nyolcvan-kilencven színdarabot fordítottam, a nagy részüket elő is adták, a színházba járás az életem része volt, szerettem főzni, most már ezeket sem tehetem. Réz Palival több mint hatvan évig voltunk barátok. Május óta ő sincs közöttünk. Nagyon hiányzik. Persze vannak barátaim, akik meglátogatnak. Meg itt van a két fiam. Csodálatos fickók, gondoskodnak rólam. Dolgozni nemigen tudok, jobb híján jegyzeteket firkálgatok az életemről, és töprengek. Mostanában éppen azon, hogy az életem nagy döntéseit a saját akaratomból hoztam-e meg, vagy inkább a körülmények döntöttek helyettem”.

A teljes interjút itt olvashatják!