„Számomra a rendező még egy problémát jelent, amit meg kell oldani”

Kókai Tünde, az Örkény fiatal színésznője játssza a főszerepet a színház Hit, remény, szeretet című legújabb bemutatójában. Interjú.

Az Örkény Színház két napja mutatta be Ödön von Horváth darabját, Gáspár Ildikó rendezésében. Kókai Tünde tavaly végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen és már harmadéves korában is szerepelt a teátrum előadásaiban. Az egyetem elvégzése után, az idei évadtól lett az Örkény Színház társulatának tagja. Néhány nappal a bemutató előtt őszintén mesélt többek között arról, hogy mikor lesz meg egy szerep és miért nehéz feladat ez számára, milyen az Örkényben dolgozni, mi az, ami örömet okoz neki és mi az, amitől fél a színészetben.

hit_1_ok.JPGKókai Tünde a Hit, remény, szeretet előadásában (fotók: Horváth Judit)

A Hit, szeretet, remény főpróbahetében vagyunk, pár nap van a bemutatóig. Hogy érzed magad?

Azt érzem, hogy most meg van teremtve minden körülmény ahhoz, hogy ez a szerep megszülethessen. Tudom, hogy megtettem érte mindent, és ha így sem áll össze, akkor jön az a része, ami már nem az akaraton és az elhatározáson múlik.  

A többi szerepednél azt érezted, hogy nem állt össze?

Folyton elégedetlen vagyok, ez bizonyos mértékben szükséges, olykor viszont hátráltató, mert emiatt nem tudok kellőképpen beleállni a dologba. Amikor harmadévesként megkaptam Ophelia szerepét az Örkényben, föl se fogtam. Ott álltam Csuja Imrével, Pogány Judittal és Gálffi Lászlóval, az osztályfőnököm rendezett, semmire se tudtam figyelni, csak a sokk volt. Nagyon más egy kőszínházban játszani, mint az Egyetemen. Sok ilyen dolog van „idekint”, ami magától értetődő, mint például, hogy van egy rendező. De tulajdonképpen számomra a rendező még egy problémát jelent, amit meg kell oldani.

Az egyetemen vittem valamit, együtt megbeszéltük, volt egy koncepcióm, azt megcsináltuk. Most meg itt a rendező, akinek van koncepciója, azt kell befogadnom, hozzáraknom a gondolataimat és valahogy egybegyúrni. A cél persze ugyanaz, hogy közösen alkossunk valamit. Az elején teljesen ráhagyatkoztam a rendezőre, csak azt csináltam, amit Bagossy mondott, kevesebbet tudtam magamból beletenni. Meg kell tanulnom hasznosan próbálni. És beszélni. Be kell beszélnem a teret, hogy halljanak a nézők. És az is új, hogy hány emberhez kell elérni, hogy ne csak az első négy sor lássa az apró rezdüléseimet. 

hit_3.JPG

Volt olyan, hogy azt érezted, na, ez a szerep megvan?

Hajlamos vagyok kifogásokat keresni, amikor valami nem sikerül, rossz a rendezés, szörnyű a magánéletem, ott van a díszlet, véletlenül pont akkor betegszem le, amikor nem kéne… Még az Egyetemen volt olyan, hogy azt éreztem, valamit megtaláltam. De könnyű, ha csak maximum kétszer kell úgy összeállni a csillagoknak, hogy sikerüljön, a vizsgára. Itt, az Örkényben a legelején nem tudtam eléggé tudatos lenni, amit nem úgy próbáltam be, azt az előadáson már nem lesz lehetőségem próbálni. Néha van, hogy megtörténik valami, de a legelső szerepeim nem álltak bennem össze. Azt tanulom most, hogy mire van szükségem ahhoz, hogy tiszta lelkiismerettel álljak a színpadon. Hogy el tudjam engedni. Ez jelenti számomra most a legnagyobb munkát. 

Mi van olyankor, amikor a rendező nagyon mást gondol a szerepről, mint te?

Ha tudja, mit akar és fel tudja építeni az emberekben a hitet, akkor szerintem azt csinál a színészekkel, amit csak akar. Az sokkal rosszabb, amikor ő sem tudja, mit akar, én sem tudom és olyat csinálunk, amiről senki sem tud semmit. Fontos, hogy a rendezőnek legyen ötlete, az nem elég, hogy elolvastam és tetszik. Rendezni nagyon nagy felelősség, de színészként is az felállni a színpadra, mert végül csak te viszed vásárra a bőröd. És egyáltalán nem mindegy, hogy mit akarunk üzenni. Én most azon dolgozom, hogy pontosan azt mondjam el, ami a szándék, pontosan azt jelentsem, amit ki akarok fejezni.  

hit_5.JPGCsákányi Eszter, Znamenák István, Nagy Zsolt és Bohoczki Sára

A Hit, szeretet, reménynél mi ez az alapgondolat, milyen ez a lány, akit játszol?

Tragikus a történet, borzasztó alakokról szól, nekem az a feladatom, hogy megtaláljam ennek a lánynak az igazát. Azért is fontos, mert különben nagyon csúnya képet fest a darab a világról. Ha valami értelem van benne, az Elizabeth. De ő sem bűntelen. Csúsztat, kamuzik, mert kétségbeesett. Mindig a többiekre reagál, csapódik, hallgat, védekezik. Teljesen egyedül van. Minden pofon után talpra áll, jön valami remény, ami aztán ismét szertefoszlik, de ő megy tovább. Fokozatosan veszít el mindent.

A reményt a legnehezebb elpusztítani benne.. Volt olyan, hogy zokogógörcsöt kaptam egy jelentben, aztán rájöttem, hogy jó, de Tünde, ez a te reakciód, nem az övé. Rá kell jönni, hol válik el a két személyiség. Ami nekem már rég kicsapná a biztosítékot, az neki szinte meg se kottyan. 

Az, hogy eladja a hulláját a halála után, egy jó ötlet lehetne, nem? Hiszen neki akkor már nem fáj, azt csinálnak vele, amit akarnak, akkor kell neki pénz, amikor még él.

Azért is választja ezt, mert nem a lelkét akarja eladni. A test lélek nélkül értéktelen. Nem egy fausti hős. Lehetne kurva is, de elvei vannak, azt szeretné csinálni, ami a hivatása. Nincsen elég részletesen megírva a figura, bizonyos dolgok homályosak magával a darabbal kapcsolatban is, elég nagy teret hagy a fantáziának, hogy mi hogyan válaszoljuk meg a nyitva hagyott kérdéseket. 

hit_6.JPG

Szerinted pl. a szerelem a rendőrrel tényleg szerelem? Vagy csak kihasználja, hogy valaki eltartja őt? A darabot olvasva akár mindkettő lehetne.

Meg lehetne úgyis csinálni, hogy egy számító ember, aki csak a megélhetéséért küzd, akinek csak az számít, hogy kit fog tudni lehúzni egy sonkás szendviccsel. Csak így nincs semmi értelme. És nem is gondolom, hogy igaz lenne. A legkiszolgáltatottabb pillanatainkban is a szeretetre éhezünk. 

A rendező mellett a kollégák is tudnak segíteni?

Egytől egyig mindenki tud inspiráló lenni. Például Nagy Zsolt jelenléte számomra nagyon sokat segít. Folyamatosan reflektál arra, ami történik, nem nyugszik bele, megkérdezi, hogy tulajdonképpen mit is csinálunk most? De ugyanígy Znamenák Istváné és a többieké is. Az számít, ha tudunk együtt gondolkodni, ha érdekel, hogy is van ez valójában és hogy mit akarunk mondani. A József és testvérei alatt volt, hogy nem tudtam egy jelenetet megoldani, itt maradtam Kákonyi Árpád zenei vezetővel hajnalig és beszélgettünk. Nem arról beszélt, hogyan kell megcsinálni a szerepemet, csak arról, hogyan kell hozzáállni a színházhoz, hogyan építkezzek másokból is. Figyeljem, hogy mennyit lehet tanulni ezektől a nagyszerű emberektől, akikkel körül vagyok véve. Akkor ez a beszélgetés lendített át valami megoldhatatlannak tűnő problémán. 

hit_4.JPGNagy Zsolt és Kókai Tünde

Szoktad nézni a többieket előadás közben, ha nem vagy benne a jelenetben?

Ahhoz már kell egy bizonyos fokú biztonság. De ebben még nem vagyok elég jó, inkább azon görcsölök, hogyan fogom megoldani az aznapi feladatot. A Hamletnél egy órán át benn kell ülni a színpadon, az nagyon felemelő, amikor a megszokotthoz képest valami másképp történik. Polgár Csabára például mindig rá lehet csodálkozni. És az is jó érzés, amikor tud füle lenni a kollégáknak arra, hogy a másikkal megtörtént valami, hogy hirtelen tehetségesebb a megszokottnál, bár ilyen esetben az a színész óhatatlanul is húzza a többieket magával.  

Milyen szerinted a jó színész?

Egyre több emberről gondolom, hogy jó színész, mert látom, hogy ez milyen nehéz. Gimnazistaként, ha beültem egy előadásra, azt éreztem, hogy ha abban nem váltódik meg velem együtt a világ, akkor semmi értelme nem volt azt a darabot megcsinálni. Így, hogy én is erre a térfélre kerültem, persze azonnal megbocsájtóbb is lettem. Nehezen tudok objektív lenni, ha már ismerek valakit, tudom, hogy honnan, milyen küzdelmek árán jutott el a szerepig, másképp nézem. De jó, ha sikerül kívül maradnom, mert az előadást nézőként nem élvezni akarom, hanem tanulni belőle. Persze jó esetben a kettő nem zárja ki egymást. Az általam elképzelt színházba nem kikapcsolódni, hanem bekapcsolódni jár az ember.

hit_7.JPGCsákányi Eszter és Kókai Tünde

Általában a színészeket nézem, nem a rendezést. Ki miből dolgozik, hogyan áll hozzá, mit gondol a világról, a munkája jelentőségét mennyire becsüli. Borzasztó, de nagyon átlátszó a színész a színpadon. Az embert látod, nem a munkát, amit végez. Nagyon lohasztó, ha azt látod egy színészen, hogy „nyomja”. Hogy belefásult és csak dolgozni jár be. Ez azért is háborít fel, mert nagyon nagy félelmem, hogy ilyenné válok.

Persze így, a szakma legelején könnyű beszélni, szinte még semmit sem tettem le az asztalra, nem éltem meg a színházat akkora dózisban és nem is ítélkezhetek senki felett. De azt hiszem talán ez a két buktató, hogy vagy totálisan kívül marad, rossz értelemben véve melózik, megelégszik azzal, hogy a színész beszéljen jól, legyen ura a testének, mondja el a szöveget, mímeljen érzelmeket. A másik véglet, hogy tönkremegy bele, aminek ugyanúgy semmi értelme nincs, mint az előzőnek. Meg kell találni az egészséges egyensúlyt.

Veszprémi Judit / Örkény István Színház

süti beállítások módosítása