Te vagyok

Micsodád vagyok én neked? – teszi fel a kérdést Esterházy Péter. Nem ad választ. Istened, embered, anyád, apád, királyod, szolgád, barátod, ellenséged, életed, halálod, teremtőd, hazád. A Nemzeti Színházban vagyunk, és a helyszín komoly jelentőséggel bír. Itt van valami a levegőben. Itt most mást jelent a színház. Itt most politikai a színház. Vagy a politika színházi. Akárhogy is: van miről beszélni.

„Hogy egy színdarab miről szól majd, ha előadják, előre nem tudhatjuk. Az ilyesmi közben dől el” – írja az Én vagyok a Te rendezője, Gothár Péter bölcs előrelátással az Esterházy-darab (színház által kiadott) példányának fülszövegén. Nem lenne ez komolyan vehető mondat, ha nem Esterházy-műről lenne szó. De tudjuk: Esterházy, ha lehet, nem könnyíti meg a színházcsinálók dolgát, és finoman szólva sem szokása drámai anyagot alkotni. Egy Esterházy-darab sokkal inkább irodalom, mint színház, leginkább talán színpadi megafon, amelyen át a szerző szól, saját hangján. Jogos tehát a rendezői szabadkozás: az előadás valamerre billentésében a színház kémiája az átlagosnál nagyobb szerepet játszik itt.

Az (első parancsolat nyomán, a Nemzeti Színház felkérésére írt) Én vagyok a Te megszámlálhatatlanul sok oda-visszautalásból, parafrázisból, ismétlésből van összefércelve. Számos Esterházy-motívum és fordulat jelenik meg – a felsorolás legkisebb igénye nélkül ilyenek az angyalok, az édesapa szürreális figurája, a világirodalomból való direkt és indirekt idézetek tömkelege. De a darabon belüli ismétlődések közül is kiemelkedő, ahogy a szereplők monológjaikat meg-megszakítják a mondta szóval – anélkül persze, hogy hozzátennék, ki mondta. Olyan pszeudo-narráció jön így létre, amely igen kifinomult, ki nem mondott párhuzamot hoz létre a világot teremtő isten és a szöveget teremtő szerző között. (Én egyfelől, Te másfelől.)

 

en-vagyok-a-te-nemzeti1

Molnár Piroska, Znamenák István - Fotó: Szabó Dorottya

 

A történet a következő: meghal egy ember. Nem. Meghal két ember. Nem. Egy ember megöl egy másikat, aztán egy harmadikat, aztán meghal, aztán a harmadik föltámad. Nem. A történet a következő: Isten meghal. Isten, aki egy középkorú férfi, aki szeret hót lapátolni, akinek rákja lesz, rákja van. Nem, nem ez történik. Az történik, hogy a férfi fia – talán a fia, talán az Úr neki az édesapámja – embernek próbál látszani, és ez sikerül, mert tudjuk, hogy annak kell látni. De nem ez a fontos – sokkal inkább az, hogy havazik. Meg persze, hogy baszogatják a Wesselényi-összeesküvést. Töredezett anyag, anti-dramaturgia; megszokott, de meg ne unható egyveleg.

Gothár Péter üvegpadlós emelvényt állít: az alulról jövő fény égi helyszínt sugall. A háttérben plexi-angyalsziluettek világítanak, ezekből szólnak és lépnek ki az angyalok – Bohoczki Sára, Czupi Dániel, Ivanics Tamás és Szolár Tibor figurái. A rendező bőségesen ki is használja az emelvény adta lehetőségeket: az oda felkapaszkodás és onnan leesés, oda felnézés és onnan lenézés gazdag játékánál még jelentősebb a díszlet gothári mozdulata az utolsó jelenetben, amikor az addig szilárd lábakon álló légvár meginog.

Az Urat Znamenák István alakítja, méghozzá igen fölényes magabiztossággal. Minden rezdülése azt mutatja: érti, amit játszik – ezt az isten-embert; ezt a hétköznapi, halandó teremtőt, ősapát, én-istent, kiskirályt, házi zsarnokot, szenilis, beteg, kényszeres roncsembert. Znamenák tudja azt a szemfényvesztést, amit Esterházy: olyannyira erős pillanatokat ad, hogy azzal elveszi a néző egész iránti igényét. Schell Judit szépséggel és büszkeséggel tölti meg Amál, a – fogjuk rá: – cseléd karakterét. Molnár Piroska mintha nem is annyira a Királynőt, mint a színészetet magát játszaná. Rába Roland hatalmas iróniával, szinte rajzfilmes mód lassított mozdulatokkal alakítja mind Zrínyi, mind pedig az angyal karakterét.

 

en-vagyok-a-te-nemzeti2

Rába Roland - Fotó: Szabó Dorottya

 

Gothár rendezése Szabó Kimmel Tamás neonáci-kisnyilas-fasisztának öltöztetett, az előadással – és általában a világgal – elégedetlenkedő figurájáról szól. A Fiú az egyetlen, aki nem Esterházy elmosódott historico-pasztorál irodalmi-történelmi (álom)világából, hanem a rögvalóságból érkezik a mai revübe. Az utcáról jön, és hatalomra tör. Új világot kezd. Tőle lesz tétje az előadásnak, ő foglalja rendszerbe a széthúzó energiákat. Miatta lesz színház az irodalomból.

Esterházyt nem Isten nietzschei halála érdekli, hanem az, hogy mi történik, ha az Úr természetes halált hal. Hogy ki lesz az utód. Hogy disztópia vagy realitás, hogy a tejfölösszájú kivagyiság és szellemtelen vagdalkozás királysága jövend el, majd eldönti a jövő. Egy biztos: esik a hó.

 

 

Esterházy Péter: Én vagyok a Te

 

Látvány: Gothár Péter

Jelmez: Izsák Lili

Fény: Pethő József

Zene: Tallér Zsófia

Dramaturg: Morcsányi Géza, Keszthelyi Kinga

Rendező: Gothár Péter

Szereplők: Molnár Piroska, Schell Judit, Znamenák István, Szabó Kimmel Tamás, Rába Roland, Bohoczki Sára e. h., Czupi Dániel e. h., Ivanics Tamás e. h., Szolár Tibor e. h.

 

Helyszín: Gobbi Hilda Színpad

 

 

Más is látta:

 

Tarján Tamás: Énénének

Herczog Noémi: Ha mi lennénk Esterházy Péter

Ugrai István: Monodráma

Kállai Katalin: (Isten meghal)

süti beállítások módosítása