Molnár Piroska: nincs dilemma

Molnár Piroskával Csáki Judit beszélgetett a Magyar Narancsban. A színésznő mesélt pályájáról, szorongásról, a színház szerepéről. Szemléztük.

Részlet a Magyar Narancs interjújából:

Molnár Piroska: Ha arra gondolsz, hogy megint ezt csinálnám-e: más nekem soha nem jutott eszembe. Ahhoz más emberként kéne újraszületnem, hogy más életre gondoljak.

MN: Rendkívül gazdag a színészi pályád - rendkívül szerencsés is vagy?

M.P.: De mennyire! Már a főiskolán is szerencsém volt; nemcsak azért, mert rögtön fölvettek, hanem mert Pártos Géza osztályába jártam, és többek között Sulyok Mária tanított. Aztán nagyon fiatalon együtt játszottam az akkori legnagyobbakkal, akiktől nagyon sok mindent tanultam.

molnarpirosk

MN: Gondolod, hogy a mai színészhallgatók is így fognak egyszer beszélni a pályakezdésről?

M.P.: Épp a múlt éjjel olvastam bele ismét Vas István Miért vijjog a saskeselyű? című memoárjába; azt írja, hogy Zelk Zoltánnal elmentek a Zeneakadémiára a Nyugat egyik jubileumi estjére. Ott ültek "az öregek" - a Nyugat nagyjai, akik amúgy még ötvenévesek sem voltak akkor -, és ott voltak a fiatalok is. És Zelk odasúgta neki, hogy vajon lesznek-e a fiatalokból nagy öregek, akikből elegancia, méltóság és szuverenitás áradt. Hát igen. Én még láttam azt a nemzedéket, amelyből elegancia, méltóság és szuverenitás sugárzott - még akkor is, amikor Kaposvárról a Nemzetibe kerültem. Kállaival, Kálmán Györggyel, Bessenyeivel, Sinkovitscsal játszottam együtt. Hogy a mai fiatalok látnak-e bennünk ilyesmit, nem tudom. Vas egyébként hozzáteszi, hogy minden generációnak más imponál. Hogy ma mi imponál, nem tudom. Bennem például a Ványa bácsi úgy él, ahogy Lukács Margit, Maklári Zoltán, Bessenyei, Mészáros Ági előadta; le tudnám játszani magamban az egészet, pedig kisiskolás voltam, amikor láttam. És persze nem játszanám úgy, ahogy ők, mert ma mások az elvárások. De remélem, hogy a maiaknak is van kire nézniük. Nemrég behívtam az egyetemre egy vizsga főpróbájára Pogány Juditot, és az egyik növendék lelkesen mondta, mennyire örül, mert még sosem látta Pogány Juditot "élőben". Szóval valami mégiscsak lehet. De az biztos, hogy ma sokkal nehezebb. Nemcsak azért, mert telítve van a pálya, és szűkebbek a lehetőségek. Velünk még hosszú távra terveztek a színházak. Kigondolták a rendezők, hogy idén, jövőre és azután mit kellene játszania egy fiatal színésznek. Ma ez nincs így. Viszont mások az elvárások, mint mondtam: egy fiatal lányt ma fiatal lánynak kell játszania - nem lehet negyvenéves a Szonya vagy a Júlia.

MN: Te kiktől tanultál a legtöbbet?

M.P.: Sulyok Máriától nagyon sokat.

MN: Emlegetik, hogy félelmetesen barátságtalan tudott lenni.

M.P.: Velem biztosan nem. Máig emlékszem, hogy az egyik év végi vizsgán - egyenként hívott be bennünket - figyelmeztetett, hogy újabban szétszórt vagyok. És rögtön megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben. Ilyen volt.

MN: Kiktől tanultál még?

M.P.: Tudod, tanulni nemcsak a legnagyobb színészektől lehet, hanem - és ez nálam többet nyom a latban - a rendezőtől. Zsámbékitól eleinte féltem. Ascher Tamásra lassan tanultam meg odafigyelni, és sokáig azt hittem, hogy bánt, amikor élesen és pontosan odamond valamit. Ma meg... nagyon hiányzik a kíméletlen őszintesége. Kell némi idő, mire az ember megérti, hogy ez kell és jó, aztán meg nem tud lemondani róla, vágyik rá szüntelenül. De ne csak a rendezőkről beszéljünk, hanem olyan színházvezetőkről - például Komor Istvánról, aki engem Szegedről vitt Kaposvárra, vagy Radó Vilmosról, a legendás kecskeméti igazgatóról -, akik nagyon jó szemmel gyűjtötték maguk köré a tehetséges, maguknál is tehetségesebb rendezőket. Nem féltek, hogy a fejükre nőnek, nem voltak féltékenyek rájuk. Ilyen színházvezetők voltak akkoriban. Ennek ma is így kéne lennie. Épp tegnap olvastam valahol, hogy a politikusok sem értik, hogy egy-egy tévedés beismerése és korrekciója nem gyengíti, hanem erősítené őket.

MN: A színpadon ez evidencia: a jó partnernél nincsen jobb.

M.P.: Pártos mondta annak idején, hogy "drágám, egy jó partner ingyen és bérmentve megad mindent; elég, ha ránéz, és máris olyan, amilyennek lennie kell". Így van. Ha az ember nem kap a partnerétől, akkor mindent maga akar eljátszani - és akkor vége is. (....)

MN: Közhely, hogy a nagy színészek életét felzabálja, felfalja a színház. Nincs más. Rendben van ez így?

M.P.:  Így alakult. A színésznőknél nagyon ritka, hogy egy nagy és erős pálya mellett normális családi élet is osztályrészül jut. A férfiaknál talán valamivel gyakoribb - ha találnak egy önfeláldozó nőt maguk mellé. Ez ilyen; az ember ezt is megtanulja, tudomásul veszi. Mert az igaz - a pálya során azzá válik -, hogy az ember élete a szakmája. (....)

MN: Mert főpróbahét van, és bármit csinálsz, már a Macskajáték Gizája csinálja?

MP: Így van, pontosan. Tudom, hogy sok misztikum övezi a főpróbahetet, pedig pofonegyszerű: ilyenkor már semmi másra nem tud figyelni az ember, és nem is akar. Még a könyvespolcon is véletlenül olyan könyvhöz nyúl, aminek köze van az előadáshoz. Már csak a szerep szemével lát. A koncentráció különös formája ez. Beszűkül a külvilág. Amikor a gyerekem beteg volt, csak a főpróbahét után tudtam meg. Van ebben fájdalom is - sok mindenben nem vesz részt az ember. Mit válasszak?

MN: Ez dilemma?

MP: Nem. Nincs választás. Nincs dilemma. Ez van.

FOLYTATÁS A MAGYAR NARANCS NYOMTATOTT SZÁMÁBAN!

süti beállítások módosítása