Keszég László: „Az avantgárd szerzőket jobban ismertük, mint Kazinczyt”

Keszég László ismét Vojágert rendez, ráadásul most játszik is benne.

A bemutató október 3-án lesz a Jurányiban. Ami a történetet illeti: Pál és Vera a két kispesti lakos boldogan élhetnének takaros pázsitjukon a robotfűnyírójukkal, ha nem történt volna az a csúnya eset a múltjukban. De sajnos megtörtént. Pál lefeküdt azzal a cintányéros lánnyal, amitől Vera spirituális beállítottságú lett, amitől viszont Pál pánik- és idegbeteggé vált. Hogy sikerül-e rendbe tenni a kapcsolatukat, és lesz-e végül esküvő, az a szomszéd Babi nénitől is függ. Meg attól is, hogy mi történik a Félelmek Kútjában, ami történetesen pont Kispesten található.

vojager_1.jpgOlasz Renátó és Bánki Gergely a Vojáger előadásában (fotó: Gulyás Dóra)

Az interjúban a Vojágeren kívül szó esik az Osztálytalálkozó című dokumentumfilmről, Keszég László zenéhez való viszonyáról és a kőszínházakban, a függetleneknél, vidéken, illetve külföldön szerzett munkatapasztalatairól. 

A Vojáger ősbemutatója 2013-ban volt a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban. Mi hajtott, hogy másodjára is megrendezd?

Keszég László: Az előadás hatalmas siker volt Szabadkán, de csupán egy mellékprofilja a színháznak. Nem futotta ki magát a darab, de mindenki fel akarta újítani, szerették. Aztán bekerültem a Jurányi körforgásába, és az ötlet, hogy vegyük elő, tulajdonképpen Bánki Gergelyből és Stefanovics Angélából jött. A 40! avagy Véges élet próbáin láttam meg bennük a tökéletes párt a Vojágerhez, így jutott eszembe az, hogy meg kellene csinálni Pesten is a darabot, aztán ez évekig húzódott.

Az eredeti szöveget a szabadkai színészekre írta Vinnai András, így a mostani verzióban több változtatással éltünk. A színészek személyiségét figyelembe véve alakultak a fókuszpontok, íródtak át jelenetek. Színészileg nagyon hálás szerepeket írt András. Egyszerre groteszk, abszurd a Vojáger, ugyanakkor kommerszen értelmezhető kört fut be. Igazi romantikus komédia. Olyan, mint egy Neil Simon darab. Azt veszem észre, hogy mindannyiunk fejében ott kattognak a mondatai, az életünk része lett. Teljesen új bemutatóként tekintek rá annál is inkább, mert most van is egy pici szerepem benne.

keszeg_eder_vera.jpgKeszég László (fotó: Éder Vera)

Mit lehet tudni a te szerepedről?

szerepemről azt lehet tudni, hogy spirituális útvesztőjében a figura – olyan keleties kezdő jógaoktató –, aki soha nem járt Indiában, max. a somogyi Krisna völgyben, keleti filozófiát a Nők Lapjából tanulta, nagyon meg akarja kapni Verát, darabunk egyik hősét, ezért mindent bevet.

Olasz Renátót és az új Babi nénit, Nádasy Erikát hogy találtátok meg?

Olasz Renátót tanítottam az egyetemen, leszerződtettem Szegedre, jóban vagyunk, nagyon tehetséges. Mivel ő is eljött Szegedről, szabad volt, a produkciónk pedig lecsapott rá. Megpróbálok így is hatni rá, hogy minél tovább maradjon a színház közelében is, ne csak a film felé forduljon. Erikával kollégák vagyunk a Miskolci Nemzeti Színházban, először Egerben rendeztem, évek óta ismerem, tudom milyen csodálatos színész. Hozzánk hirtelen kellett, hogy belépjen, bátran, gyorsan döntött, teljes mértékben beilleszkedett és nagyszerű munkát végzett. Egy number one.

Nyáron a Kőszegi Várszínházban játszottátok először közönség előtt a Vojágert. Ott mennyit változott az előadás?
Az előadás annyiban változott, hogy Vinnai Andrással konzultálunk, és próbáltunk a jurányis munkabemutató után július elején. Ezek alapján András változtatott, ebből kifolyólag az előadás is változott, így elmondhatjuk, hogy előadásunk valójában egy vérbeli 75%-os ősbemutató.

Általánosságban elmondható, hogy a rendezéseidben fontos szerepet kap a zene. Mi a kötődésed a zenéhez?

A Vojágerben is nagy szerepet kap, ami Zságer-Varga Ákosnak köszönhető. A szabadkai előadásban is vele dolgoztunk. Játszom bőgőn, üstdobon, zongorán. Bár sosem voltam jó zenész, de a zene teljes mértékben meghatározta a hozzáállásomat mindenhez. A ritmus talán a legfontosabb eleme minden előadásomnak. Ha csak lehet, zeneszerzőkkel dolgozom. Jelenleg pedig óraadó tanár vagyok a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Színpadi gyakorlatot tanítok, az operaénekesekkel a Carmen-en fogunk dolgozni ebben a félévben.

vojager4.jpgStefanovics Angéla és Bánki Gergely az előadásban (fotó: Gulyás Dóra)

Színházilag te honnan jössz?

A független, alternatív szférából jövök. Még a gimnáziumban az osztálytársaimmal létrehoztuk a Pó-folyó után a PÓ-csoportot, ami később Pont Műhellyé alakult. Ennek 2010-ben lett vége. Belecsaptunk a szürrealizmusba, a szabad zenélésbe: lábasokon, kifeszített kábeleken, nagy rugókon, padlón zenéltünk. A zentai ifjúsági színházzal, Urbán Andrással fuzionálva létrejött az AIOWA színházi maffia. Az avantgárd szerzőket jobban ismertük, mint Kazinczyt. Persze mindent autodidakta módon tanultunk meg. Aztán engem felvettek a Színművészetire.

Sokat dolgozol kőszínházakban és a függetlenekkel is a Jurányiban.

Bánki Gergelynek és a HOPPart Társulatnak köszönhetően kerültem vissza a függetlenekhez, abba a közegbe, ami olyan ismerős volt a 90-es évek elejének Szerb utcájából, ahol csodálatos performanszokat csináltunk. Tulajdonképpen most a Jurányi azt a vérvonalat folytatja. Először csodálkoztam, hogy itt mennyire kialakult „táncrend” van. Nagyon hasonlít egy nagy színház működési elvére. Strukturált, professzionálisan vezetik, de a szellemiség a szerb utcai. Ez is csak azt bizonyítja, hogy az energia nem vész el, csak átalakul.

Szerintem az a szerencsés, ha a fiatalok a független színházi szférába kerülnek be először, mert ott megtanulhatják a szürkeállományukat használni, kommunikálni és azt, mi az egymásrautaltság. Azt gondolom, hogy ma a legfontosabb feladata a színházi világnak, hogy megnyugtató módon rendezze a függetlenek finanszírozását és az egyetemek sorsát, hiszen ez a két kapu a hosszú távú működéshez.

Két évig Szegeden voltál főrendező, 2012-től Miskolcon rendezel, és gyakran megfordulsz egyéb vidéki színházakban. Milyennek látod a vidéki színházak helyzetét?

vojager_3.jpgAzt látom, hogy 190 km-nél kezdődik egy új világ. A fizikai egymásrautaltságból következnek ezek a jó (vidéki) műhelyek. Budapesten egyszerre minimum öt helyen játszanak az emberek. Az instrukción kívüli kommunikáció esélytelen. Ezekben a vidéki nagy színházakban a legjobb dolgozni, de finanszírozás szempontjából ők vannak a legnehezebb helyzetben, azt hiszem, most varázslók dolgoznak ott. Budapest központú a magyar színházi világ, a kritikusok nem jutnak el vidékre, így nem sok vidéki előadásról írnak, pedig mini évadokat csinálnak a színházak nekik, és busszal szállítják le a kritikusokat. Mintha csak szeleteket látnának az egészből.

                                        (Olasz Renátó az előadásban)

Tapasztalataid alapján milyen párhuzamot tudnál vonni a magyar és a környező országok színházi életében?

Szlovéniában mindig az avantgárdba hajló nagy színházak domináltak. Jó értelemben véve rendezőkre alapuló, német behatású színház működik ott. Nagyon ritka az örökös tag a magyar színházakban, ez jobb, mint a környező helyeken, mert frissen tart. Nehéz volt hatni egy 32 éves színészre Szlovéniában, aki épp akkor lett kirobbanthatatlan tagja a nemzeti színháznak. Az is elmondható, hogy kevés helyen finanszírozzák ilyen jól a függetleneket, mint nálunk.

Belgrádban is dolgoztam többször, és azt látom, hogy a hivatalos színházi élet jobban rajta tartja a szemét a világszínházon, hogy mi történik a West Enden, a Broadway-en, Berlinben, Párizsban. Az erdélyi színházak most nagyon trendik, ott lényegében Németország van. A Felvidék jelen pillanatban teljesen olyan, mint a 80-as években a Vajdaság, anyagilag jobb, mint Magyarországon. A rendszer, ahogy működik, annyira lokális, hogy nagyon nehéz lenne átültetni, ami jó.

Minden év április 11-én, a költészet napján a színműs osztállyal összeültök. A rólatok készült Osztálytalálkozó című dokumentumfilmet most mutattátok be. Kinek az ötlete volt?

Ujvári Csabáé, aki a diploma után pár évvel szakmát váltott, dokumentumfilmes operatőr, vágó lett. A film túlmutat a nosztalgiázáson, jó, hogy az egyik fókuszpont az ő ügye. Csaba az egyetem alatt pszichiátriára került, és a film azt is igyekszik megmutatni, hogy amikor ő eltűnt, mi milyen viszonyban voltunk vele. Felvételeket keresett a színmű archívumában, volt közös forgatási nap, és külön-külön is készített velünk interjúkat. Mindig beszámolt, hol tart a folyamatban. A forgatáson azon gondolkodtunk, miért a Máté-Horvai osztály a legendás osztály. Mi vagyunk a legendás osztály! (nevet)

Az interjút Bordás Katinka készítette a Jurányi Latte sorozat részeként.

(Forrás: Jurányi Ház)

Kapcsolódó cikkek

Olasz Renátó: „Vidéken nem tudsz mással foglalkozni, csak a lényeggel”
Keszég László: „Ez egy cserbenhagyásos gázolás volt”

süti beállítások módosítása