Dívák és primadonnák

Görgey Gábor


Teljesen nyilvánvaló, hogy az emberben él bizonyos lebírhatatlan vágy a bálványteremtésre és a bálványimádásra. Az ember történetének osnyomataitól korunkig fel-feltör ez az archaikus igény, legfeljebb a formák és foként a bálványkultusz veszélyességének fokozatai változnak. A legrosszabb variáció nyilvánvalóan az a huszadik századi találmány, miszerint a bálvány önmagát teremti, céltudatosan és cinikusan felhasználva a tömeg osi igényét, és a vezérkultusz létrehozásával már nem csupán földöntúli, hanem irracionális politikai hatalommá válik. Sztálin és Hitler az ember osi, lappangó vágyából, hogy legyen bálványa, mely mindent megold, megteremtette az eroszakot. És ha egyszer bevalljuk, hogy létezik ilyen vágy az emberben a bálványimádásra, egyúttal magyarázatot kapunk arra is, miként tudtak e nyilvánvaló szörnyetegek odaadó, fanatizált tömegeket megmozgatni. Vigyázzunk, ugyanez a szenvedély utat találhat a parlamentáris demokrácia muködési zavaraiban is. Ne tekintsük automatikusnak a védelmet ellene pusztán azért, mert demokráciában élünk.

Dívák és primadonnák

Görgey Gábor


Teljesen nyilvánvaló, hogy az emberben él bizonyos lebírhatatlan vágy a bálványteremtésre és a bálványimádásra. Az ember történetének osnyomataitól korunkig fel-feltör ez az archaikus igény, legfeljebb a formák és foként a bálványkultusz veszélyességének fokozatai változnak. A legrosszabb variáció nyilvánvalóan az a huszadik századi találmány, miszerint a bálvány önmagát teremti, céltudatosan és cinikusan felhasználva a tömeg osi igényét, és a vezérkultusz létrehozásával már nem csupán földöntúli, hanem irracionális politikai hatalommá válik. Sztálin és Hitler az ember osi, lappangó vágyából, hogy legyen bálványa, mely mindent megold, megteremtette az eroszakot. És ha egyszer bevalljuk, hogy létezik ilyen vágy az emberben a bálványimádásra, egyúttal magyarázatot kapunk arra is, miként tudtak e nyilvánvaló szörnyetegek odaadó, fanatizált tömegeket megmozgatni. Vigyázzunk, ugyanez a szenvedély utat találhat a parlamentáris demokrácia muködési zavaraiban is. Ne tekintsük automatikusnak a védelmet ellene pusztán azért, mert demokráciában élünk.



Jászai Mari


Bármily meghökkento a párhuzam, de ugyanebbol az osi vágyból eredeztetheto egy ugyancsak a huszadik századra jellemzo jelenség, a sztárkultusz. Csak éppen nem olyan romboló az eredmény, mint a diktátorok esetében. És van még egy különbség: míg a diktátorok népeiket pusztítják, a sztárkultusz bizonyos esetekben inkább a sztárt falja fel, lásd Marilyn Monroe esetét. A sztár a közember tilalmainak megtestesülése. A sztár olyan, amilyen mindenki lenni szeretne. A sztár az elképzelésekben - és a médiák képein - úgy él, ahogy az egyszeru polgár kiszínezi magának az életek életét, minden életek csimborasszóját. A sztár a közember helyett éli meg a legjobbat és legszebbet, ami történhet az emberrel.



Karády Katalin


Amikor az Ernst Múzeum kituno kiállítását látva felidézzük a mi hazai bálványaink közül ezt a hármat, Jászai Marit, Fedák Sárit, Karády Katalint, a felvonultatott dokumentumok, festmények, fényképek, plakátok, irományok, tárgyak mind a közönség, az oket környezo társadalom szeretetét, rajongását sugározzák. Mai szemmel nézve szinte érthetetlen, hogy napjaink médiaeszközei nélkül egy Jászai Mari vagy Fedák Sári hogyan hathatott ilyen mértékben nem csupán színpadi megjelenésük aznapi közönségére, hanem a színházon kívül rekedt társadalomra is. Karádynál már más a helyzet, o a filmjeivel hatott, s ez már korabeli tömegmédium. De meggyozodésem, hogy a legerosebb hatás, mely túlnott épp aznapi közönségükön, a rendkívüli személyiség, az a hallatlan jelenlét, mely kisugárzik még ma is fotóikról.



Fedák Sári


Késobbi sztárjainknak, amikor megjelent nálunk is a televízió, könnyebb dolguk volt. A közönség - és a legszélesebb köru közönség - naponta otthonában találkozott velük. Szerencsésnek mondható, hogy a pártállam olyannyira demonstrálni akarta a kultúracentrikusságát. Mindent elkövetett, hogy a nyugati világ felé mutatott arcát hitelesítse. Így születhetett a Magyar Televízió virágkorának nevezheto idokben évi 80-100 tévéjáték. Megint voltak sztárok. A közönség rajonghatott kedvenceiért.

Ez a korszak is elmúlt. Semmi köze ugyan politikai értelemben a rendszerváltáshoz, de mégiscsak akkor sorvadt el, amikor már a demokratikus államnak nem kellett bizonyítania a világ elott a legitimitását. Ma már a Big Brother gagyizó, ostoba, gondolattalan, beszédhibás, magukat kifejezni alig képes primitívjei a sztárok. De szerencsére már a közönségük is kezdi unni oket. És vágyik igazi, érdekes történetekre, azaz irodalomra, és karaktereket megformálni képes színészekre, azaz muvészi ábrázolásra. Vágyik régi-új bálványai után, akiktol életmintát kap, és nem csupán saját hétköznapisága torzképét.

Ezért a sztárok, nagy és kis bálványok feltámadása a magyar film és a magyar tévéjáték feltámasztásával képzelheto csak el. Amikor a magyar színészeket a közönség nem csupán a szinkronhangjukról fogja ismerni.

Nekem ez a kiállítás a régi dívákról és primadonnákról elsosorban ezt üzeni.

süti beállítások módosítása