Kopogós cipő és teljes áhítat - Interjú Bakonyi Csillával

Hogyan, illetve hol kezdődött?
Bakonyi Csilla: Egy borsodi kisvárosban, amit akkoriban Leninvárosnak hívtak. Itt jártam általános iskolába, egyébként sporttagozatra. Versenyszerűen sportoltam, atletizáltam, kosaraztam, kézilabdáztam. Magának az iskolának ugyan nem volt sok köze a színházhoz, de ünnepségeken verset mondtam, énekkarba jártam. Aztán jött a gimnázium és a sport lassan kikopott az életemből, viszont elkezdtem járni az Újbekezdés Versszínházba, Miskolcra, ahol kortárs költők műveiből csináltunk performanszokat. Lényegében ez az első kapcsolatom a színházzal.
De két másik meghatározó élmény is ehhez az időszakhoz köthető. Az egyik az volt, amikor a gimnáziumban összehozták azokat az embereket, akiket érdekelt a színház és nyolc hónap próba után előadtuk a Nyomorultak című musicalt, amiben Gavroche-t játszottam. Ennyi év távlatából visszatekintve, volt bátorságunk a világirodalom egyik legnehezebb zenés darabjával kezdeni! A másik meghatározó élményem egy osztálykiránduláson történt, amikor elvittek minket a debreceni színházba és megnéztük a Légy jó mindhalálig című musicalt. Mindenre emlékszem, hogy hol ültem a buszon, hogy milyen ruha volt rajtam. Valami olyan megfoghatatlan benyomás ért, amit tényleg nem tudok megmagyarázni, szavakba önteni. Egyet biztosan tudtam. Én ezzel akarok foglalkozni, színész akarok lenni! A végén még Debrecenbe is el akartam menni, pontosabban átiratkozni az Ady Endre Gimnáziumba, aminek nagyon híres volt a drámatagozata. A szüleim persze nem engedték, hogy tizenegynehány évesen elköltözzem otthonról.

Azt meg tudod határozni, mi volt az a pont vagy momentum, ami ennyire elkezdett vonzani a színházban?
Bakonyi Csilla: Nem! Annyira természetes és magától értetődő volt az érzés, hogy nem tudok egyetlen ilyen pontot mondani. A Légy jó mindhalálig után meg sem fordult a fejemben, hogy más legyek, mással foglalkozzak. Csak a színház és a színészet érdekelt, az az élmény, amit nekem nyújtottak és amit én akartam nyújtani. Nemrégiben találkoztam egy általános iskolai osztálytársammal, aki felidézte bennem azt az órát, amikor osztályfőnököm kérdésére, hogy ki, mivel szeretne foglalkozni, gondolkodás nélkül azt feleltem, színész akarok lenni. Valószínű egyébként, az is sokat segített ebben a folyamatban, hogy a szüleim a Tiszai Vegyi Kombinátban dolgoztak és a dolgozók rengeteget járhattak szervezetten színházba Budapestre, Miskolcra, Debrecenbe, Nyíregyházára. És én, persze amikor csak lehetett, mentem velük. Imádtam! Szép ruha, kopogós cipő és teljes áhítat! Színház!

Az egyenes út mégsem a Színművészetire vezetett!
Bakonyi Csilla: Hát, nagyon nem! Háromszor próbálkoztam, nem vettek fel. Mondjuk az első felvételimen én sem vettem volna fel magamat. A vidéki kislány Budapesten, az ő kis nadrágkosztümjében, „elnézést, hogy itt vagyok” stílusban! Borzalmas voltam! Hegedűs D. Géza annyit mondott, minden jót és nem azt, hogy a viszontlátásra! Aki ismeri őt, tudja, azoknak köszön így a felvételin, akiknek nincs esélyük a második körre. Nekem akkor nem volt és ezt én is pontosan tudtam. Aztán valahogyan mégis összeszedtem magamat és úgy döntöttem, megpróbálom máshol. Felvettek. Így kerültem Gór Nagy Mária Színitanodájába.

Kik tanítottak? Milyen élményeket őrzöl erről az időszakról?
Bakonyi Csilla: Az első meghatározó találkozásom Zsurzs Katival volt, akinél felvételiztem és aki azóta lényegében a második Anyám, játszottunk is együtt. De tanított Kőmíves Sándor és Gyöngyössy Tamás is, utóbbi mozgásra. Mindketten nagy hatással voltak rám. Az osztályfőnököm Barta Mária volt, egy nagyon szigorúnak tűnő ember, aki ugyanakkor imádta a tanítványait. Számtalan alkalommal vitte el az osztályt kvázi jutalomként cukrászdába, saját költségén. Mondom, szeretett minket! Hozzá kötődik egyébként színészi létem egyik legemlékezetesebb pillanata. Azzal valahogy mindig tisztában voltam, érzem, tudom, mit kell csinálni, amikor elkezdek megformálni egy karaktert vagy készülök egy darabrészlettel, de a kishitűségem mindig saját magam gátja volt. Egyszerűen nem bírtam átlépni egy bizonyos ponton. Aztán volt egy próbánk, amikor a művésznő két milliméterre az arcomtól elkezdett ordítani velem, illetve nem is velem, hanem a szereppel, amit éppen próbáltam. Megpróbálta kihozni belőlem, amit érzett bennem, de ugyanakkor talán látta azt is, ez szép szóval nem fog menni. És akkor átszakadt valami, onnantól kezdve sokkal könnyebben ment minden. Azt hiszem, ott kicsit átléptem a saját gátlásaimat.

Abból, amit mesélsz, valahogy az tűnik ki, hogy nagyon tudatosan készültél, formáltad magadat. Ilyen tudatos vagy a színészi pályán is?
Bakonyi Csilla: Egyáltalán nem, sőt azt gondolom, nem voltam annyira tudatos, ahogyan ez esetleg tűnik. Nem építettem a pályámat, az úgynevezett karrieremet! Inkább azt mondanám, mindig megpróbáltam élni azokkal a lehetőségekkel, amik megtaláltak és amelyek egy részét talán én magam, a színészetbe vetett hitem is bevonzott. Ha felmész a honlapomra, ott olvashatsz egy Richard Bach idézetet, amit nagyon magaménak érzek. „Minden ember, minden apró mozzanat életedbe úgy került, hogy magad vontad oda. Az pedig, hogy most mit kezdesz velük, rajtad áll.” Amikor csináltuk a weboldalt, ez a mondat jutott először az eszembe és én nagyon hallgatok az intuícióimra!

Szóval már a legelejétől jöttek a lehetőségek, elsős voltam, amikor táncoltam a Hair-ben, másod évben én voltam Sheila. Hatalmas dolog és egyben feladat volt ez a szerep. Ki kellett állnom és el kellett játszanom a musical egyik főszerepét. Ha belegondoltam volna, mit csinálok, biztosan kétségbe esek és soha nem megyek fel a színpadra. Aztán jött a Fiatalok Színháza, zenés és prózai szerepek, de azért a biztonság kedvéért megcsináltam még egy főiskolát, hogy legyen egy rendes, polgári szakmám is.

De visszatérve kicsit a tudatosságra, nem is ezt tartom igazán fontosnak, hisz ez tényleg nem annyira jellemző rám, sokkal lényegesebbnek érzem az állandó nyitottságot az új befogadására. Ezért nem tudok egy „igazi” példaképet sem mondani. Viszont szép számmal akadt olyan találkozásom, amiből rengeteget szívhattam magamba. Nem is feltétlenül azért, mert teljes mértékben azonosulni tudtam azzal, amit láttam, tapasztaltam, hanem azért, mert valami újat tanulhattam és ezáltal több lettem. Játszottam például Tácon görög drámákat, ami már önmagában érdekes feladat volt, de ennél sokkal fontosabb az itteni találkozás Pécsi Ildikóval, aki az egészet rendezte, megteremtette. Tőle meg lehetett tanulni, mit jelent szabadtéren létezni, hogyan hangzik hitelesen egy „Jaj!”, hogyan lehet úgy elmondani egy archaizáló görög szöveget, hogy azt élvezzék a nézők, hogy mit jelent egyáltalán a szövegmondás egy darabban. Ezt mind tőle tanultam.

Aztán jött Székesfehérvár. Aki ismeri az ottani pályádat, igazán elmondhatja, hogy mindenfélét játszottál. Kellett ezért küzdened? Soha nem akartak beskatulyázni?
Bakonyi Csilla: Az elején talán egy kicsit. Szőke is, törékeny is, akkor naiva. De ez szerencsére nagyon hamar lehullott rólam és tényleg rengeteg félét játszottam, ami fantasztikus adománya a pályámnak. Voltam én a szőrös, röfögő takarítónőtől kezdve Édes Annáig minden. Volt operett, musical, dráma, vígjáték és azt gondolom, ez így tökéletes, számomra ez a színészet. Így érdekes a játék. Nem hiszek a műfaji határokban, azt leszámítva persze, amit mondjuk az ének, a tánc vagy a mozgás szabhat.

És a film? Nagyon sok színész úgy véli, nem is lehet összehasonlítani igazán a színpadi színészetet a filmszínészettel.
Bakonyi Csilla: Sok igazság van ebben. Teljesen más a két dolog, abszolút más eszközöket kíván. Én magánemberként, akkor amikor nem játszom, akkor is nagy mimikával, széles gesztusokkal élek, nagyszínpadon főleg, ami filmen rengeteg. Egyszerűen meg kell tanulni azt az eszköztárat, azt a „kevésséget”, ami a filmen használható, ami nem sok. A film türelemjáték, várni az átállások között, képesnek kell lenni az adott pillanatban megszülni valami készet, még akkor is, ha van lehetőséged azt esetleg többször felvenni. A színházban erre több hét, esetleg hónap áll rendelkezésre. Teljesen más a két folyamat. Igaz ugyan, hogy aránylag keveset forgattam, de amit igen, reklámokat, sorozatokat, egy-két nagyobb filmet, azt nagyon élveztem. Ami talán a leginkább kiemelkedik eddigi filmes munkáim sorából, az az Emlékszem Anna Frankra című film, ezt olasz-magyar koprodukcióban forgatták és angol nyelven kellett játszanom. Számomra eleve görcsöket okozott, hogy egy ekkora produkcióban dolgozhatok, de hogy még ráadásul angolul is kell mondanom a szöveget! Volt egy nagy monológom, betanultam, illetve egy cauch segítségével betanították nekem, aztán a felvétel előtt jött a rendező és közölte, hogy ehelyett azt mondjam, ezt a részt kihagyjuk, viszont beleírták ezt a szöveget és így tovább. Le voltam maszkolva, mert ebben a jelenetben hetven éveset kellett játszanom, szégyen ide, szégyen oda, be kell vallanom, leolvadt rólam minden a felvétel végére, annyira izzadtam az idegességtől. De megcsináltam, ráadásul úgy, hogy egybe vettük fel az egész jelenetet. És ami a legnagyobb elismerés volt a kollegák részéről, addig nem igazán foglalkozott velem senki, de azt gondolom, egy nemzetközi produkciónál sok az egymásnak ismeretlen ember, ez talán természetes is. A felvétel végén viszont többen odajöttek hozzám és megkérdezték, elnézést, de hogy is hívnak téged? Nagyon boldog és büszke voltam!

Igaz, hogy nem filmes munka, de reménykedem benne, hogy legalább akkora örömöt okoz neked A testőr. A színésznő szerepében mutatkozhatsz be a Jászai Mari Színház közönségének.
Bakonyi Csilla: Ami hatalmas lehetőség és talán még nagyobb öröm számomra! Játszottam már egyébként ezt a szerepet az előző évadban Fehérváron, teljesen más felfogásban, a nagyszínpadon, nagy térben, egy jóval teátrálisabb előadásban. Ez itt most teljesen más. A kamaraszínházi keretek között jóval visszafogottabban, áthangszerelve kell játszani, ami hihetetlenül élvezetes. Azt hiszem, nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy egy végtelenül intim előadás született. Gyönyörű a szöveg, Molnár ebben is utolérhetetlen. És ez a nő, ez az asszony! Minden rafinériájával, finomságával, erotikusságával, kacérságával, szerelmességével! Ritka alkalom, amikor egy ilyen totális nőt formálhat meg az ember. Egy színésznőt. A színésznőt! Azt kell mondjam, emberként és művészként is nagyon jót tesz a lelkemnek, amiben részem van ebben a színházban és erről nem csak Molnár Ferenc tehet.

Szerző: - GyB - / Jászai Mari Színház