Csütörtök délután a Kovács Udvarház verandája hűvösebb, mint a Kisharsányi templom. Ha egy kiállítóterem falain látnám Gyetvai Zoltán fotóit, ilyen házat, ilyen szobákat képzelnék alakjai mögé. És sokkal nagyobb csendet.
Két képen mintha önmagával nézne szembe a ház: a repedések, az omló vakolat, az ablakkeretekről hámló festék. A deszkák erezete, mint barázdák az arcon.
Először úgy éreztem szomorúság van itt benn és magány. Szlovákiai öregek? A közeli, fekete-fehér portrék alatt nincsenek nevek, évszámok, helyek. Ismerősök? Idegenek? Nem veszik tudomásul, hogy valaki az arcukat figyeli.
forrás: ordogkatlan.hu
Később látom meg a mosolyt, a nevetést. Megbújik a ráncok között. „Hogy fékezzük az idő múlását, kimerevítünk egyre több, tűnő pillanatot" írja Agócs Gergely a barátja képei elé. Szeretünk mosolygó arcokra emlékezni.
forrás: ordogkatlan.hu
Utoljára veszem észre a zenét. Amikor hangszer van a kézben, megszűnik a mozdulatlanság. Ezeken a fotókon is egyedül van a zenész, de körülötte érezni lehet a többieket: akiknek játszik, akik hallgatják.
Magamban ívvé rendezem a képeket: a pusztuló, ember nélküli tájtól a szoborszerű mozdulatlanságon át a zenét idéző hangszeres portrékig. Jó volna látni itt néhányat Gyetvai táncház-fotói közül, hogy a hangból mozdulat szülessen, a nyugalomból egy kis nyugtalanság. Hogy a régi idő belefolyjon az újba. Így valamiféle muzeális tárgy lesz, lenyomat, amitől távolodunk. Ki az, aki emlékszik? Mikor kezdünk felejteni?
Kinn az udvar tele van nyüzsgéssel, színnel.
Hogy fékezzük az idő múlását?
Arcok ráncai - Gyetvai Zoltán fotókiállítása - Barta Zita
A templomtornyok messziről elárulják a falvakat már akkor, amikor a házak még a dombok közé, a fák alá bújnak. Kakas, csillag, kereszt.
A kisharsányi templomtornyon csillag van. Ezt láttam meg először, amikor a katlanba érkeztem. Bementem volna akkor is, ha nincs bent program, de mivel Pálúr János orgonaavató koncertjére tartottam, még egy okkal több, hogy meglátogassam. Tavaly októberben újították fel a templomot, hófehér falai vakítanak a déli napfényben. Megérkeztem.
forrás: ordogkatlan.hu
Ünnepélyes műsorra számítok. Hogy valaki – egy lelkész talán – szól majd néhány szót. Gyülekeznek az emberek, egyre többen vagyunk, a belépők arcán a megnyugvó mosoly: itt benn hűvös van. Kintről épp csak beszűrődik a zaj: nem is a templomtéren, valahol messzebb nevet valaki.
Pálúr János észrevétlenül érkezik, leül az orgonához, s máris játszani kezd. Senki nem mond beszédet. Ő sem mondja el, mit játszik. Körbenézek, hátha fölfedezek legalább egy apró cetlit a programmal. Semmi. Kellene valami kapaszkodó. Percekig azon jár az eszem, hogy tudni akarom, mit játszik éppen. Nézem a körülöttem ülők arcát. Nem veszem észre a pillanatot, amikor abbahagyom a feszengést, elmúlik a bosszankodás, és végre teljesen csak a zenére figyelek. Muzsika avatja az orgonát, ceremónia nélkül.
Késő reneszánsz és barokk. Szeretem Bach orgonaműveit. Ünnepélyes, de most kicsit rám nehezedik. A rövidke délutáni koncerten Lully és Frescobaldi energikus, játékos, néha egészen finommá halkuló aztán gyorsan pergő dallamait sokkal jobban élvezem. Mintha felkerekedne a szél, és fújná a lombokat. Mintha madarak csicseregnének.
A hangulatbeli változásra az előttem ülő 4-5 éves kislány is felkapja a fejét. Mosolyog, előbb egész testével követi a ritmust, aztán a zenészt kísérve a padon ő is végigjátssza a tételt.
Azt kívánom, még ne legyen vége.
Három falubeli idős néni csoszog előttem. Lassan lépnek ki a délutáni melegbe és fénybe.
Olyan, mintha ünnepnap lenne.
A kisharsányi templomban madarak csicseregnek - Pálúr János orgonakoncertje - Barta Zita
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.