Kardos Róbert: „Létezhet másfajta boldogság”

A Jászai Mari Színház legújabb bemutatója Molnár Ferenc klasszikusát, Az üvegcipőt helyezi új megvilágításba.

A Sipos Lajost alakító Kardos Róbert egyebek mellett arról beszélt, hogy a Czukor Balázs által rendezett tatabányai előadásban miért és hogyan mozdultak el a darab előadástörténetében hagyományosnak tekinthető „józsefvárosi Hamupipőke”-sémától.

Kardos Róbert és Szakács Hajnalka az előadásban (fotók: Prokl Violetta / Jászai Mari Színház)

Majd’ száz évvel az ősbemutató után meg lehet még ragadni valamiben Az üvegcipő aktualitását? Hiszen a darabban ábrázolt világ már jó ideje a múlté.

Az üvegcipőben Molnár megfest – méghozzá elég gazdagon – egy húszas évekbeli józsefvárosi társadalmi rendszert, a maga fölé- és mellérendeltségeivel. A darab egyik központi alakja egy cselédlány: abszolút a társadalom legalja, éppen nem nincstelen, de nem sokkal több annál. Csak remélni tudom, hogy ez a társadalmi osztály az akkori formájában megszűnt. De hát végletesen kiszolgáltatott, szinte rabszolgasorban élő emberek ma is élnek velünk. Picit eltolódtak a dolgok a múlt század elejéhez képest, talán nem látszanak most annyira a társadalmi különbségek, mert körbefolyt bennünket valamiféle modern vagy modernnek tekintett lét, de szerintem Az üvegcipőben ábrázolt viszonyok ma ugyanúgy érvényesek, mint akkoriban. Józsefvárosban pedig különösen, mert azért ez a környék sosem volt a Rózsadomb.

Józsefvárosi gyerekként mennyire tűnik ismerősnek számodra a darabban megjelenített közeg?

Bár rengeteget változott a kerület az elmúlt évtizedekben, és nem élek ott már huszonöt éve, mégis azt mondhatom, hogy nagyjából ismerem a darabban megjelenített közeget. Ilyen arcokat én is ismertem, mint amilyenek feltűnnek Molnár darabjában. Ami pedig a történetben központinak számító Adél–Irma–Sipos–Császár négyes viszonyrendszert illeti, az – hiába közhely, de – örök. Adott egy vénlány, Adél (Bakonyi Csilla), akinek keserves úton lesz valami kis vagyona, azzal próbál evickélni, ahhoz rendeli hozzá a magánéletét. Élettársi viszonyban él Sipos Lajossal tíz éve, de azért közben szeretne egy fiatalabb férfit. Ebben szerintem semmi régies nincsen, ezek az emberi viszonyok ma is föllelhetők bárhol a világon.

Figeczky Bence, Bakonyi Csilla és Kardos Róbert

Szembetűnő, hogy ezek a viszonyok szinte minden esetben valamiféle alá-fölérendeltségen alapulnak. Irma és Sipos, Adél és Sipos, Irma és Adél…

Ez tényleg így van, egymásnak kiszolgáltatott embereket láthat a néző a darabban. Sipos is egy végletekig kiszolgáltatott ember, egzisztenciálisan legalábbis mindenképpen kiszolgáltatott – Adélnak. Sipos egy műbútorasztalos, néha bútorrajzolónak titulálják, van valamiféle művésztudata, és ez talán összefügg azzal, hogy milyen látszatot próbál fenntartani. Ehhez bizony az is kell, hogy a környezete azt hazudja neki, hogy ő a kakas a szemétdombon, de hamar kiderül, hogy Sipos tulajdonképpen Adél kitartottja, egy buznyákja nincsen.

Szóval az Adéllal való kapcsolata kizárólag az anyagiakon alapszik?

A „kölcsönös és érdekmentes barátság” jegyében elvannak egymással. Egyszer, régen volt köztük valami igazi vonzódás, talán szerelem, ezt egyébként érinti is a darab. De végül elmentek egymás mellett, és valahogy bekocsonyásodott ez a viszony. Siposnak jól jön, hogy nem kell fizetnie a lakhatásért, Adélnak pedig azért jó így, mert bár tudják a környéken, hogy nincs férje, de azt is tudják, hogy van egy férfi, akihez tartozik. Adél is cselédi sorból indult, nem kevés áldozattal felverekedte magát háztulajdonossá – még akkor is, ha ez csak egy körömfeketényi kis panzióféleség, földszintes udvarosház –, és szüksége van Siposra a státusza miatt.

Bakonyi Csilla és Kardos Róbert

Az üvegcipőt sajátos Hamupipőke-történetként is szokás emlegetni. Ebben az esetben Sipos lenne a herceg, bár nem sok hercegi vonást visel magán.

Igaz, hogy nem sok mindene van ennek az embernek, de valamiféle szabadsággal mégis rendelkezik. Súlyos kompromisszumokkal, de magának mindig azt tudja mondani, hogy „végül is én szabad vagyok”. És pont ezt karcolja meg Adél, amikor azt mondja neki, hogy „most benyújtom a számlát, és holnaptól annyira se leszel szabad, mint eddig”. Van ebben az emberben valami ragaszkodás a szabadsághoz. Muszáj rendet tartania maga körül – ezért is drillezteti folyamatosan Irmát (Szakács Hajnalka) –, mert ez óvja őt, ez a fajta rend adja a sajátos szabadságát. Az persze igaz, hogy nincsenek hercegi vonásai. Ő attól herceg, hogy Irma mégis annak látja.

Irma évek óta epekedik Sipos után, ő mégis mintha nem látszana tudomást venni erről. Miért nem?

Az első felvonás végén Sipos azt mondja Irmának: ha most körülnézek, ezen az egész világon egy jó emberem van, és az te vagy. Szerintem ez addig is így van, csak nem a felszínen. Ha választania kell tíz másik ember és Irma társasága között, akkor habozás nélkül az utóbbit választja, mert tőle faltól falig megkapja azt a fajta szeretetet, amire mindig is vágyott. Én azt sejtem, hogy ezt az embert valamikor nagyon szerették, de később sosem kapta meg azt a törődést, feltétlen szeretetet, amit Irma megad neki.

Kardos Róbert és Szakács Hajnalka

Akkor miért van az, hogy – ahogy az előbb mondtad – folyton drillezteti a lányt?

Abban, hogy úgy bánik vele, mint a pokróccal, az is benne van, hogy Sipos tulajdonképpen Irma nevelőszülője. Egy lány, aki tizenegy évesen került a környezetébe, és nyolc éven keresztül ott növekedett körülötte egész kis gyereklányból felnőtt nővé. Szóval ebben a drilleztetésben atyai féltés is van.

Hogyan válhat szerelem ebből a szigorú atyai féltésből?

Úgy, hogy mocskosul imponál neki Irma közeledése. Ha egy ötvenéves férfinak egy tizenkilenc éves nő azt mondja, hogy „amióta az eszemet tudom, téged szeretlek, és minden hülyeséget azért csinálok, mert szerelmes vagyok beléd”, és az az ötvenéves férfi azt mondja, hogy ez neki nem esik jól, akkor az az ötvenéves férfi hazudik.

Persze ez csak elméleti kérdés, de az imponálás elég lehet ahhoz, hogy később együtt maradjanak?

Sokat beszéltünk Czukor Balázzsal, a darab rendezőjével az egyik jelenetről a darab legvégén. Sipos és Irma itt azon civódik, hogy melyikük vigye a bőröndöt. Végül Sipos azt mondja, „jó, a bőröndöt mindig te fogod vinni”. Ebben szerintem kajánság van. Kettejüknek együtt nincs annyi pénzük, hogy gyalog hazamenjenek, az életük végéig csóringerek lesznek. A darab végén látunk egy lényegében nincstelen, most már fedél nélküli bútorasztalost, meg egy cselédlányt – szevasztok, sok sikert. Nem kevés iróniát érzek ebben a jelenetben, hogy a legvégén Sipos azt mondja, oké, ha ennyire ragaszkodsz hozzá, akkor megígérem, hogy mindig te fogod vinni a bőröndöt – lesz dolgod. Folyamatosan A-ból B-be fogunk menni, de együtt leszünk. Szerintem itt találja meg magát igazából Sipos, megtalál valamit a szabadságából. Egy ember, aki sokáig azt hiszi, hogy ő már csak egyféleképpen élhet, de egyszer csak rájön, hogy létezhet másfajta boldogság.

Az előbb szó volt Az üvegcipő meseszerűségéről, ami viszont a ti előadásotokban mintha direkt háttérbe lenne szorítva. Miért választottátok ezt a jóval realisztikusabb hangvételt?

Az üvegcipő nem úgy mese, ahogy az eredeti Hamupipőke-történet, itt ugyanis olyan jeleneteket látunk a „herceg” és a „hercegné”, vagy a „herceg” és a cseléd között, amilyeneket amúgy nem látnánk a mesebeli kastély vastag falain át. Molnár nem egy habos-babos mesét írt. Persze nem szabad lerángatni szocióba – isten ments –, de nem is szabad felszínesen kezelni. Mert Molnár valami elképesztő pontossággal írja le ezeket a helyzeteket, viszonyokat. Már-már naturalista részletességgel. Neki a párkapcsolatokról nem teljesen az volt a képzete, hogy konflison zötyögünk hófehér ruhában, és az az élet. Mélységében látta a házastársi kapcsolatokat, hiszen megélte és megszenvedte azokat. Aztán megírta.

Az interjút Reichert Gábor készítette.

(Forrás: Jászai Mari Színház)

Kapcsolódó cikkek

Spolarics Andrea, Kardos Róbert: A nagy kérdés, hogy tényleg boldog vagy?