Majdnem 20 – „Kemény számvetés és röhejes utópia egyszerre”

Tasnádi Istvánt, a darab szerzőjét kérdeztük az egykori Bárka Színházról és a Majdnem 20 című előadás különös létrejöttéről. 

Az Átriumba költözik az Ördögkatlan Produkció Majdnem 20 című előadása, amely a nagy reményekkel és alkotói lendülettel induló, és majdnem húszévesen jogutód nélkül megszűnő Bárka Színház történetéhez szól hozzá sajátosan ironizáló játékossággal. A darab és az előadás egyszerre született – az alkotótársak játékából és Tasnádi István tollából. 

Ebben a teljesen valószerűtlen utópiában egy csapat fiatal elbarikádozza magát a bezárásra ítélt Bárka Színházba, és nem hajlandó elhúzni onnan, nem használ sem jó szó, sem fenyegetés. A patthelyzetet az Új Fenntartó (Közszolgálati Egyetem) végül egy nagyvonalú ajánlattal kívánja feloldani: maradhatnak a fiatalok, ha hajlandóak átképeztetni magukat közszolgának. Megérkezik a Kiképző, és elkezdődik a kemény munka, melynek során ezek a romkocsmában merengő, elkényeztetett, idealista művészpalánták a mai kor elvárásainak megfelelően életre nevelődnek. Vagy nem – olvasható az előadás színlapján Tasnádi István szinopszisa.

majdnem_20_schiller_kata_090.jpgMajdnem 20 (fotó: Schiller Kata)

A Bárka Színház alapító tagjaként neked miről szólt a Bárka Színház akkor, amikor csináltátok, miről szól így utólag, és „miről szól” mindehhez képest a Majdnem 20? 

Akkor a kezdésről szólt és az ideákról. 26 évesen színházat alapítani ilyen elképesztően erős társulattal kivételes dolog. Akkor még minden előttem volt, és abban reménykedtünk, hogy „most majd megmutatjuk”. Amikor tavalyelőtt bezárták a színházat, világossá vált, hogy nem mutattuk meg. Nem hoztunk létre olyan megkerülhetetlen értéket, amit egyszerűen képtelenség bedarálni. 

A Bárka Színház ugyanakkor nagyon fontos színházi műhely volt, több száz nagyszerű színész és alkotó fordult meg itt, rengeteg jó és néhány kiemelkedő előadás született, az itt tapasztalt szabadság és formai kísérletező kedv rettentően hiányzik. A Majdnem 20 azzal a gondolattal játszik el, hogy mi van, ha nem szemléltük volna tétlenül a színház  bezárását. Kemény számvetés és röhejes utópia egyszerre. 

tasnadii_foto_pozsonyi_janka.jpg                 Tasnádi István (fotó: Pozsonyi Janka)

Az előadás közös munkaként jött lére tavaly Nagyharsányban, az Ördögkatlan egyik helyszínén. Mi az, amit te vittél magaddal erre a munkára – akár szövegként, akár elképzelésként? 

Előtte már néhányszor leültünk a résztvevő színészekkel és a rendezővel, Vidovszky Györggyel. Tudtuk, hogy nem egy könnyes-nosztalgikus emlékműsort akarunk csinálni, hanem valami szabálytalanabb és provokatívabb előadást. A Bárka szellemiségét a próbamódszerrel igyekeztünk felidézni. Az elején nem volt megírt szöveg, csak egy vázlat, egy történeti ív és bizonyos jelenetötletek, amelyekre a színészek improvizáltak. A karaktereket is közösen találtuk ki. Azt kértem a színészektől, hogy írjanak egy rövid bemutatkozást, egy én-monológot, hogy milyen színész-típus bőrébe bújnának bele szívesen. Aztán valakinél ezt figyelembe tudtam venni, valaki viszont egy épp ellenkező habitusú karaktert kapott, ha így kívánta a darab dinamikája. Mindössze nyolc nap alatt készült el az előadás az Ördögkatlanban, napközben mentek az improvizációk, éjjel pedig írtam a jeleneteket, amiket másnap már rögzített szövegként próbáltunk.

Azóta többször is játszottátok az előadást. Menyit változott a bemutató óta?   

Sokat tisztult és pontosodott a szöveg. Kerültek bele új ötletek is, és még vannak terveim, hogy bizonyos pontokon hogyan tudnánk mélyíteni a helyzeteken. Az a tapasztalatom, hogy az ilyen közös fejlesztésben készült darabok folyamatosan változnak, és általában dúsulnak. A hasonló módszerrel készült Nézőművészeti Főiskola a bemutatókor másfél órás volt – most több mint két óra. A Majdnem 20-szal azért még nem tartunk itt. 

majdnem_20_schiller_kata_243.jpgMajdnem 20 (fotó: Schiller Kata)

Olvastam, hogy néhány évvel ezelőtt többek között azért fordultál ifjúsági témák felé, mert úgy érezted, hogy – szemben a „felnőtt” dolgokkal – arra rá lehet, illetve rá tudsz nézni onnan, ahonnan azok még átláthatóak számodra. Ha jól értem, e mögött az (is) áll, hogy ezt a területet még nem járta át a politika. Ezzel szemben a Majdnem 20 igazán „felnőtt téma” és a legkevésbé sem mentes a kultúrpolitikától. Miért álltál mégis kötélnek?

Abból a fajta politikai színházból lett elegem, amelyik stigmatizál és másra mutogat. A Majdnem 20-ban nem áldozatként állítjuk be magunkat, hanem kíméletlenül igyekezünk vizsgálni a saját felelősségünket is. Hogy csúszunk bele szép lassan a kompromisszumokba, hogyan korrumpálódunk sokszor önmagunk számára is észrevehetetlenül, milyen retorikai trükkökkel győzzük meg magunkat, hogy engedni az önérdek csábításának valójában jó. Sőt ésszerű. Hisz nem ártunk senkinek. Ha nem csinálom meg én, majd megcsinálja más.   

Több olyan formátumos író van, aki kereskedelmi televízió csatornákon futó sorozatok forgatókönyvét írja, illetve irányítja az alkalmazott forgatókönyvírók munkáját. A te szerzői életpályádban milyen helye és súlya van az ilyen jellegű munkáidnak? 

Az utóbbi öt-hat évben kevesebbet dolgozom színházban és az HBO-nak írtam, írok olyan sorozatokat, mint a Terápia és az Aranyélet. Azt gondolom, mindkettő minőségi, a műfaján belül innovatív vállalkozás. Furcsa módon egy nagy kábelcsatornánál találtam meg azokat a kihívásokat, amik az utóbbi időben annyira hiányoztak nekem a színházból. Itt lehet keményen, mindenféle öncenzúra nélkül  beszélni kényes emberi témákról, legyenek azok magánéleti vagy közéleti témák. Ugyanakkor revelatív élmény volt az a nyolc nap az Ördögkatlanban, hogy lehet még így színházat csinálni. Csak tehetséges és elkötelezett társak kellenek, és egy közös ügy, amiről mindannyiunknak van mondanivalója.   

Török Ákos e-mail interjúja

Az előadás szeptember 10-én, este fél 8 órától látható az Átriumban.

Kapcsolódó cikkek

Bűn egy színházat veszni hagyni – Interjú Bérczes Lászlóval

süti beállítások módosítása