Búcsúzik Halasi Imre - Nyomorultak Miskolcon

A világ egyik legnépszerűbb musicalje, amelyet világszerte több mint 60 millióan láttak már, március 2-től Miskolcon is látható. Halasi Imre igazgató ezzel az előadással búcsúzik a színháztól.

A darabról

Jean Valjean kenyérlopás miatt kapott tizenkilenc évi börtönbüntetés és kényszermunka után szabadul, de megélhetéséért újra lopni kényszerül. Éjszakai szállásadójától ellopja ezüst gyertyatartóit. Mikor elfogják, a püspök ahelyett, hogy vádat emeltetne ellene, odaajándékozza Valjeannak a méregdrága tárgyakat. A gesztus mély nyomot hagy benne. Elhatározza, hogy becsülettel, kemény munkával a tisztességes életet választja. 
Letelepedik egy kisvárosban, ahol idővel befolyásos üzletember és polgármester válik belőle. A múltját viszont, ha akarná sem tudná elfelejteni, mert mikor egy áthelyezett börtönőr, Javert lesz a rendőrkapitány: felismeri benne régi foglyát, és Valjeannak újra harcolnia kell szabadságáért és megvédenie a szívéhez közelállókat a rosszindulatú támadásoktól...
Viktor Hugo regényének zenés változata Alain Boublil és Claude-Michel Schönberg többszörös Tony-díjas alkotása, minden idők legnépszerűbb és legtöbbet játszott musicalje. 1980-ban mutatták be először, Párizsban. Azóta a világ legnagyobb, legjobb zenésszínházai tűzték műsorukra, a közönség egyre nagyobb lelkesedésétől kísérve, mely napjainkig lázban tartja A nyomorultak musical egyre szélesebb rajongótáborát, akiknek számát immár a miskolciak is gyarapítani fogják.

Sasvári Sándor és Jean Valjean:

Szeretet, becsület és tisztesség nélkül nem lehet élni – ezt az üzenetet tartja a legfontosabbnak Sasvári Sándor. "A világirodalom egyik legszebb alkotása Victor Hugo regénye, az ennek nyomán készült musical pedig a műfaj egyik legnagyobb világsikere. Büszke vagyok rá, hogy életem több mint húsz évét végigkísérte" – mondja Sasvári Sándor. Nagyon boldog volt, amikor a Rock Színház A nyomorultakat műsorára tűzte 1987-ben, és ebben Marius szerepét énekelhette – háromszázszor. Teltek az évek, és Sasvári Sándor sok nagy szerepet énekelt, de A nyomorultak Jean Valjeanjára is vágyott. Mint mondja, biztatták a produkció tulajdonosai is, így aztán stuttgarti, budapesti, duisburgi és londoni meghallgatások után 1997-től két évadon át első szereposztásban háromszázszor énekelte a németországi Duisburgban A nyomorultak főszerepét. "Nagy élmény volt egy ilyen produkcióban dolgozni. Heti hat alkalommal kellett énekelni esténként ezerötszáz nézőnek egy olyan modern csarnokban, amelyet ennek az előadásnak a kedvéért emeltek. Nehéz, de gyönyörű munka volt. Jean Valjean vadember, pontosabban a sors kényszerítette arra, hogy az legyen, mert alapvetően jó. Nagyon közel áll hozzám ez a figura. Színészileg pedig rendkívül izgalmas feladat egy előadás során megöregedni a színen. A miskolci közönségnek is sok örömet szeretnék nyújtani alakításommal" – fogalmaz Sasvári Sándor.

Halasi Imre Miskolcról, Nyomorultakról:

- Színházigazgatóként utolsó premierjére készül, március 2-án mutatják be a Nyomorultakat. Ez lett a búcsúrendezése, másképp készült rá?

Halasi Imre: Ugyanolyan rendezés, mint máskor. A rendező dolga ugyanis a darab, és nem az, hogy a saját helyzetével foglalkozzon. Ráadásul a sors hozta úgy, hogy ez legyen az utolsó miskolci rendezésem. Ugyanis, ha nincsenek elvonások, nem kell a műsortervet átszervezni, azaz ha az évad normálisan működhetett volna, akkor a Bohéméletet vittem volna színre, nem a Nyomorultakat. De továbbmegyek, ha korrektül működik az önkormányzat, akkor nekem az utolsó rendezésem a jövő szezonban lett volna. A Mephistóval szerettem volna befejezni miskolci pályafutásomat, az lett volna a búcsúm a miskolci közönségtől, a színháztól, és a politikai élettől is…De nagy boldogság a Nyomorultakat rendezni. Óriási szerencsémnek tekintem, hogy így alakult, mert két hónapja nem figyelek másra. Holott van itt egy-két történés…

- Hogy látja most az igazgatóváltás körülményeit?

Halasi Imre: Az történt, ami ma Magyarországon történni szokott, ez egy teljesen átlagos történet. A polgármesternek volt egy jelöltje, jelöltjei, és azok nyertek, akár még a névszerinti szavazás kikényszerítésével is. Annak ellenére, hogy a szakmai testület nem őket támogatta. Tisztességtelen és inkorrekt eljárásnak tartom, de tudomásul vettem. Elsősorban a polgármesteri döntést tartom etikátlannak, és elsősorban őt hibáztatom. A színház egy élő szervezet, amelyhez nem lett volna szabad így nyúlni, ezt egy orvosnak, mint a polgármester, tudnia kellene. Ha baj lett volna, ha bukdácsoltak volna az előadások, akkor azt mondom, szükség van a beavatkozásra, műteni kell, mert azzal életet lehet menteni. De ennél a színháznál nem volt szükség a műtétre. A másik, amit hiányolok, az a szakmai szolidaritás. Kiss Csabának ( az új igazgató – a szerk.) és társainak, azt kellett volna mondaniuk a város vezetőjének, hogy amit tesz, az nem helyes. Azt kellett volna mondaniuk: ez a színház jól működik, nincs értelme lefejezni a vezetést. Azt kellett volna mondaniuk: rendben, jövünk, hét hónap múlva, ha Halasi Imrének lejár a szerződése. Én ugyanis semmiképp nem maradtam volna, hiszen ezzel a karakterű városvezetéssel nem tudom elképzelni a közös munkát. De miért nem lehetett szépen átadni a stafétát!? Ennek ellenére bennem nincs fájdalom, de rossz érzés van, sajnálom, hogy rosszat tesznek a színházzal.

- Mit hagy itt Miskolcon?

Elsősorban egy érzékeny, figyelmes, színházkedvelő közönséget, amelyet sehol máshol nem találunk. Talán a hagyományok miatt ilyenek…De ez nem csak az én véleményem, a színészeké is, akik mindennap találkoznak a nézővel. És látják, érzik, hogy együtt lélegeznek az előadásokkal. Az egyik legérzékenyebb közönség a miskolci, mondhatom ezt úgy, hogy három hazai város kivételével mindenhol rendeztem. Éppen ezért hálával is tartozom nekik, ezért a kilenc évért. Másodsorban egy jól működő, jól teljesítő, jó képességű színházat hagyok itt, amit érdemes lenne jól használni. A színház bebizonyította, megfelel a legerősebb kihívásoknak, alkalmas a legerősebb igénybevételre. Nyilván sok szerencse is kell hozzá, sok véletlen egybeesése, sok tehetség. (....) Megható volt, amikor egy néni bejelentkezett hozzám, és átadott egy közel száz éves keménykalapot, ami a nagyapjáé volt. Elmesélte, hogy a családja, több évtizedre visszamenőleg színházrajongó, bérletesek. Azért is gondolta, hogy ez a kalap nálunk lesz a legjobb helyen. Nem is adtam le a jelmeztárba, ne használódjon el. Ez jelképezi ugyanis a miskolci polgárt, aki szereti a városát, a színházát.

Forrás: Miskolci Nemzeti Színház, boon.hu