„Puszta frusztrációból vagy lázadásból még nem születik színház”

Peter Brookot a Revizor kérdezte a Trafóban vendégeskedő rendezése kapcsán – az előadásról és a színház felvállalt vagy éppen figyelmen kívül hagyott feladatáról.

Peter Brook azon színházcsinálók egyike, aki színházelméleti munkáival és rendezőként egyaránt beírta magát a színháztörténelembe. Battfield című előadása Csatamező címmel tekinthető meg a Trafóban december 14. és 16. között négy alkalommal. Nem először láthatjuk Magyarországon Peter Brook valamelyik rendezését. 1964-ben az általa színpadra állított Lear király, 1972-ben a Szentivánéji álom vált a hazai színházi emlékezet fontos pillanatává. Miként a 2013-ban bemutatott Egy varázsfuvola című munkájának vendégszereplését is feszült várakozás előzte meg. Darida Veronika beszélgetett vele.    

Az európai színházi kultúra egyik legnagyobb hatású színházi alkotójaként különösen hangsúlyos, mit gondol Peter Brook a színház mibenlétéről és szerepéről: „Ha megvizsgáljuk, hogy mi is a színház, akkor az nem más, mint az élet egy nagyon koncentrált formája. Az élet azonban olyan végtelen, hogy csak egy egészen kis szegmensét vagyunk képesek megragadni”- mondja. Véleménye szerint ezért nincsen is értelme a színházban igazságról beszélni.

brook_simon_annand.jpgBattfield / Csatamező (fotó: Simon Annand)

A színház feladatának a szimpla szórakoztatás helyett az adott kor történéseire való reagálást és a kérdésfelvetést tartja: „Erős meggyőződésem, hogy a színház nem mehet el szótlanul a jelen borzalmai mellett, nem törekedhet pusztán a szórakoztatásra. A színházcsinálóknak kötelességük, hogy az alatt az egy-két óra alatt, amit az emberek a színházban töltenek, az élet nagy és örök kérdéseit vessék fel, ahogy ezt a Mahabharata tette, vagy a Battlefield teszi”. 

Az interjúban arról is mesél, miről szól számára a Mahabharata utolsó részéből kiemelt és továbbgondolt történet, a Battlefield: „A győzelem utáni pillanatot mutatja, mely egyben, az áldozatok nagy számát tekintve, vereség is. Ebben a pillanatban mindkét oldalról, a vesztesek és a győztesek felől, egyaránt felvetődik a felelősség kérdése. (…) Miközben nézőként egy pillanatra sem vonatkoztathatunk el attól, hogy valamennyien harcok közepette, állandósult csatatéren élünk. Még akkor is, ha szerencsés esetben nem a háborút, hanem a mindennapos harcokat értjük alatta, így a színházban a cenzúrák, a korlátozó hatalmak elleni küzdelmet”.

Brook a beszélgetés során a színházi kultúra kirekesztő mechanizmusairól is elmondja gondolatait: „Sokszor az az érzésem, hogy a színház egy olyan gazdasági nagyüzem lett, amely kirekeszti azokat a nézői rétegeket, akik nem tudják megfizetni. Egy hibás és rossz szelekció működik, számunkra ezért is fontos, hogy vegyes közönség előtt játszhassuk az előadásainkat. Másrészt sokszor találkozom a rasszizmus megnyilvánulásaival, ami őszintén elszomorít. A mi társulatunkban mindig lényeges szempont volt, hogy a legkülönbözőbb nemzetiségű és vallású emberek alkossák, ezt az igényt még mindig kevés színházban látom”. 

A cikk szerzője arra is rákérdez, mit javasol Brook a fiatal színházcsinálóknak. Lázadjanak a „halott színház” ellen? „Puszta frusztrációból vagy a nagy intézmények elleni lázadásból még nem születik színház. Ez önmagában csak egy haszontalan gesztus. Ezzel szemben, meg kell találnunk a számunkra adódó lehetőségeket, és tudnunk kell élni velük. A fiatal rendezőknek mindig azt mondom, hogy a színházcsinálás voltaképp a meggyőzés művészete”.

A színháznak az újrakezdésről és a béke reményéről kell szólnia” – ezzel a mondattal ér véget a beszélgetés.

A Revizoron megjelent  interjú teljes terjedelemben itt olvasható.

süti beállítások módosítása