Faludy, Médeia és Vörösmarty

Egy napra jutott két csoda. Faludy György beszélgetésrõl Médeia elõadásra, s még egy fél Csongor és Tündére is futotta ezen a szép, teliholdas vasárnap este.

A vasárnap nem mindig vasárnap. Először is nem mertem beülni a Krétakör Peer Gynt-jére, mert attól tartottam, nem érek oda Faludy György beszélgetésére. Ez csak azért jelentett volna problémát, mert én vezettem. Mikor odaértem, Gyurka bácsi már dedikált, bár nem érezte magát valami jól. Az autóúttól lett rosszul, hol borral itatták, hol cigarettát kért.
Megbeszéltük, hogy miről is essen majd szó, a régi-új könyvről: Rotterdami Erasmus-ról. Ez az életrajzi kötet még 1970-ben jelent meg Londonban, később németül is, de az eredeti kézirat elveszett, ezért a nem túl jó angol fordításból kellett újrateremteni - a fordítás Szőcs Noémi Imola munkája, a szöveget pedig Orbán János Dénes gondozta, a beszélgetést is ő vezette volna, de lebetegedett.
 
Ha mélyen magamba nézek, akkor némi vájkálás után előjön némi ismeretanyag Rotterdami Erasmusról. Humanista, meg a Balgaság dicsérete, és a latin nyelvű bibliafordítás... Aztán ahogy elolvastam a könyvet, megértettem miért érdekes jó 500 év múltán is Rotterdami Erasmus. De vissza a beszélgetéshez. Negyed órán át néztem, ahogy Faludy György és felesége létezik. Egyrészt bántott az az eldurvult hangnem, amelyet Fanni megenged magának a férjével szemben, másrészt tudom - vezettem tavaly is és 2000-ben is beszélgetést Faludy Györggyel - ha halkan szólok, nem érti meg a kérdéseket, s elkalandozik a válasszal. Nehéz erről írni, de végig ez az érzület hatotta át az estét. Fanni és Matyi Dezső felsegítették Gyurka bácsit a színpadra, Matyi Dezső köszöntette a "Költőfejedelmet", mi meg belekezdtünk a beszélgetésbe. Váltogattam a komoly és a könnyed elemeket, és az járt a fejemben, szeretném-e, hogy majd 96 évesen ide-oda rángassanak és csalafinta kérdéseket tegyenek fel nekem. A választ a folyamatosan növekvő tömeg adta meg. A kezdeti 250-ről (becslés) a beszélgetés végére 350 fő fölé nőtt a közönség. És végig figyeltek, ha kellett nevettek, ha kellett néma csöndben ültek. Mondjuk az est után musicalek következtek, de látszott, ki mire érkezett.   
 
Faludy azon kevés irodalmi ikonok egyike, aki képes megszólítani az egyszerű embereket is. És elképesztő tudással rendelkezik, a legkülönfélébb adatokat sorolja, én meg csak hümmögök, és mivel tényleg stimmelnek, hát elismerően (mikor hogyan olvastak, hány példányban jelent meg Erasmus életében - egy millió!!!). Az Erasmus könyv komolysága után áttérünk a színházra. Az éppen zajló POSzT-hoz párhuzam gyanánt kérdezem, mennyire járt színházba Gyurka bácsi? (nem tudom, ildomos-e ez a Gyurka bácsizás, felötlik, milyen visszatetsző volt amikor leárpibácsizták a köztársasági elnököt, de ha már belekezdtem, konzekvensen tartottam magam hozzá). Elképesztő, ahogy meséli Brechtet, hogy hányban látta Berlinben a darabot (ahogy beszélt róla a Koldusoperára saccoltam), és a kommunista párt, ha jóváhagyta, akkor mehetett az előadás... Nekem Brecht irodalomtörténet. Aztán terelem Kosztolányi felé, hogy látott-e tőle darabot akkoriban, és Babits Mihály is szóba kerül, aztán Szép Ernőt említem, teret engedve az anekdotának (a II. Világháború után Szép Ernő a Margit-szigeten rigót utánzott egy bokorban, hogy a szerelmesek...) Szóba jön József Attila is - halkan tettem fel a kérdést, ezért Gyurka bácsi elkalandozott -, hogy a temetésén csendőrök választották el a falusiakat az ott megjelent 17 írótól. De újra magamhoz ragadom a kezdeményezést és az 1956-os forradalom felé terelem a szót. Hogy mára egy kiüresedett állami ünneppé vált október 23. Neki mit jelentett, ezt kérdezem. Kevés ember tud ennyire tisztán, sallangmentesen beszélni forradalomról. Faludy sem mond újat, hanem ugyanazt, újra és újra, mint a legtöbb költő, aki egy régen kimunkált belső igazságát tárja elénk ’56 tisztaságáról. És közben eltelt már háromnegyed óra, a beszélgetés előtti remegés és gyöngeségnek már csak a nyomait érzékelem. Bekövetkezett egy kisebb csoda, színészektől hallani ilyet, hogy törött lábbal táncolt, lázasan játszott le egy előadást, de a színpadon semmi nem érződött abból, valójában milyen állapotban van. Lezárásképp még egyszer megkérem Gyurka bácsit, mondja el, miért is kell nekünk ma Rotterdemi Ersmusról olvasni. Nagyon kompakt és okos a válasz. Ahogy visszakísérjük a dedikáló asztalhoz meg is rohanják a dedikáltatni vágyók. Fényképeket készítenek vele. Úgy kezelik, mint egy bazári látványosságot. Nem tudom miért, de felöltik egy sztori Gabriel Garcia Marquez-ről. A Nobel-díj után elmenekült Spanyolországba, hátha ott nem ismerik állandóan fel, és a parkban sétált épp, amikor egy turistacsoportot vezető idegenvezető hangját hallotta: balra ez és ez látható, de ha jobbra fordulnak, íme ott áll Garcia Marquez, világhírű író, és csak úgy villogtak a vakuk.
 
A beszélgetés után páran gratulálnak, mondják, hogy nem tartják nagy költőnek Faludyt, de valahogy az embert mégis szeretik. Maradt még fél órám eldönteni, mit csináljak. Nézzem meg a Hólyagcirkusz Csődcsicsergőjét, jutalmazzam meg magam a kedvenc honi társulatom általam még nem látott előadásával, vagy nézzem meg a versenyprogram Médeiáját. Kíváncsisággal telten (Töreky Zsuzsa alakítására) a Médeiat választottam, tavaly úgyis láttam legalább kettőt belőle.


Jean Anouilh: Medeia
Budapesti Kamara Színház és Esztergomi Várszínház
Rendezte: Victor Ioan Frunză


"Kitelepítettek voltunk, tudom mit jelent bőröndökön élni, mit jelent kofferek között utazva élni. Ennek az idegenségnek erős képei, furcsa zenei világ van, amely megmozdítja a szívemet. Mi állandóan olyan szovjet dalokat hallgattunk, amelyeket nem értettünk, ahogyan Medea sem érti a környezete érthetetlen nyelvét. Valami őrületes idegenségbe voltunk kilökve, ez elemi erővel jelenik meg. Végre megértettem, hogy Medea boszorkány. Furcsán és életszerűen történnek a dolgok az előadásban, élő marad az előre kódolt sorstragédia. A szemünk előtt lesz a jóból rossz, az életből halál." /Márton András/

 
Nem igazán tudok mit kezdeni a keretjátékkal, érthetetlen nyelven és szépen énekelnek fiatalok, egy-egy a kezükben lévő képet nézegetnek. Nem tudtam eldönteni, zsongítani szeretnének, vagy megmutatni, milyen is nem érteni valaminek a szövegét. Az is lehet, hogy még a Faludy beszélgetés hatása alatt voltam. Nem tudott magával ragadni az előadás. Victor Ioan Frunză kérdéses jeleneteket mutat meg nyílt színen. A fekete mágia és varázslás egy ennyire lecsupaszított környezetben, ahol szinte csak bőröndök, ládák, fényképek és egy nagy tükör található, nagyon furcsán hat. Bármennyire is összpontosított Töreky játéka, mentes a legkisebb üresjárattól, a varázslós jeleneten nevethetnékem támadt (meg ez a szegecselt bőr ruha, ez a rocker szerelés is sokat levett Töreky hitelességéből) , talán az áttetsző tükörben megidézett Kreusza alakjában még volt valami, de ahogy Médeia a gyerekeket a nyílt színen megöli, azzal végképp nem tudtam mit kezdeni. A két sikoltozó gyerek képének szívbe markolóan kellett volna hatnia? (lehet, hogy a saját játszóhelyén, más térben jobban érvényesült a mágia, de itt a POSzT-on nem.) Ma, amikor a lézervezérlésű bombák célra tartását is élesben figyelhetjük, két kamaszkorú színészpalánta nem túl hiteles agóniáját miért kell végignéznünk? Az előadás értékei egészen másban rejlenek. Abban, ahogy Médeia és Iaszón lemezteleníti egymás előtt a lelkét, ahogy az örök házassági krízis szálai felfejtődnek, az a kettős remek volt. Csak ez a jelenet a darab negyedét tette ki.

A fekete mágia borzalmát leginkább a kitömött róka képviselte számomra. El-elnézegettem előadás közben is, amikor nem volt szerepe. Ez a kitömött állat, ez a már évek óta ugatásra, harapásra készülő róka óriási feszültséget tárol magában. Adriana Grand díszlet- és jelmeztervezőnek a ládákon túl ez volt a legfinomabb ötlete.

Előadás után jólesett a csönd. Öt-tíz perc után elnéptelenedett a Színház tér, az utolsó darabról vitatkozó csikócsapat is elindult az itatóhely felé (kocsma iránt). Annyira elcsöndesült ź 11-kor a város, hogy kihallatszott a gólnak örülő szurkolói őrjöngés az utca végéről. Közben eldöntöttem, beülök a Csongor és Tündére. Annál inkább, mivel sorra jöttek ki az előadásról. Vajon miért? Ha már a Csődcsicsergőről lemaradtam, legalább igazi költészetet hadd hallgassak az éjszakában.
 

Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde
Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
Rendezte: Vladiszlav Troicikij


"Ahogy egy nagy tehetségű szláv rendező ezt a reformkori magyar mesét látja, ahogy minket lát. Könny szökik az ember szemébe a látványtól, a hosszú, csendes színpadi létezéstől, ahogy felhangzik a Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem... Ahogy tüzek gyulladnak, ahogy feltűnik a víz és a homokos part... Az egészben van valami torokszorító, abban, ahogy megtudjuk, kik is vagyunk, hogyan működünk. Többet is láthatnánk az eredeti történetből, de kárpótol a látvány, ilyet nem szoktunk kapni a Csongor és Tünde ürügyén." /Márton András/  
 
Foghíjas a nézőtér. Lassan telik a szünet, a színpadot, mintha távolugráshoz készítenék elő, elsimítják a homokszabású granulátumot. Vagy mégiscsak homok? Lusta vagyok előre menni. A legutolsó sorból, azt hogy a homok homok, nem láthatom. Az előadás is lassan indul, lassan is lesz sötét. Még a zenének is megvan a maga tempója. Ahogy végtelen türelemmel felaraszol a függöny, meglátom a második vasárnapi csodát. A lecsupaszított színpadhátsó előtt magas dobogókon zenészek, előttük víz és egy hatalmas dőlő fa, s legelöl, az előszínpadon homok (granulátum). A hármas útnál kapcsolódok be a darabba. Még soha nem láttam Szabó Gyulát színpadon. Már megérte. Egy Shakespeare monológ jut róla eszembe. Az ember végül megöregszik, a hangja sípol, fütyül... De rám cáfol. Hol sípol, hol pedig gyönyörűen megzengeti a színházat.
 
Ahogy felveszem az előadás tempóját, élvezni kezdem. Lassan hömpölygő látomás, egy-két olyan színésszel, aki birtokában van az érthető színpadi beszéd képességének, de a többiek! (Az alternatívokon edzett fülem nem hagy cserben, s többnyire értem, ami elhangzik. Gyönyörű verssorok, nem is emlékeztem már, hogy ennyire dúsan pompázatos ez a Vörösmarty szöveg. Hát, még amikor elindul egy olyan színpadi játék, amely a ritmusra épül.) A szöveg is zenei eszköz, a zenekar is szinte folyton játszik, lassan tüzek gyulladnak, fáklyák, táncolnak, zsongít a szöveg, a zene... Olyan kékek és olyan pirosak vannak, amilyeneket ritkán látni színpadon. Egynehány jelenet megvalósítja a színházi ábrándjaimat. Tömény és dús költészet, szürrealista látomásban tálalt látványban, egységben a zenével - már előre érezem, miképp fanyalog a színházi szakma java. Igen, ez a színház költőknek és fotósoknak való. Füst Milánt parafrazáljam? Látomás és indulat színpadi deszkán! Egyetemes színház ez, nem a magyar folklórelemek konzekvens használatával éri el a hatását, hanem az ókori görög színházból merít. Annak, aki nem fogékony a lassúságra, látványosságra, hiába ül ott, nem élvezi. A történet nem igazán mondatik fel, de hát ki nem ismeri a Csongor és Tündét? Többnyire alázatos, ám leginkább gyenge színészekkel ez a tragikus költemény erős misztériumjátékká vált, amelybe tekintve csak magunkról kapunk képet. Még a tapsrend is a produkció része, ott sem engedi ki a rendező a kezéből a produkciót. Kifelé menet a szakma egynehány képviselője arra jut, hogy a magyarok szeretnek ütemesen tapsolni. Szeretnek?

fotó: Peti Péter, Bálint F Gyula
szerző: Balogh Robert
forrás:
terasz.hu

süti beállítások módosítása