Színész el _ Salamon Béla

Kornis Mihály

Amint telik-múlik az idõ, mind kevésbé rajongok a színházért. Nem gondolom, hogy rohamosan csökkenõ érdeklõdésem egyetlen oka a kínálat nívója, megkockáztatom, hogy ma a színház éppoly érdekes - vagy éppannyira kevéssé az -, mint negyven évvel ezelõtt volt, csak hát a Nézõ, az a fránya Nézõ, magam-magam, negyven évvel ezelõtt még kisfú volt, aki ugyan csak nagyon kevés színházat ismert, vagyis ritkán vitték el oda, és ha mégis, akkor sem a színházra figyelt, hanem a színészre, mindig csak a színészekre, arra, hogy csinálják.

A PREMIER magazin szeptemberi számából.Az nagyon érdekes volt. Az ma is érdekes.

Hogy ha ők, az elsők mutatják meg.

Mielőtt továbbhaladnék e máris botrányos gondolatmenetben, közbevetem: hál' istennek semmi jelentősége nincs, hogy a mai színházi produkciók kilencvenkilenc százaléka úntat. (Kérem a szerkesztő urat: az úntat szó első betűjéről az ékezetet semmiképpen ne vegye le. Ennyire únom a mai előadások túlnyomó többségét, és nem csak Magyarországon, egyébként.) Azért sem túl érdekes ez, mert - nem tudom, hol olvastam már, de igaz, nem győzöm magamnak mondogatni, hogy - mi, nézők, azokat a színészeket érezzük a legnagyobbaknak, azok hatnak ránk ma is erőteljesen, felejthetetlen élményt csak azok jelentenek, akik a színház varázslatával életünk elején ajándékoztak meg bennünket.

Ilyen színészekre emlékezem.

Az elsőkre, a rejtélyesekre, a máig izgatókra.

Elöljáróban azonban még azt is elárulom, hogy többségüket először nem is színpadon láttam, csak egy korabeli, új magyar filmben, vagy a rádióban hallottam, netán a televízió képernyőjén, ilyen-olyan kabaréműsorban bámultam rájuk, mint borjú az új kapura.


Salamon Béla