Színház a Vadnyugaton – Gender téma, itt és ott

Interjú Flores Hedvig magyar színésznővel, aki most angolszász területen bontogatja szárnyait. 

Kezdhetnénk az elmaradhatatlan kérdéssel: hogy volt?

 Körülbelül 5 évvel ezelőtt kezdtük úgy érezni a férjemmel, hogy nem úgy alakulnak körülöttünk a dolog, ahogy hosszú távon szeretnénk. Ekkor elkezdtünk nézelődni, hogy hova és merre tudnánk tovább menni. Szerencsénk volt, a férjem munkahelyén keresztül kapott egy álláslehetőséget San Francisco mellett a Bay Areaban, avagy a Silicon Valleyben, ahogy talán ismertebb és most már itt élünk 4 éve. Természetesen ez elmondva egyszerűbb, mint ahogy történt. Hiszen nem könnyű az embernek a családjától távol költözni, egy meglévő stabil egzisztenciát  új, kihívásokkal teli életre felcserélnie. 

img_5835.JPGFlores Hedvig

Gondolom az általad évekig vezetett színtársulattól, a Teatro Surrealtól sem volt könnyű búcsút venned. 

Valóban nem, de a döntésünkkel egy időben otthon egyre jobban fogyott a kis, független színházi társulatok körül a levegő. Így, bár nyilván nem könnyű szívvel, de úgy éreztük élnünk kell az adódott lehetőséggel. 

És azóta boldogan éltek, míg meg nem. 

Természetesen nem. (Nevet.) Ahogy korábban említettem, nem könnyű egy életet újra felépíteni az alapoktól, de dolgozunk rajta és azt gondolom, hogy jó irányban haladunk. Először teljesen hétköznapi dolgokkal kellett foglalkoznunk, mint lakásberendezés vagy a kislányunknak új óvodát keresni. Aztán ahogy telt az idő és egyre jobban belerázódtunk az ittlétbe, úgy éreztem egyre inkább azt, hogy vissza kell térjek a színházhoz. Ezért csatlakoztam egy itteni színtársulathoz, a Fuse Theaterhez. És bár nem az angol az anyanyelvem, és nyilván ez nehezíti a munkámat, de olyan nyitottan és örömmel fogadtak, amiért örökre hálás leszek .

Jól tudom, hogy angolul játszottál az egyik darabjukban? 

Igen. Óriási élmény volt. Nem tudtam, hogy képes leszek-e rá és bár az akcentusomon még mindig van mit dolgoznom, de rengeteg önbizalmat adott ez a lehetőség. 

img_0884.JPGStacey Ardelean, a Fuse Theatre művészeti igazgatója és Flores Hedvid a Dragon Theatre előtt

Ez az önbizalom egészen odáig növekedett, hogy a #meetoo kampány kezdetén előálltál az ötlettel, hogy írnál egy darabot. 

Nem egészen. Staceynek (Stacey Ardelean, a Fuse Theatre művészeti igazgatója), már a #meetoo mozgalom kezdete előtt felvetettem, hogy szeretnék írni egy drámát,  feminizmus, szexuális zaklatás témakörben. Amikor pedig kitört a botrány, rögtön éreztük, hogy lépnünk kell. Pályáztunk a Fuse Theatre-vel és nyertünk egy ösztöndíjat. 

Hát ez nem semmi. A feminizmus, illetve a zaklatás, molesztálás volt az alapötlet. Magyarországon erről a témáról alig, vagy nem, vagy félrenézve, vagy kacsintgatva, vagy akárhogy lehet beszélgetni, csak érdemben nem. Kaliforniába viszont ezek szerint rendesen betalált az ötlet. 

Igen. Annyira, hogy most a Dragon Theatre-rel közösen szervezzük a Redwood City Play Festival–t, ami egy gender témájú egyfelvonásos darabokat bemutató színházi fesztivál lesz júniusban. Itt kerül majd bemutatásra az én drámám is. 

Miért foglalkoztatott ez a téma már botrányok napvilágra kerülése előtt is? 

A gondolat rég foglakoztatott, főleg azért, mert lányom van. És amikor az embernek gyereke születik, akkor egy rakás dologgal szembesül. Fiús játékok, lányos játékok; aztán az a sok sztereotipikus megjegyzés például, hogy Pistike csak azért húzta meg a hajad, mert tetszel neki; vagy hogy a nagymamát akkor is meg kell puszilni, ha nincs hozzá kedve a gyereknek, mert egy jó kislány szót fogad, nem ellenkezik. Ebből született meg a “Because, I went there” című darabom.

Szerencsére a fiatalabb szülők már nagyobb jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy ne feltétlen így neveljék a gyerekeket.

Igen, egyre többen. És itt, ahol most élek a gender issue már napi téma, az emberek felvállalják magukat. Persze azt hozzátenném, hogy ez nyilván nem igaz az egész Egyesült Államokra, hiszen ez egy óriási ország és vannak különbségek benne. Mi viszont szerencsések vagyunk, egy liberális szemléletű részen élünk. 

fuse_docktown_24_of_338.jpgMary Hill és Flores Hedvig a The Unfinished Story of Docktown előadásában

Sokaknak már maga az írás sem egyszerű feladat, lassan a bevásárlólistát is emojikból rakjuk össze. Én azonban arra lennék főleg kíváncsi, hogy mennyire nehezítette meg a dolgodat, hogy nem az anyanyelveden írtál.

Nagyon nehéz nem anyanyelven írni, de igyekeztem okosan csinálni - és mint a visszajelzések mutatják ez sikerült is. Olyan témát választottam, amiről a neten is sok infót találni. Fontos volt ugyanis, hogy angolba is úgy tudjam átültetni a mondanivalómat, hogy közérthető legyen, hogy azokat a szavakat, kifejezéseket használjam, amiket a gyerekek hallanak, vagy ők mondanak. És a hitelesség szempontjából is kell, hogy angolul is megállja a helyét egy ilyen “Na, puszild meg a nagymamát, legyél jó kislány!” szöveg, amik polarizálják a nemeket.

Ha jól sejtem büszke vagy magadra, és nem fogod feladni a drámaírói-munkásságot.

Azt gondolom, lehetek, legalább egy kicsit. Azért ez nem túl gyakori. Mármint, hogy az ember a saját anyanyelvén kívül is képes legyen drámát írni. Azt is jól látod, hogy vannak további ötleteim és terveim. Egészen vadak is. (Nevet.) 

Mire gondolsz? 

Hát nemcsak dráma ötlet van a fejemben. Jó lenne egyszer forgatókönyvet is írni, ha már csak egy ugrás innen Hollywood. (Kacsint.) Persze nem a jövő héten tervezek neki állni, de hosszú távon kacérkodom a gondolattal. Hiszen ebbe se voltam biztos, hogy képes leszek rá, akkor miért ne álmodjak még nagyobbat, nem? (Újra nevet.) Természetesen játszani is fogok még, hiszen a színésznő, színésznő marad a halála pillanatáig.

Maradsz a “réteg” témánál, vagy populárisabb vonalra evezel? Már hogy említetted Hollywoodot.

Azt gondolom, hogy ha valami jól meg van írva, akkor teljesen mindegy, hogy réteg vagy populáris. Van egyébként egy film ötletem, na az abszolút nem populáris, de ha egyszer sikerülne eladni és megvalósítani, nagyon boldog lennék. Álmodni szabad. De ahogy a korábbi, még Magyarországon játszott darabjaim, a Szürke Váró és a Dreambegisztán is social justice (társadalmi igazságosság) témájú volt, a mostani, Because I went there című is az lett, és a film is az lenne. Engem ez a téma érdekel.

A gyakorlatban hogyan tapasztaltad meg a női szerep érvényesülését, a kérdéshez való hozzáállást? Mert ugye azt tudjuk, hogy Magyarországon, a mégoly felvilágosult körökben is gyakran elválik az elmélet és a gyakorlat. 

Azt hiszem ennek megítélésében valójában nem én vagyok a mérvadó, mert egy dupla buborékban élünk itt, San Francisco környékén. Plusz nálunk az a felállás, mint a legtöbb bevándorló családnál, hogy a férjem dolgozik, és én menedzselem a családi élet nagy részét. Persze részmunkaidőben én is dolgozom, de az maximum zsebpénznek elég. Viszont úgy látom, hogy az apák itt sokkal jobban kiveszik a részüket a gyereknevelésből és ebben a társadalomban már ez a természetes. A színházi életben is nagy különbségek vannak. Magyarországon például nagyítóval találsz női rendezőt vagy drámaírót. Itt úgy 50-50% az arány. Nekem ez nagyon meglepő volt, de kellemes élmény.

Van hova fejlődni…

Van. 

Az interjút Nagypál Anikó készítette.

süti beállítások módosítása