Nem jó emlékezni, de van, hogy kell – Kritikák az Egy piaci napról

Mohácsi János rendezése a Radnótiban történelmünk elfeledett és szégyenteljes eseményeire emlékeztet. De vajon mire való az emlékezés?

Závada Pál regénye a magyar történelem egyik feledésbe merült pontjára világít rá, a haláltáborokból a világháború után hazaérkezett magyar zsidók és a helyben élő nem zsidó lakosok közötti, halálos áldozatokkal is járó atrocitásokra. 1946-ban már nem működött az államilag megtámogatott antiszemitizmus, mégis sok száz esetben önszerveződő pogromok keretén belül vertek (agyon) magyar zsidó embereket. Ezt a regényt dolgozta át a Radnóti Színház színpadára Závada Pál, Mohácsi István dramaturg és Mohácsi János rendező. Pikli Natália  Prae.hu-n és Herczog Noémi  Élet és Irodalomban megjelent kritikáját olvastuk egybe. 

piacinap_002.jpgMartinovics Dorina, Porogi Ádám és Radnay Csilla az előadásban (fotó: Mészáros Csaba)

Herczog Noémi a Mohácsi testvérek által valós események alapján írt darabok felől közelít az előadáshoz. „A Mohácsi testvérek színháza többnyire nem az adott történelmi eseményről szól, ellenben igen gyakran szól például lincshangulatról és gyűlöletről; ez hol élesen jelenik meg, mint a Csak egy szögben cigányok és nem cigányok együttéléséről, hol megnyugtató távolságból, mint A salemi boszorkányokban” – írja. „Hol a ma viszonylag gyönge népi antiszemitizmus létező, de relatíve biztonságos terepéről visszatekintve, ezúttal a vérvád magyar virágkorának egyik későn sarjadó bimbajára” – fűzi hozzá.

Utal arra is, hogy a „kortárs kőszínházak ma, Miskolctól Budapestig egyébként is előbb nyúlnak a zsidótematikához, mint hogy közvetlenül beszéljenek a gyűlölet által elsődlegesen veszélyeztetett, „rizikósabb” csoportokról – a menekültek és romák elleni hazai gyűlöletről”.

Véleménye szerint Mohácsi Jánost nem az adott kor ellentmondásossága érdekelte, mint „a jelen lévő intenzív gyűlölet működése”. „A magyar zsidóság szenvedéstörténetéről ma a tettesek – így például a bennünk élő tettes – iránti megértés vágyával érdemes mesélni, ami nyilván nem egyenlő a helyesléssel. Annál is inkább, mert a színházban is majdnem kizárólagos az áldozati, így az önszembesítésünket megspóroló perspektíva” – fűzi hozzá. 

p5100490okk.jpgFotó: Toldy Miklós

Ezek után világossá teszi írásában, hogy éppen ebből a nézőpontból vizsgálja az előadást: egyszerűen szólva, sikerül-e a történetszerinti tetteseket annyira emberinek mutatni, hogy mindannyian magunkra ismerhessünk bennük, de legalábbis ne tőlünk teljesen más lényekként lássuk (és tartsuk távol magunktól) őket.

A színpadi alakok megfigyelését megkönnyíti a rendezés, mivel az összes szereplő (többen közülük több szerepet is játszanak) mindvégig a színen vannak. „Benyomul a Radnóti ici-pici színpadára a Mohácsi-előadások népes szereplőgárdája, és takarás nélkül (!) ott tölt két és fél órát néhány hokedlin, akár egy Brecht-drámában. Rokonszenves alázattal és leleményesen dolgoznak az éppen játszók keze alá több szerepben és háttérzajzene-gyártó szerepkörben; távolságot tartva a választott tárgytól, amely biztonságos távolságot így tartunk mi is” – fogalmaz.

Szép ez a kollektív munka a múlt felidézésében” – fűzi hozzá. A kollektív felidézéshez elengedhetetlennek tartja a kritikus, hogy az előadás „többféle azonosulási lehetőséget kínáljon”. Ebben fontosnak ítéli meg, hogy a regénybeli egyetlen elmesélő helyén az előadásban ketten próbálják utólag felidézni a történteket. „Míg a regényben a piaci nap története kizárólag Mária emlékein keresztül bontakozik ki, az új bemutatóban már dupla annyi nézőponton, a két barátnő csacsogó, megfigyelő – és ami ennél izgalmasabb, egymásnak olykor ellentmondó (!) – szemszögén keresztül. Mert e technika akkor működik igazán, amikor az emlékek cáfolni látszanak az emlékezőt, és így képesek megtöbbszörözni a nézőpontok számát” – fogalmaz. 

piacinap_011.jpgFotó: Mészáros Csaba

A dramaturgia szerint miközben a két barátnő beszélget, az idézett események meg is jelennek a színpadon. „Ennek a színpadon mindezzel együtt is különleges visszaemlékező-dramaturgiai technikának, úgy tűnik, léteznek azért kihívásai vagy korlátai: most épp az említett nézőpontok száma. Nem sikerül megoldani, hogy a tömeget is egyes személyekre lebontva lássuk” – véli. „A vegetatív funkcióira redukált, bunkó és igencsak elvetemült tömeget alapvetően mégis a jól ismert félrenézők/megfigyelők szemszögéből látjuk. És az áldozatokéból” – fűzi hozzá.

Véleménye szerint az előadás összességében nem képes annyira közel hozni az egymást felhergelő elkövetőket, ami magunkba nézésre késztethetne minket nézőkként: „Bár e csürhe egyes hangjainak gegszerű beszólásai és ezek humora valamivel közelebb hozza Sodró Eliza gereblyés fúriáját vagy Lovas Rozi káromkodós durcáját, de mivel az ő arcuk tényleg olykor grimaszba fordul, erre inkább azt lehet mondani: micsoda emberek vannak. Sírni lehet, vagy jobb esetben – Mohácsiék színházában vagyunk – nevetni. Máriáék így látják e tömeget, és így nekünk sem kell őket máshogy látni, mint ahogyan szoktuk. Annak a kellemetlen tudatában például, hogy akár a mi arcunk is eltorzulhat” – zárul a kritika.

Pikli Natália az emlékezet, pontosabban a felejtés hétköznapi működését, illetve az ezzel szemben ható művészet hatásmechanizmusával indítja írását. „Az emlékezet trükkös masina: szereti elfedni a fájdalmas és kényelmetlen részleteket, önfelmentő és megszépítő. Nemcsak az egyéni, hanem a kollektív, közösségi emlékezet is így működik: elsősorban a túlélést szolgálja, hogy minél kevesebb érzelmi súlyt cipeljük magunkkal napjaink során, ennek érdekében felülír, átír, elfelejt. A jó irodalom és színház azonban kezdetektől fogva a kényelmes elleplezés ellen dolgozik. Fájdalmas és zűrzavaros a múlt, de ha meg sem próbáljuk annak látni, ami valóban volt, nincs esélyünk arra, hogy emberibbé legyünk magunknál” – fogalmaz kritikájában. 

piacinap_013.jpgFotó: Mészáros Csaba

Mi van akkor – teszi fel a kérdést – „ha olyan jól működik a társadalom immunrendszere, hogy több mint fél évszázadra elfed dolgokat, mintha meg sem történtek volna: így „felejtődtek el” a második világháború utáni évek zűrzavaros, antiszemita, értetlenséggel és gyáva gyűlölettel teli epizódjai, melyekre nem adhat felmentést sem a német fasizmus, sem a szovjet „felszabadítás” (megszállás). Ezek a mi saját, nyomorúságosan ismerős magyar dolgaink, amiket láthatóvá, megfoghatóvá kell tenni” – vallja.

A Radnóti terének szűkössége sikeresen sűríti áthatóvá az élményt, melyet Kovács Márton és társai élőzenéből alkotott hangkulisszája tesz zsigerileg még átélhetőbbé” – írja, hozzátéve – „Az intim közelségben ülő nézők nem tudnak eltávolodni az eseményektől – bár érzelmileg néha rásegít az önvédelmi eltávolító reflexekre az épp ezért talán kétélű humor: a „Hú, de rá fogunk erre baszni” refrénszerű ismétlődése sajnos inkább súlytalanít, mintsem hogy a tragikus események groteszk ellenpontjává válna”.

A Mohácsi-testvérek dramaturgiája színházivá teszi a regény többfókuszú, folyamatokban kibomló realista cselekményét: sűrítve, kihagyásokkal és részben stilizálva éljük újra, mi történt 1946-ban a fiktív Kunvadason és a valós Miskolcon” – fogalmaz a sajátos dramaturgia kapcsán. 

piacinap_027.jpgMartinovics Dorina, Porogi Ádám és Radnay Csilla az előadásban (fotó: Mészáros Csaba)

A két emlékező barátnő játékát emeli ki a kritikus. „Radnay Csilla és Martinovics Dorina gyönyörű, sokoldalú és hiteles színészi munkája az előadás egyik legnagyobb erénye – egyszerre keltenek bennünk együttérzést hosszú ideig kitartó majd végül feladott barátságukkal, csalódott szerelmeikkel, vagy a halott és meg nem született gyermekeket gyászolva, máskor viszolyogtatóvá válnak saját emberi gyengeségeik, „apró” kegyetlenségeik miatt” – írja.

Egyértelműen ők uralják az előadás érzelmi terét, a többiek inkább illusztrációként jelennek meg a visszaemlékezésekben (eltekintve a Hadnagy-házaspárt játszó Pál András és Radnay Csilla érzelmileg is sűrű kettőseitől, főként a gyermekükkel kapcsolatos jelenetben)” – folytatja a két színésznő játékáról, áttérve az előadással kapcsolatos egyik kritikai meglátására: „Az előadásnak talán ez az egyik gyengesége: ugyan újrajátsszák, élővé teszik a történteket az ilyen epizodikus megformálásban is többnyire hitelesnek bizonyuló színészek, de a szerepsokszorozások nem mindig bizonyulnak színházilag sikeresnek, kényszerűségből néha illusztratívak maradnak”.

Véleménye szerint a színházi élmény egészét „az erőteljes, súlyos, mégsem elviselhetetlen tét” határozza meg: „szembenézni azzal, kik vagyunk, és mire vagyunk képesek, mit tettünk saját barátainkkal, szomszédainkkal, sógor-koma cimboráinkkal. Jó lenne ezt az előadást vidéken is minél több és minél kisebb helyen játszani – Budapest csak egy a sok falu közül, ahol haszonszerzésből, gyávaságból, félelemből agyonverjük sajátjainkat a „mi, magyarok” nevében”.

piacinap_006.jpgFotó: Mészáros Csaba

További kritikák az előadásról

Art7 - Stuber Andrea: Itt halnod

Az Egy piaci napot azok közé a bemutatók közé sorolom, amelyeknek a fontossága nagyobb, mint az esztétikai vagy a színházművészeti értéke. Olvasson tovább >>>

Dionüszosz Magazin - Szekeres Szabolcs: A forrongó méhkas

Az Egy piaci nap mementó, hiszen tudatosítja bennünk, hogy az antiszemitizmus nem a német megszállás függvénye volt és sajnálatosan nemcsak egy-egy történelmi kor jellemzője. Olvasson tovább >>>

Fidelió - Zappe László: A mindenkori hatalmi demagógia balekjai

Aligha lehet kétséges, hogy az elmúlóban lévő évad legfontosabb színházi eseménye a Radnóti új bemutatója, az Egy piaci nap volt, amely arról a manipulálhatóságról ad hiteles képet, amely a kisembert a mindenkori hatalom demagógiájának kiszolgáltatja. Olvasson tovább >>>

piacinap_004.jpgSchneider Zoltán és Némedi Árpád (fotó: Mészáros Csaba)

Fuhu.hu - Bóta Gábor: Az emberből előtör a fenevad

Mohácsi segélykiáltásszerűen arra hívja fel a figyelmet újra és újra, hogy bizony hasonló szituációk ismétlődhetnek, és látszólag jámbor, eddig hétköznapinak tűnő emberekből, belőled, belőlem, csaknem bárkiből, előtörhet a vadállat. Olvasson tovább >>>

Kútszéli Stílus - Török Ákos: „Erre nagyon rá fogunk b…ni!”

…nem egy élvezetes előadás, annál sokkal több. Olvasson tovább >>>

Magyar Hang - Pethő Tibor: Lincselés Kunvadason

A felszín kapirgálása helyett a mélyebb rétegek feltárása hiányzott sajnálatosan Mohácsi János legújabb rendezéséből. Olvasson tovább >>> 

piacinap_017.jpgPorogi Ádám (fotó: Mészáros Csaba)

Magyar Narancs - Rádai Andrea: Akolmeleg

Az áthallásokba, a retorikai fordulatok ismerősségébe, a fejünkben felállított párhuzamokba borzongunk bele. Olvasson tovább >>>

Népszava - Balogh Gyula: Felejtés ellen

Tabudöntő, politikai áthallásokkal teli előadás a Radnóti Színházban a Závada Pál regényéből készült Egy piaci nap. olvasson tovább >>>

Pótszékfoglaló - Csatádi Gábor: „Hú, de rá fogunk erre baszni!”

Az emberi indulatok lelket cibáló szele süvít a színpadról közénk újra és újra nekiiramodva ebből az előadásból, abnormális indulatoké, melyeket az tesz igazán borzongatóvá, hogy e történet szereplői magától értődőnek és normálisnak tekintik. Olvasson tovább >>> 

piacinap_033.jpgFotó: Mészáros Csaba

Revizor - Nánay István: A hely, ahol lehet élni

Felkavaró Závada Pál regénye, s felzaklató a Mohácsi testvérek ebből készített, szigorúan komponált, zeneileg strukturált, a Radnóti Színház csaknem teljes társulatát mozgósító előadása. Olvasson tovább >>>

Vasárnapi Hírek - Marik Noémi: Fröcsögő gyűlölet

Mégis épp azzal maradnak kicsit adósak Mohácsiék, amit ígértek és akartak: nem árnyalódnak kellőképp az indítékok, motivációk, egyre csak a gyűlölet fröcsög mind egyöntetűbben. Dominál az elvakultság és csürheszellem. Olvasson tovább >>>

Kapcsolódó cikkek

A nap fotója – Egy piaci nap a Radnótiban
Mohácsi János: „Gyűlöletkeltéssel itt mindig is sikeresen lehetett politizálni”

süti beállítások módosítása