"Itt vannak a gyökereim, együtt dobog a szívünk" - Interjú Vizin Viktóriával

Október 18-án a Café Fesztivál keretén belül mutatják be az Egy ünnepi színjáték …’56-’16… című előadást.

A produkciót Gergye Krisztián koreográfus-rendező állítja színpadra. A prózai, táncos és zenés elemekből felépülő produkcióban fellép Vizin Viktória, Chicagóban élő világhírű magyar operaénekesnő. A művésznővel a közelgő premier kapcsán beszélgettünk gyökerekről, munkamániáról, ’56 pátoszáról.

Fotók: Dömölky Dániel

Van személyes, családi élménye ’56-ről?

Nincs. Amikor 2006-ban felkértek a New Yorki Carnegie Hallban rendezett 50. évforduló tiszteletére rendezett ünnepségen való fellépésre, "csapott meg a szele", vagy még pontosabban, akkor érintett meg 1956 mélysége, történelmi fontossága.

Miért vállalta a felkérést?

Gergye Krisztián néhány hónappal ezelőtt keresett meg a nem mindennapi feladattal. Több oka is van annak, hogy igent mondtam a felkérésre, bár ezek mind szorosan összetartoznak. Régóta szerettem volna együtt dolgozni Krisztiánnal. Amikor a MÜPA-ban láttam a Kokoschka babája premierjét, ami egészen rendkívüli élmény volt, azonnal tudtam, hogy ezt az álmot minél hamarabb valóra kell váltanom. Annyira biztos voltam benne, mint semmiben az elmúlt 20 év során. Elkezdtünk azon gondolkodni, mit csinálhatnák közösen a közeljövőben. Bár azok az ötletek egyelőre csak gondolati szinten maradtak, viszont mindaz, ami forrni kezdett bennünk, azt hiszem, hatalmas erőket mozgatott meg. Így talált meg minket ez a nem mindennapi 1956-os előadás.

Szívesen jön haza, Magyarországra, ha megkeresik egy-egy itthoni munka kapcsán?

Magyarországon szerepelek a legszívesebben. Itt vannak a gyökereim, együtt dobog a szívünk - hogy nemes értelemben vett pátosszal éljek. A szüleim, a testvéreim, a rokonaim, a régi jó barátok és ismerősök, a kollégák tapsolnak a közönség soraiban és izgulnak értem. Más országokban is vannak követőim, de az otthoni közeg minden mást felülír. És ki kell emelnem azt is, hogy mi magyarok egytől egyig kreatívabbak, tehetségesebbek vagyunk, mint bárki más a világon. Nagy és erős szavak ezek, mégis merem állítani, hogy igaz. Nem minden a tökéletes technika. A színpadra mély múltat, tartalmas érzelmeket kell vinni. A magyaroknak ez mindig megadatott.

Hogy sikerült megtalálni a közös nyelvet Gergye Krisztiánnal?

Bár az első közös munkánk, mégis mindketten egyik csodálatból a másikba esünk, hiszen úgy tudunk együtt dolgozni – mint két munkamániás –, mintha ez már a sokadik alkalom lenne. Egymás szájából vesszük ki a szót, a gondolatok szárnyalnak. Éjszakákba nyúlóan dolgozunk párhuzamosan, ki-ki ott, ahol éppen van, annak folyamatát emailekben megvitatjuk. Azt gondolom, csak így érdemes dolgozni.

Nem idegen Önnek az úgynevezett független színházi/kortárs színházi miliő?

Színházi ember vagyok és nem hagyományos értelemben vett operaénekes, aki ragaszkodik a kottában leírtakhoz és jól bevált fordulatokhoz. A kortárs művészet régóta foglalkoztat. Végre eljött az a pillanat, hogy ezt átélhessem és meg is mutathassam. Egyébként nem ez az első alkalom, hogy kilépek az opera falai közül. 2013-ban a Kodály Fesztiválon bemutathattam saját darabomat, A Boszorkányt, melyet Andrási Gertrúd zeneszerző alkotótársammal írtunk. 2015-ben a patinás londoni Almeida Színházban egy hasonlóan érdekes kortárs darabnak lettem mozgatórugója és Gergye Krisztiánnal is több projektem fut párhuzamosan. És hogy a témához kapcsolódva összegezzem: nálam 2012-ben beindult a Hamletgép. A változás, a változtatni akarás. Azt kell, mondjam, minden a lehető legjobb mederben áramlik azóta is.

Pontosan mi a feladata ez előadásban?

Összetett a szerepem: egyszerre vagyok férfi és/majd később nő. Erre még nem volt példa a pályafutásom során. A színpadon változom férfiből nőve úgy, hogy a nézőt beszippantja a Hamletgép hömpölygése és megrázóan, mégis teljesen homogén transzformációval megtörténik a "szerepcsere". Ha egy színházi előadás a szavakon túl az operához nyúl, az mindenképpen valamiféle többletjelentést hordoz. Ha már az emberi szó és beszédhang nem elég, az alkotók vagy a mozgáshoz nyúlnak vagy emberfeletti magaslatokba helyezik a hangot - zenébe fonják, ritmust adnak neki, dallamot. Jelen esetben mindezek az elemek szerepelnek a darabban, melyet Gergye Krisztián egészen nagyszerűen épített fel. Heiner Müller Hamletgépének 4. és 5. felvonását lefordíttattuk angolra, amiből elkészült a librettó, majd rendező – zeneszerző – énekes trióként átalakítottuk énekelhető szöveggé úgy, hogy a mondanivaló tisztán kimagasló legyen. A következő fázisban Zombola Péter zeneszerző írja a zenéjét az előzetes szerkezeti megbeszélés alapján, amint elkészül egy résszel, azonnal küldi nekem. Október elejétől folytatódnak a próbáim, miután visszajövök Magyarországra. Ekkor természetesen még bármi változhat.

Fotók: Dömölky Dániel

Az Ön olvasatában mit üzen az előadás?

Ha általánosíthatok, azt mondanám, hogy minden színpadi műfaj az egyénre hat. Miért megy az ember színházba? Azért, hogy kikapcsolódjon? Azért, hogy kinyissa a szívét, befogadóvá váljon, és ha csak egyetlen gondolat is megfogta, hazamenvén elkezdjen dolgozni az adott problémán? Az, hogy 2016-ban kiben mit mozgat meg 1956, nem tudhatom, viszont elmondok egy saját élményt, ami néhány hete az első próbát nézve esett meg velem.

Mint mondtam, nincs személyes vagy családi emlékem ’56-ról és nem szeretem a pátoszt, pedig ehhez az évszámhoz szinte csak pátosz kötődik – tisztelet a kivételnek. Beültem a próbára, ahol két színművész és két táncművész kollégám próbált, Gergye Krisztián instruált. Az egyes jelenetekben olyan események sora volt kiélezve a mozgásban teljesen szárazon és tárgyilagosan, hogy pofonszerűen megütött a téma, megkönnyeztem. Amikor a tények kapják a főszerepet - művészetbe öltöztetve, nincs olyan ember a közönség soraiban, aki nem úgy távozik az előadásról, hogy ne a döbbenet járja át vagy akár egy könnycsepp ne csordulna ki a szeme sarkából.

Szerző: Spilák Klára

Színház.hu