„A gagyira mindig lenne néző, de azt nem hívok” – Interjú Gáti Oszkárral

Gáti Oszkár befogadószínházat vezet Győrben, miközben temetőgondnokként dolgozik. A 168 óra kérdezte színházról, életről.

Nyolc évvel ezelőtt Gáti Oszkár színművész kilépett a Győri Nemzeti Színház társulatából. Egy társulati ülésen elmondta, hogy milyennek látja a színházi világot, és csendesen távozott: „Hazudunk mindenkinek, barátnak, feleségnek, szeretőnek. Azt hazudjuk, jól vagyunk, sikeresek vagyunk, boldogulunk. Hazudok én is, mert túl kell élni… Morális válságban vagyunk. Valakinek el kell menni, hogy kimondhassa ezt…”. Most gondnokként dolgozik  egy győri zsidó temetőben.

Menház Színpad névvel 2012-ben létrehozott Győrben egy befogadó színházat, ahol elsősorban önálló esteket és monodrámákat (Mácsai Páltól , az Aradi Kamaraszínházon keresztül Pogány Juditig a legjobbakat), illetve két-három szereplős előadásokat láthat a közönség.  Ő maga nem lép fel, szervezi a színház életét, jegyet árul. A 168 óra beszélgetett vele.

              Gáti Oszkár (fotó: Krizsán Csaba / MTI)

A beszélgetés elején kiderül, hogy Gáti Oszkár jegyeladóként a legnagyobb garanciát biztosítja. Ha nincsen már jegy arra az előadásra, amit a néző előre kiszemelt, megkérdezi, hogy „vígságosat akarnak, vagy szomorúságosat”, és ajánl egy másikat. Ha az ajánlott előadás nem tetszene valakinek, visszafizetné a jegy árát. De mint mondta, még nem volt erre példa.

Piaci alapon hív előadásokat, amikről azt gondolja, hogy telt házat hoznak. De nem a teltház az egyetlen szempontja: „A gagyira mindig lenne néző, de azt nem hívok. Nekem az a tapasztalatom, hogy ha a néző igényes kínálatot kap, előbb-utóbb megszereti. A tévében főként a gagyit kapja, azt a legkényelmesebb elfogadni. Ez egyébként az írástudók árulása. Felkészült szakemberek árazzák be ilyen alacsonyan a nézőt, még választási lehetőséget sem hagynak neki. Ha kimegyek a piacra, abból tudok választani, amit kitesznek az asztalra. Ha nincs szép alma, jó lesz a fonnyadt is”.

A 168 óra arra is rákérdez, hogyan bírja ki anélkül, hogy ő maga is felálljon a színpadra, ha ez volt az élete: „Dehogy volt, az életem egy része volt csak. Jól néznénk ki, ha az lett volna az életem”.

A fizető állásáról is mesél: „Győrbe szerettem volna kerülni, temetőgondnoki állást ajánlottak, elfogadtam. Két és fél hektárt gondozok, füvet nyírok, bukszusokat metszek”.

Az is kiderül a beszélgetésből, hogy a világról alkotott elképzelése meglehetősen borúlátó: „Egyre rosszabb lesz. Az emberiség valami egészen rémületes állapotban van, haladunk a végkifejlet felé. Kiirtjuk a földet. Először is irtjuk a lakosságot, valószínű a túlnépesedést másképp is meg lehetne akadályozni, nem feltétlenül golyószórókkal és ágyúkkal, de erre specializálta az emberi faj magát. Aztán majd azt irtja ki, amit meg lehet enni”. De mint mondja, „csak magában morgolódik”, színpadra vihető mondandója nincsen a világról.

Nem hisz abban, hogy a színház képes lenne megváltoztatni a világot: „Budapesten kétmillió emberből másfél millió soha nem megy el a színházba. Országosan is hasonló az átlag. Sokan nem olvasnak könyvet sem. Tévét viszont sokan néznek, mert helyben van és nem okoz fejtörést. Művészet nélkül alapvetően elvan a világ. Hiába tartjuk jó néhányan fontosnak, ne gondoljuk már, hogy a művészet hiányától megreped a Föld”.

A 168 órán megjelent interjú teljes terjedelemben itt olvasható.