Aki beleunt a kulisszahasogatásba - Beszélgetés Térey Jánossal

Térey János új bemutatója kapcsán mesélt főhőséről, történelemről, protokollról, arról, mi számít nyílt titoknak, és arról, milyen döntést hozott új könyvében.

A Radnóti Színház legújabb bemutatója a Protokoll, melynek főszereplője, Mátrai Ágoston a Külügyminisztérium Protokoll Osztályának vezetője. Miért éppen a protokoll?
Térey János: Hivalkodóan költőietlen tárgy. Az érdekelt benne, hogy mennyire nem romantizálható.
Hogy találtál rá? Elkezdtél azon gondolkodni, hogy mi az, ami a legtávolabb áll a költészettől?
Térey János: Pontosan. Tudtam, milyen társadalmi rétegbe tartoznak majd a hőseim. Beleuntam a kulisszahasogató, és egytől-egyig önsajnáltató tónusú "spagetti-easternekbe", a kocsmában, kőfejtőben, szántóföldön játszódó magyar drámákba, mert a falut egyszerűen nem hiszem el a színpadon. (Ahogy a szexet sem). A gémeskút meg a tornác sajnos "népiesch"-nek bizonyul, és egyszerűen lehullik a színpadról. Nem igazán kedveli a falut a színház, még a robusztus tehetségű Móricznak sem sikerült a színházban gyökeret eresztenie. Kerestem azt a helyet, ahol a jelenkori fölösleges ember megjelenhet. A mai magyar irodalom visszarévedő: zsúfolva van közepes történelmi regényekkel, egyáltalán nincs párbeszédben a mával. Nem szerettem volna sültrealista regényt írni; olyan témán akartam dolgozni, ami mindannyiunk elevenébe vág. Alapvetően az az emberi habitus érdekelt, amely egy középkorú diplomatát jellemezhet. Ennek ellenére eléggé nem-tipikus hőst írtam meg. Ezekkel a jellemjegyekkel nem lehetne sokáig protokollfőnök a hősöm. Ugyanis túl fegyelmezetlen.
De a szakmájában fegyelmezett.
Térey János: Abszolút. A Külügyben, ez nyílt titok, a kicsapongást nem vetik meg, de megvan a helye. Aki minisztériumi dolgozó olvasta a regényt, azt mondta, a külügyben "valójában" ritkábban barátkoznak, és akkor sem ilyen mélységben, mint a könyvemben; illetve nincs ennyi szabadidejük a világ ügyes-bajos dolgainak intézése közben. Azt már csak én teszem hozzá, hogy a sajtóban roppant fontoskodóan tálalt külpolitikai ügymenet nagy része paraván, amely valamilyen űrt takar. Hiszen Magyarország a világ politikai eseményeibe csupán igen minimálisan szól bele...

tereyjanos2

Mátrai elfásulásának, kiüresedésének köze van a munkájához?

Térey János: Csak részben. A külügyi tevékenység a történet végére minden értelemben leválik hősünkről, mivel Mátrai a minisztériumban gépként viselkedik, s ami tényleg fontos emberi vonatkozás az életében, az majdnem mind házon kívül található. Megjegyzem, a színműből hiányzik Binder szeretetreméltó alakja, valamelyest Tekla áll az ő helyén is. Mátrai időnként visszavonul legbelülre, úgymond a lelke mélyére; vagy a megmaradt kevés számú, igazán személyes kapcsolatában tesz szert némi nyugalomra. Ablaktalan, kilátástalan lénynek látni őt súlyos hiba. Sötét, bonyolult individuum, ha nem is olyan jelentékeny alak, mint mondjuk Don Giovanni. De azért vannak érdemleges cselekedetei, gondolatai. Melankolikus karakter. Érző ember attól függetlenül, hogy se nem a munkásosztály, se nem a parasztság, se nem valamely kisebbség tagja. Bosszant a kényszeres politikai korrektség, az az irodalomfölfogás, hogy mindig, megállás nélkül a szegényekről, a hátrányos sorsúakról, a kisebbségekről kell beszélnünk. Minden részvétem az övék, ez kézenfekvő, ez alapvető, de íróként célszerű a társadalmat magát vizsgálnunk a maga teljes szélességében és magasságában.

Meggyőződésem, hogy a színháznak ahhoz a polgársághoz kell beszélnie, amelyik látogatja. Nem szabad viszont se lenéznie ezt a polgárságot, se elvtelenül kiszolgálnia a hazánkban is izmosan teret hódító rossz ízlés nevében.

A kisebbség fogalmát mindig a többség definiálja. A történelem folyamán létezett elnyomó kisebbség is, ilyen volt például az arisztokrácia, majd az úgynevezett munkásarisztokrácia, s bár a földesurakat nem szeretjük, elmondható, hogy Magyarországon az utóbbi többet rombolt, mint az előbbi. Az összes mozgás érdekes a pénzoligarchák műveleteitől a lángossütő vándorló bódéjáig. A görög dráma leggyakoribb helyszíne "a palota előtti tér": mindenkit érdekel, mi folyik odabent, a vezetők házában. Nem tudok mit kezdeni azokkal, akik szakosodnak, mondjuk, a hajléktalanokra, és mindenki, aki megszólal, az hullámpapírok között él. Ez műbalhé nekem a színházban. Nem hiszem el. Ami Tarr Bélánál csodálatosan üzemel, a kocsma, az eső, az alkohol, azt színi kulisszák között nagy élménnyé tenni majdnem lehetetlenség. Továbbá jólesik tudni: úgy is lehet kezdeni egy regényt, hogy Jeff Koons és Damien Hirst fölosztják egymás között a világ képzőművészeti piacát, ahogyan azt Michel Huoellebecq papírra vetette pár éve.

Igen, de a hátrányos helyzetűekkel, a deviánsokkal talán könnyebb együtt érezni. Mátraival nehezebb menni. Kívülről nézve mindene megvan.

Térey János: Igen, bár ez - önmagában véve - nem baj. Ha nem is erény. A deviánsnak azért drukkol a polgár, mert úgy véli: ő maga szerencsésen elkerülte a másik életének halálos csapdáit. Pedig nem. S ha Mátrairól van szó, én is gondoltam rá néha: ugyan miért nyafog ez az ember, igazán vehetné férfiasabban ezt vagy azt az akadályt. Miközben paradox módon én bonyolítom, mit tesz és mit nem.

Te együttérző vagy Mátraival?

Térey János: Nem. Vagy nem "úgy". Én egyik hősömmel sem kivételezek. Engem Blanka érzései éppúgy foglalkoztatnak, mint Mátraiéi, akkor is, ha se politikailag, se világnézetileg nem tudok együtt haladni Blankával, és még nő se voltam. Még az sem fordult elő velem, hogy egy Mátrai-féle figura láttán nagyot dobbant volna a szívem.

A politikai protokoll világa elég speciális közeg. Mennyire kellett beleásnod magad?

Térey János: A protokoll olyan számomra, mint a matematika. Érzem a súlyát, az általános jelentőségét, látom - ha nem is föltétlenül tisztelem - a benne tükröződő hierarchiát; de nem szívbéli ügy sem a protokoll, sem a matematika. Mindenesetre a Protokoll életem egyik leglassabban készülő munkája volt: négy évig írtam. Igaz, "menet közben" készült az Asztalizene meg a Jeremiás. Egy majdnem kész verseskönyvet is írtam azóta. Sőt, a regény bizonyos fejezetei megelőzték a teljes Asztalizenét.

Ez azt jelenti, hogy Donner Kálmán alakja, aki az Asztalizenében, és most a Protokollban is felbukkan, a Protokoll írásakor született?

Térey János: Donner az Asztalizenében született meg, és onnan sétált át a Protokollba. Nem ambícióm egy komplett balzaci világ felépítése, de az otthonosságnak ez az átforrósodó érzete talán nem csak az én számomra jó, hanem az olvasó, illetve a néző számára is.

Az Asztalizenében mindenkit a keresztnevén szólítasz, a Protokollban távolságtartóbb vagy hőseiddel.

Térey János: Az Asztalizene kamaradarab, intim a tér, itt meg egy Duna-parti minisztérium ajtaja tárul szélesre, továbbá akad néhány, a világ sorsát is érintő, nagyobb horderejű esemény: háború, járvány, repülőgép-szerencsétlenség, diplomáciai bonyodalom. De ha arra gondolsz, hogy jobban szeretem-e őket vagy kevésbé, akkor a válaszom: biztos, hogy nem. Minden hősömhöz közöm van és egyik sem azonos velem vagy a környezetemmel. Ha egy kedvencet kell megjelölnöm, akkor az Brünnhilde a A Nibelung-lakóparkból. Őt volt a legjobb írni; de Hagent vagy Delfint hasonlóképpen. Vagy az ostromot a Kazamatákból.

A regényben és az abból írt színdarabban hangsúlyozottan nincs pártpolitika, de az aktuálpolitika megjelenik.

Térey János: Március 15-ére gondolsz, ami hagyományosan kaotikus és/vagy polgárháborús hangulatú újabban, illetve a köztársasági elnök révkomáromi látogatására. Egyik eseményt sem úgy írtam meg, ahogyan az "a valóságban" történt, mégis "minden" fölismerhető. De nem véletlenül ez a pillanat érdekelt; és a többi, például a pőre pártpolitika pedig nem. Ugyanis ez az a pillanat, ez a balul sikerült séta a hídon, amikor az élet játszik színházat. Ennek van erőteljes helyzeti energiája. Annak idején, amikor a Kazamatákat írtuk Papp Andrással, 1956 eseményeiből nem a Bem szobor környéki tüntetést választottam ki előzőleg, hanem a Köztársaság teret, mert az az esemény a problematikus. Az ember a színpadon nem eszményíteni óhajt, hanem akár a történelem sötét és véres erőit is be szándékszik mutatni. Természetesen a forradalom dicsősége is átélhetővé tehető, de nem ábrázolható egyféleképpen, feketében-fehérben.

Különben meg nem véletlen, hogy nincs dátum az új könyvemben. Valamikor a kétezres évek vége felé járunk, Magyarországon, ez egészen biztos. Azt gondolom egyébként, hogy bárki, aki Mátrai Ágoston helyén áll a Külügyminisztériumban, nem lehet ennyire politikamentes. Ebben a könyvben én ezt a döntést hoztam, mert nem akartam pártok nevével bekoszolni a kéziratpapírt.

De a korszak pontosan meghatározható. Ezért aztán a regény idővel kordokumentummá válhat. Ezzel szemben a darab ugyanezért zeitstück, ami hamar aktualitását vesztheti.

Térey János: Nem tudom. Ez az észrevétel az Asztalizenével kapcsolatban is sokszor elhangzott. Mondták róla, hogy zeitstück, meg azt is, hogy ortstück, tehát csak Pesten érdekes és csak most. Ehhez képest lefordították németre, lengyelre, megjelent egy részlete angolul. Elképzelhető, hogy majd egy szép napon bemutatják határon túl is, és ott az a tény, hogy már elég régen volt az augusztus 20-i vihar, az senkit nem fog zavarni. Az ott pusztán egy színpadi esemény, jó esetben érdekesség. Utcazaj a korábbi darabom távoli háttérzenéje. Az pedig, hogy utcai zavargások vannak bárhol a világon - Athéntól New Yorkon át Izraelig vagy az arab világig -  fájdalmas ezt mondani, de mostanára már állandósult, mondhatni: otthonos érzés. Mi Közép-Európában valaminek a végére értünk, csak még nem tudjuk pontosan, mi az. A Római Birodalomnak, vagy valami hasonlónak... A rendünknek.

Kinek az ötlete volt, hogy a regényből darab készüljön?
Térey János: Két tapogatózó szándék találkozott. Bálint András igazgató és Kovács Krisztina dramaturg körülbelül egy időben olvasta a könyvet. Aztán megkerestek.
Téged ez meglepett? Volt már olyan, hogy átdolgoztad egy meglévő művedet?
Térey János: Életemben először írtam fölkérésre, nem számítva a fordításokat. Ez nem tipikus színházi anyag, sokkal inkább egy nagyon drága, utazós filmé. Épp azért vágtam bele Kovács Krisztina társaságában, mert nagy volt a kihívás.
Nehéz veled dolgozni?
Mindig és mindenkivel nehéz dolgozni, hiszen az írás - természete szerint - magányos tevékenység, de most egy szép és jó cél ege alatt találkoztunk.
És hogy zajlott a közös munka?
Térey János: Ezek az én hőseim az általam kitalált történetben. Node hogyan válik egy nem színpadra született történetből színmű? Látni azt, hogy miben rejlik egy leendő színpadi jelenet csírája, miben nem, ahhoz dramaturgi véna kell. Aki arra gondol, hogy a darab kivonatolt és párbeszédesített kópiája a regénynek, az téved, mert a drámának nagyon sok olyan szükséglete volt, amit nem lehetett kielégíteni csak a regény anyagából. A Protokoll az én agyamban regényként született meg. De a történetnek most már van egy párhuzamos élete is a színházban.

A viszonyod változott közben, a…

Térey János: …a könyvhöz? Nem romlott meg, ami már önmagában jó. Ez a könyv minden ízében érdekel, és nem szűnt meg az érdeklődésem menet közben sem: nagyon kíváncsi vagyok Fekete Ernőre Mátraiként, és mindenkire a Radnóti Színházban.

Így, hogy a regényből színdarab lett, amit bemutat a Radnóti, jóval több emberhez fog eljutni.
Térey János: Ez lelkesítő tudás. Az Asztalizenét harmincezren látták itt, a Nagymező utcában, ami, ha arra gondolsz, hogy mekkora a magára valamit adó kortárs magyar költészet közönsége, gigantikus szám.

Mennyire más színpadra írni? Könnyebb? Nehezebb?

Térey János: A Kazamatákat volt nehéz írni, az teljes mértékben ugrás volt a sötétbe, nem lévén megrendelő, lévén viszont szerzőtársam, ráadásul egy másik városban; az Asztalizenét volt könnyű, mivel hathatós segítséget kaptam a színháztól, nem utolsó sorban azzal, hogy nem próbált befolyásolni.

Befolyásolható vagy?

Térey János: Kicsit sem. Ha a saját művészi törekvéseimről van szó, akkor elég makacs szoktam lenni. Nem mindig van igazam, de aránylag ritkán fordul elő, hogy egyáltalán nincsen. Ami a legfontosabb: töredelmesen be szoktam látni, ha tényleg nincs.

A Radnóti az első színház, ahova visszatérsz. És Valló Péter az első, aki másodszor rendez általad írt színdarabot.

Térey János: Igen, sőt, egy fordításomat is rendezte (Calderón: Az élet álom, 2005-ben a Nemzetiben), így ez már a harmadik alkalom, hogy együtt dolgozunk. Valaki azt mondta rá, Térey-specialista, remélem, nem volt kellemetlen ilyet hallania.

Megnyugtató érzés, hogy a te színházi-irodalmi világodat jól ismerő ember kezében van a műved?

Térey János: A színház léte, a színházi entitás az, ami megnyugtató, mert ez az a hely, ahogy az írás, a költészet nem magányos tevékenység. Mert a költészetre a folyóiratokban alig valaki kíváncsi, és nem ver óriási visszhangot, ha a versed megjelenik egy több tízezres hírlap vasárnapi mellékletében; a köteted párszáz példányban fogy el. De ha az a vers történetesen nagymonológ a darabodban vagy a filmedben, ária szövege az operádban, akkor arra odafigyel az a harmincezer vagy vagy harmincmillió ember, aki látja az előadást. Vadásszuk a pozitív közösségi élményt, pont mert a közösségekkel ebben a korszakban és ebben az országban baj van.

Van bennetek közös a főhősöddel?
Térey János: Ajándékoztam neki olyan operaelőadást, amit én láttam. Ezen túl, hogy van-e bennünk közös? Jártam azokban a városokban, ahol a hőseim, és találkoztam hasonló emberekkel, mint ők. De a tetteikért nem én tartom a hátam.

 

Színház.hu / Radnóti Színház

süti beállítások módosítása