Ürmös

Jolsvai András


Minden családban akad egy fekete bárány. Minálunk a Herczeg Laci volt az.

Ivott, az volt a baja.

Ürmös

Jolsvai András


Minden családban akad egy fekete bárány. Minálunk a Herczeg Laci volt az.

Ivott, az volt a baja.

Aranyos fiú volt egyébként, szeretni való, jószándékú, kedves (legalábbis ez volt a hivatalos álláspont a családban), és rendkívüli intellektussal volt megáldva, úgyhogy igazán sokra vihette volna, csak hát ivott szegény.

Ez is lett az állandó jelzője a családban, ő volt a szegény Laci, akiből bármi lehetne, ha végre megkomolyodna, ha benőne a feje lágya, ha letenné egyszer a poharat, de aki momentán még nem tette le, s így addig, míg ez meg nem esik vele (amiben persze az egész család bízott rendületlenül), más elbírálás alá tartozik, mint a többiek.

A szegény Lacinak nem kellett részt vállalni a közös feladatokból. A szegény Lacinak nem kellett támogatnia öreg szüleit, hisz magának se igen maradt pénze, a szegény Lacinak elnéztük, hogy üres kézzel állít be születésnapokra, karácsonyokra, ünnepekre - és korántsem üres kézzel távozik onnan -, a szegény Laci bármikor kérhetett készpénzt kölcsön, amit aztán soha nem adott meg, a szegény Laci beállíthatott éjjeli órán, mondván, lekéste az utolsó villamost, és akkor ehetett egy tányér levest, és lefekhetett a kisszobába, és kialhatta magát, és reggel kapott még ezt-azt egy cekkerbe, hogy mégse menjen üres kézzel haza.

És a szegény Lacinak nem kellett eltartania a családját, és nem kellett szép karriert befutnia, és nem kellett festetnie ötévenként, és jutnia egyről a kettőre és egyáltalán: a szegény Laci ivott, őrá nem vonatkoztak a szabályok.

Volt egy kis mumusszerepe is, kétségtelenül, a szegény Lacinak minálunk, hogy lám csak, ide jutunk, ha iszunk, de azért félelmesnek nem látszott a dolog akkor sem. Egyfajta mintának inkább, amit, ha fölnövünk, akár követhetünk is: igaz, nem lesz belőlünk példakép, viszont mentesülünk sok-sok terhes feladattól. Végtére is a fekete bárány is bárány, a nyájhoz tartozik, még ha elcselleng is néha a kolomptól.

A Herczeg Laci egyébként a másodnagybátyám volt - az ő anyja és az én nagyanyám voltak testvérek - és a kora szerint persze jócskán az apám lehetett volna, de inkább félig-meddig a bátyámnak éreztem őt - merthogy negyven felé járva is csak készülődgetett az életre, minden állomását ideiglenesnek érezve és éreztetve egyúttal, s ily módon körüllengte valami az ifjúság gondtalanságából.

Külalakra pedig nem volt benne semmi fiatalos: apró, dülledt szemei vizenyősen, zavarosan tekintettek a világba, gyérülő haja rendetlenül tapadt a fejbőrére, orrán hamar megjelentek a borvirágok, s az alkohol egész testét felpuhította, különös hangsúlyt adva pocakjának. Ezért aztán folyton széteső benyomást keltett, akkor is, amikor ünnepekre összekapta magát, felvette fehér garbóját, alpakaöltönyét, hegyes orrú, fekete lakkcipőjét, és akkor is, amikor megjelent egy éji órán, félregombolt, csapzott ingben, borostásan, koszosan. De a mosolya élete végéig úrrá lett e testi romokon. Kisfiús, kópés, játékos mosoly volt ez, mely soha le nem hervadt a Laci arcáról, olyan mosoly, amely előtt kapitulált a szülői szigor, a munkatársi neheztelés, asszonyi bánat, családi tanács. Egy mosoly, amely menlevél volt neki egy életre.

Általános vélemény volt a famíliában, hogy a szegény Laci a háborúban koptatta el magát, ott csúszott ki serény lábai alól a talaj, ott vesztett utat, mint annyian. Pontosan nem lehetett tudni, konkrétan miből állott ez az útvesztés, merthogy a szegény Lacit nem hívták be katonának - épp átesett a korhatáron -, leventeként maradt ki a középiskolából, el-eltunve otthonról csellengte szét ifjúi éveit. A háború után pedig "nehezen talált magára”, mint nálunk mondották, próbálkozott ezzel-azzal, csencselt, egészen pontosan valutázott, megcsapta a koalíciós évek éjszakáinak kaotikus világa, kispályázott persze, egyszer mégis majdnem rajtavesztett, úgy kellett kimosdatni nagy erőfeszítések árán, arra aztán ráment öregedő szüleinek minden tartaléka és világszép nővérének teljes stafirungja - Kata eztán bánatában három érdekházasságot is kötött, ezekből finanszírozva kallódó öccse kalandjait.

A Laci persze minden nagyobb kaland után égre-földre megesküdött a családi plénum előtt, hogy vége, nem lesz több elhajlás, stikli, váltó, zálogház, semmi sem lesz: tisztes polgári élet lesz ezután, nyugdíjas állás lesz és békekölcsön, sőt, még a pohár is le lészen téve - előbb-utóbb, ha végre rendeződnek a dolgok. Ilyenkor aztán az egész család nekilátott, hogy valami állást szerezzen a szegény Lacinak, ahonnan elindulhat végre a maga útján, lépésről lépésre, s talán még esti iskolába is beíratkozhat egyszer. Így lett a Laciból parkőr meg figuráns meg anyagbeszerző-helyettes meg jegyszedő meg ilyenek: de egyetlen állása se tartott három hónapnál tovább. Valami malőr mindig történt, túl sok pénzzel tartozott a munkatársainak, vagy elaludt a munkahelyén, vagy nem is a munkahelyén aludt el, hanem otthon, és azt mondta, hogy most képtelen volna fölkelni, mert szétmegy a feje, priznicet kért tehát meg valami gyomorkeserut, hogy szétcsapassa a tegnapi események macskajajos következményeit - akárhogy is, a szegény Laci hamarosan újra az utcán találta magát.

Ez persze a szegény Lacit cseppet sem zavarta, sőt, igazán ott érezte jól magát, az utcán, pontosabban utcára nyíló kocsmák ajtajában, jókedvu ivócimborák társaságában, akikkel órákig el tudott beszélgetni bármiről, fociról, régi slágerekről, fröccsökről és hosszúlépésekről, vagy elsnóblizgatott, elsnúrozgatott velük kedvére. A szegény Laci simán leélte volna így az egész életét, sőt, ha jobban belegondolunk, hát éppen ezt tette, csak a poharazgatást néha megszakította a család meg a társadalom szunni nem akaró kívánságára némi munkavállalás, de hogy az ilyesmi magától nem jutott volna eszébe, abban mindannyian biztosak lehettünk.

"Ha családja lenne, megkomolyodna" - ez is általános vélekedés volt nálunk. Pedig a szegény Laci nem élt egyedül (nem is nagyon tudott volna), volt néki asszonya, a Zsóka néni, akit ugyan a szegény Laci nem vett feleségül, de azért hagyta, hadd keressen rá az asszony, hadd főzzön, hadd mosson, vasaljon reá, vigye haza a kocsmából, fektesse le, gyógyítgassa, ápolja, nézzen neki el minden disznóságot, egyszóval szeresse: esztelenül, töretlen reménnyel, ahogy csak asszonyok tudnak szeretni, abban bízva, hogy szegény Laci tényleg megváltozik egyszer. A Zsókának a mindene volt a Laci, hang nélkül turte súlyosbodó alkoholizmusának minden következményét, s cserébe megelégedett azzal a kisfiús mosollyal meg néhány hervadó rózsával, melyet szintén a Zsóka pénzéből vásárolt a Laci. A családban az volt a vélemény, hogy szegény Zsóka túl jó asszony a szegény Lacihoz, annak a fiúnak keményebb nőre volna szüksége, aki a sarkára áll, ha kell, és kicsavarja a poharat a férfi kezéből, és aki - főleg - gyermeket szül végre neki. Mert a Zsóka nem tudta megajándékozni gyermekkel a Lacit, akkor pedig nem is várhatja - így a család -, hogy a vadházasságot a férfi valódi házassággá szelídítse, sőt, köztünk szólva, örülhet, hogy szegény Laci kitart mellette, hiszen az ő intellektusával, valljuk be, minden ujjára tíz ilyen nőt kaphatna, de túl jó szíve van, az az igazság.

Amikor a szegény Laci éppen megjavulási periódusban volt, a Zsóka kitakarította a Damjanich utcai társbérleti szobájukat, ablakot mosott és leveles tésztát sütött, és meghívta a fél családot, hadd lássuk, milyen szépen élnek ők. Ilyenkor az asszonyok leültek a kanapéra és receptekről fecsegtek, a férfiak meg ultiztak a nagy asztalnál egészen estig, mikorra a szegény Laci már meglehetősen berúgott a homoki bortól. Akkor elköszöntünk illendően, és hazafelé mindenki reménykedett, hogy most talán majd sikerül.

Nem sikerült, persze. Mire egyetemista lettem, az öregek többsége már elment, így szegény Laci kénytelen volt áttérni a fiatalabb nemzedékek pumpolására. Átlag havonta keresett fel, ösztöndíjosztás táján, és azt javasolta, járjunk egyet a környéken. Ez praktikusan a közeli kocsmák felkeresését jelentette, és a végén némi készpénz elhelyezését a zakó zsebében. Nem volt jelentős kiadás - ekkoriban már csak ürmösbort ivott a szegény Laci, s két-három pohártól be is rúgott -, ráadásul azzal a haszonnal járt, hogy faggathattam őt anyám ifjúkoráról. Laci szívesen tett eleget kérésemnek, részben mert szerette anyámat, részben mert úgy érezte, ezzel megszolgálja az ürmösborra valót.

Ötven fölött gyászhuszár lett belőle. Kimondottan jól állt neki a fekete atilla, és kópés mosolyával újfajta színt vitt e foglalkozásba. A délutáni temetéseken persze már dülöngött egy kicsit, de ezt elnézték neki, erre a munkára akkoriban éppen nem volt nagy a túljelentkezés. Amikor nagyapám meghalt, fölkerestem a temetőben, hátha tud segíteni az ügyintézésben. A gyászhírt hallván a szegény Laci kihúzta magát, és meghatott hangon azt mondta: - No, erre iszunk. - Döbbent arcomat látva gyorsan hozzátette: - Hogy méltó módon megemlékezhessünk az elhunytról.

Így tettünk tehát, kimentünk újpesti temető előtti búfelejtőbe, és bedöntöttünk egy üveg Éva vermutot. A szegény Laci mesélt egy-két szeretni való történetet nagyapám fiatalkoráról, új színeket keverve a képhez, melyet az elhunytról őriztem, aztán megígérte, hogy másnap elintéz minden formaságot. Legyek csak egész nyugodt. Rendkívül büszkének látszott, hogy életünkben először ő tesz, ő tehet szívességet nekem, még valami apró dölyföt is fölfedeztem a szokásos mosolyában, pedig ilyesmit nem láttam rajta soha korábban.

Aznap este ütötte el a troli. Meghalt azonnal, két nap különbséggel temettük őt és nagyapámat, a gyászhuszárok hadnagya olyan beszédet rittyentett róla
- ennyi járt ennél a vállalatnál -, hogy aki nem ismerte, méltán hihette, e férfiból, ha megéri, nagy király vált volna még. (Menj, lőjetek sört.) Csak bennem volt valami lelkiismeret-furdalásféle, hogy talán nem kellett volna e nehéz gonddal terhelnem szegény Lacit, akit az élet mindeddig megkímélt a feladatoktól.

Hogy talán azért nem vette észre a buszt, mert nagyapám temetését szervezte legbelül.

- Szegény fiú - gondoltam nehéz sóhajjal -, én vittem sírba.